Gondolkodtál már a hivatásodon? Szalézi Szent Ferenc segíthet neked (2/10)
2023-09-08 Péntek | #Aktuális | ARCHIVÁLT
Kedves fiatalok, bizonyára azt kérdezitek magatoktól: mit fogunk csinálni később, mit várhatunk az élettől? Mire vagyunk hivatva? Ezeket a kérdéseket mindenki felteszi magának, tudatosan vagy akár öntudatlanul is. Talán ismeritek a „hivatás” szót. Milyen furcsa szó: hivatás! Ha úgy tetszik, beszélhetünk a boldogságról, az élet értelméről, az élni akarásról… Egy tíz részből álló sorozat második részét közöljük, amelyben Szalézi Szent Ferenccel a mai fiatalok kérdéseire keressük a válaszokat.
Mit tegyünk holnap?
A hivatás meghívást jelent. De ki az, aki hív? Ez jó kérdés. Talán valaki, aki szeret engem. Mindannyiunknak megvan a maga hivatása. Az enyém kicsit különleges volt. Szülőföldemen, Savoyában, tizenegy évesen, kisfiú koromban úgy éreztem, arra kaptam meghívást, hogy átadjam magam Istennek az ő népe szolgálatában, de szüleimnek, különösen édesapámnak más terveik voltak velem, hiszen én voltam a legidősebb a családban. Ahogy teltek az évek, a párizsi tanulmányok során, amelyeket az apám kívánságára végeztem, egyre jobban megnőtt a vágyam a nyelvtan, az irodalom, a filozófia, de a lovaglás, a vívás, a tánc iránt is…
Tizenhét évesen válságba kerültem. Jól mentek a tanulmányaim, de a szívem nem volt elégedett. Kerestem valamit… A párizsi karnevál alatt egy barátom szomorúnak látott: „Mi a baj, beteg vagy? Menjünk és nézzük meg a karnevált!” „De én nem akarom látni a karnevált!”- válaszoltam neki: „Istent akarom látni!” Abban az évben egy híres bibliatanár az Énekek énekét magyarázta. Elmentem, hogy meghallgassam. Olyan volt számomra, mint egy villámcsapás. A Biblia egy szerelmi történet volt. Megtaláltam azt, akit kerestem! És a lelki társam segítségével egy kis szabályt alkottam, hogy minél gyakrabban veszem magamhoz Jézust az Eucharisztiában.
Húszévesen új, súlyos válság sújtott le. Meg voltam győződve arról, hogy a pokolba kerülök, és örökre elkárhozom. Ami a legjobban fájt, természetesen azon kívül, hogy meg leszek fosztva Jézus látásától, az az, hogy meg leszek fosztva Mária látásától is. Gyötört ez a gondolat: szinte már nem is ettem, nem is aludtam, teljesen elsárgultam! Így imádkoztam: „Uram, tudom, hogy a pokolra jutok, de legalább azt az egy kegyelmet add meg nekem, hogy amikor a pokolban leszek, akkor is szeresselek téged!” Hat hét gyötrődés után elmentem a templomba a Szűzanya oltára elé, és imádkoztam hozzá egy imával, amely így kezdődik: „Emlékezz arra, ó Szűz Mária, hogy még sohasem hallottuk, hogy ne segítettél volna valakin, aki a pártfogásodért folyamodott, segítségedért és oltalmadért könyörgött. " Ezután a betegségem a porba hullott, „mint a leprás sebei”. Meggyógyultam!
Párizs után apám Padovába küldött jogot tanulni. Közben továbbra is szenvedtem hivatásom dilemmájától: éreztem, hogy Istentől jött a hívás, ugyanakkor a korban nagyon is elterjedt szokás szerint engedelmességgel tartoztam apámnak. Megzavarodtam. Tanácsot kértem a társaimtól, különösen Antonio Possevino atyától. Az ő segítségével és belátásával választottam ki néhány szabályt és gyakorlatot a lelki élethez és a társasági élethez a társakkal és mindenféle emberrel. Tanulmányaim végén Loretóba zarándokoltam. Társaim mesélték, hogy mintha fél óráig extázisban lettem volna a Názáreti Mária Szent Házában. Hivatásomat és jövőmet ismét Jézus Anyjára bíztam. Soha nem bántam meg, hogy teljesen rábíztam bmagam.
Hazatérve 24 évesen megismerkedtem egy gyönyörű lánnyal, Francescával. Kedveltem őt, de az élettervemet jobban szerettem. Mit tegyek? Nem fogom itt most elmesélni harcom minden részletét. Csak azt tudd, hogy végül meg mertem kérni apámat, hogy adjon engedélyt rá, hogy kövessen az álmomat. Végül elfogadta a döntésemet, de sírva fakadt.
Attól a pillanattól kezdve az életem teljesen megváltozott. Korábban a családom és az osztálytársaim azt látták, hogy csak magamra koncentráltam, aggódtam, kicsit zárkózott voltam. Aztán egyik pillanatról a másikra minden mozgásba lendült. Másik ember lettem. Huszonhat évesen szenteltek pappá, és azonnal belevetettem magam a küldetésembe. Nem voltak többé kétségeim: Isten azt akarta, hogy ezen az úton járjak. Boldog voltam.
A hivatásom, gondolhatjátok, különleges hivatás volt, bár elárulom, hogy 35 évesen megtettek Genf-Annecy püspökévé is. Lelkipásztori és kísérői szolgálatom során mindig meg voltam győződve arról és azt tanítottam, hogy mindenkinek van hivatása. Sőt, nem azt kellene mondani: mindenkinek van hivatása, hanem azt: mindenki elhivatott, vagyis olyan személy, aki „gondviselői” feladatot kapott ebben a világban, megelőlegezve a nekünk ígért jövőbeli világot.
Hivatáspasztorációs Iroda
donbosco.press/Szaléziak.HU
