Szaléziak.HU - Facebook Szaléziak.HU - Twitter Szaléziak.HU - Youtube

Főoldal / Szalézi világ / „HITTEM, MEGÍGÉRTEM, MEGGYÓGYULTAM!” - Artemide Zatti - a rendfőnök levele

„HITTEM, MEGÍGÉRTEM, MEGGYÓGYULTAM!” - Artemide Zatti - a rendfőnök levele

„HITTEM, MEGÍGÉRTEM, MEGGYÓGYULTAM!” - Artemide Zatti - a rendfőnök levele

2022-10-10 Hétfő   |   #Szalézi világ   |   KIEMELT

Zatti  • szentség   • rendfőnök  • szentté avatás  •

Ángel Fernández Artime rendfőnök levele Artemide Zatti szentté avatása (2022. október 9.) alkalmából.

„HITTEM, MEGÍGÉRTEM, MEGGYÓGYULTAM!”

Artemide Zatti: A hivatás evangéliuma és a törődő Egyház

 

"Szentjeink és boldogjaink mozaikja, bár elég gazdag a képviselt kategóriákban - alapító, társalapító, rendfőnökök, misszionáriusok, vértanúk, papok és fiatalok -, mégis hiányzott közülük a szerzetes testvér alakja. Most még ezt a hiányt is pótoljuk."[1]

 

A fentiekkel kezdte levelét Juan Edmundo Vecchi, Don Bosco nyolcadik utódja Artemide Zatti boldoggá avatása alkalmából.

Ha a „szentjeink mozaikjáról” hiányzott egy darab, ma ennek a mozaiknak egészen különleges fénye van, mert néhány hét múlva megtapasztalhatjuk az Úr nagy ajándékát: látni fogjuk, ahogy 2022. október 9-én Ferenc pápa szentté avatja Don Bosco egyik fiát, egy szalézi szerzetes testvért, egy Argentínába kivándorolt emigránst és ápolót.

Ez azt jelenti, hogy Artemide Zatti lesz az első nem vértanú szalézi szent, akit kanonizálnak. Kétségtelen, hogy az első szalézi szentté avatása, aki szalézi szerzetes testvér, a szalézi lelkiség azon modelljeinek sorát teszi teljessé, amelyeket az Egyház hivatalosan is annak nyilvánít.

Hadd idézzem azt a gyönyörű, lelki mélységgel és hittel teli személyes vallomást, amelyet Artemide Zatti tett 1915-ben Viedmában, az Evasio Garrone atya (1861-1911) sírja fölé állított síremlék felavatásán, aki méltán volt szalézi misszionárius, és akit Artemide kiváló jótevőjének tartott:

Ha most jól vagyok, jó egészségnek örvendek és abban a helyzetben vagyok, hogy beteg felebarátommal jót tehetek, azt Garrone atyának, az orvosnak köszönhetem. Látva, hogy egészségem napról napra romlott, mivel tuberkulózisban szenvedtem és gyakran köptem vért, egyenesen azt mondta nekem, hogy ha nem akarom úgy végezni, mint sokan mások, tegyek ígéretet Máriának, a Keresztények Segítségének, hogy mindig mellette maradok, segítek neki a betegápolásban, és ha bízom Máriában, meg fog gyógyítani.

HITTEM, mert hírből tudtam, hogy Mária, a Keresztények Segítsége látható módon segítette őt. MEGÍGÉRTEM, mert mindig az volt a vágyam, hogy valamilyen módon segítsek felebarátomnak. És mivel Isten hallgatott szolgájára, MEGGYÓGYULTAM. [Aláírás] Artemide Zatti"

Láthatjuk, hogy Artemide Zatti szalézi életének nagylelkű és magabiztos szilárdsága három igén alapult. Ahhoz, hogy értékeljük e nagyszerű szalézi testvér életszentségének ajándékát, szeretnénk elmélkedni e három igéről és azok rendkívüli, jó gyümölcseiről, hogy mélyen megérintsék kongregációnk és mindannyiunk vágyait, álmait és elkötelezettségét, és elősegítsék mindannyiunkban a hűséget Don Bosco megújult és gyümölcsöző karizmájához.

Artemide Zatti profilja[2]

 

Artemide Zatti 1880. december 12-én született Borettóban (Reggio Emilia) Albina Vecchi és Luigi Zatti gyermekeként. Ez a parasztcsalád szegény és dolgos életre nevelte, amelyet egyszerű, egyenes és szilárd hit világított meg, amely irányította és táplálta életét.

Kilenc éves korában Artemide kétkezi munkásként kezdett dolgozni egy közeli, jómódú családnál, hogy hozzájáruljon családja gazdaságához.

A Zattik 1879-ben kivándoroltak Argentínába, és Bahia Blancában telepedtek le. Artemide tizenhét éves volt, amikor oda megérkezett, és hamar megtanulta, hogyan birkózzon meg a munka nehézségeivel és felelősségével, miközben még mindig a család kebelében élt. Egy téglagyárban talált munkát, ugyanakkor egy szalézi, Don Carlo Cavalli, plébánosa és lelki vezetője vezetésével mély kapcsolatot ápolt és épített Istennel. Artemide Don Carlót őszinte barátnak, bölcs gyóntatónak, hiteles és képzett lelkivezetőnek találta, aki az imádság napi ritmusára és a szentségek heti vételére vezette rá őt. Don Cavallival lelki kapcsolatot és együttműködést alakított ki[3].  A plébános könyvtárában alkalma nyílt elolvasni Don Bosco életrajzát, ami lenyűgözte. Ez volt szalézi hivatásának igazi kezdete.

1900-ban, immár húszévesen, Cavalli atya meghívására Artemide kérte, hogy beléphessen a Buenos Aires melletti Bernalban lévő szalézi jelöltházba.

1902-ben azonban, amikor eljött az ideje, hogy belépjen a noviciátusba, Artemide tuberkulózist kapott. Don Vecchi levelében ezt írja nekünk: "Megbízhatósága miatt az elöljárók rábízták, hogy segítsen egy tuberkulózisban szenvedő fiatal papnak. Zatti nagylelkűen végezte a munkát, de nem sokkal később ő maga is elkapta ugyanazt a betegséget".[4]

Súlyos betegen visszatért Bahia Blancába, és Don Cavalli Viedmába küldte, ahol a szalézi Don Evasio Garrone gondjaira bízta, aki hosszú tapasztalatának köszönhetően hozzáértő orvos volt a Cagliero püspök által alapított San José kórház igazgatójaként.

Nagyon jelentősnek tartom, hogy Artemide Viedmában találkozott Ceferino Namuncurával – aki ma már boldogok közt van -, aki Buenos Airesből érkezett, és szintén tuberkulózisban szenvedett. A korkülönbségük ellenére baráti, szívélyes kapcsolat alakult ki közöttük egészen addig, amíg Ceferino 1904-ben Cagliero János püspökkel Olaszországba nem távozott.

Miután két évig ápolták Viedmában, bár nem kielégítő eredménnyel, Don Garrone elküldte Artemidét, hogy a Boldogságos Szűz közbenjárására gyógyulást kérjen, és fogadalmat tett, hogy életét a betegek ápolásának szenteli. Miután ezt mély hittel megfogadta, Artemide meggyógyult, és 1906-ban megkezdte a noviciátust.

A korábbi egészségi állapotából adódó kockázat miatt Artemidének le kellett mondania elhatározásáról, hogy pap legyen, és 1908. január 11-én szerzetes testvérként fogadalmat tett Don Bosco Szalézi Társaságában. Ez Artemide számára hatalmas hitbeli növekedést jelentett. Valójában nem mondott le arról az elképzeléséről, hogy szalézi pap legyen, és továbbra is a papi hivatásról gondolkodott a Szalézi Kongregációban, különösen akkor, amikor úgy tűnt, hogy egészsége javult. Ezért „megható, hogy rendíthetetlenül ragaszkodott hivatásához, még akkor is, amikor úgy tűnt, hogy a betegség minden lehetőséget elvett, hogy a hivatását megvalósítsa. Így például 1902. augusztus 7-én írt rokonainak: Szeretném, ha tudnátok, hogy nem csak az én kívánságom volt, hanem az elöljáróimé is, hogy megkapjam a reverendát; de van egy cikkely a Szent Szabályzatban, amely kimondja, hogy senki sem kaphatja meg, akinek a legkisebb egészségügyi problémája is van. Ez tehát azt jelenti, hogy Isten még nem talált méltónak a reverenda viselésére, ezért bízom imáitokban, hogy hamarosan meggyógyuljak, és vágyam teljesüljön.”[5]

Végül azonban, tekintettel betegsége körülményeire és életkorára (23-24 éves), az elöljáróknak azt kellett javasolniuk Zattinak, hogy szalézi testvérként tegyen örökfogadalmat. Biztos volt, hogy "Artemide elsősorban arra törekedett, hogy a szalézi életben teljesen átadja magát Istennek ".[6]

Zatti még ezen az élete szempontjából döntő ponton is egyre érettebbé vált. Ismét Don Vecchi levelében olvashatjuk: "Pap? Testvér? Egyszer ő maga mondta egy testvérének: szolgálhatod Istent papként vagy testvérként: Isten előtt az egyik ugyanolyan jó, mint a másik, feltéve, hogy hivatásként és szeretettel éled meg."[7]

  1. február 11-én örökfogadalmat tett, és még ugyanabban az évben, Garrone atya halála után elfoglalta a helyét, először a viedmai San José kórházhoz tartozó gyógyszertár felelőseként, majd 1915-től magának a kórháznak a vezetőjeként. A kórház és a gyógyszertár lett Artemide munkaterülete.

Zatti tehát hatalmas energiával, áldozatkészséggel és szakmaisággal, 1915-től 25 éven át volt a kórház lelke. 1941-ben azonban le kellett azt bontani: a szalézi elöljárók úgy döntöttek, hogy az addig az egészségügyi intézmény által elfoglalt területet a püspöki rezidencia építésére használják. Artemide erőst szenvedett a lebontás gondolatától, de az engedelmesség szellemében elfogadta a döntést, és a betegeket a Sant Isidro Mezőgazdasági Iskola helyiségeibe költöztette, ahol új rendszert hozott létre a betegek és szegények gondozására és segítésére.

Intenzív szolgálattal töltött évek után - ekkorra már az egészségügyi adminisztrációs feladatok alól felmentve - 1950-ben, egy javítási munkálatok során bekövetkezett esést követően a klinikai vizsgálatok májdaganatot mutattak ki nála, amelynek kezelése hiábavaló volt. Elfogadta, és tudatosan követte a betegség alakulását. Sőt, saját maga állította ki a halotti bizonyítványát az orvosnak! Sokat szenvedett, de utolsó hónapjait várakozással töltötte, hogy eljöjjön az utolsó pillanat, amelyre készült, amikor találkozni fog az Úrral. Ő maga mondta: "Ötven évvel ezelőtt azért jöttem ide, hogy meghaljak, és most elérkezett a pillanat, mi mást kívánhatnék még? Egyébként egész életemben erre a pillanatra készültem..."[8]

Halála 1951. március 15-én következett be, és ahogy a hír elterjedt mozgósította egész Viedma lakosságát, hogy lerója háláját ennek a szalézinak, aki egész életét a betegeknek, különösen a legszegényebbeknek szentelte. Valóban, "Egész Viedma tisztelettel adózott  »minden szegény rokonának«, ahogyan egy ideje ismerték; annak, aki mindig készségesen fogadta a különleges betegségben szenvedőket és a távoli vidékről érkezőket; annak, aki a nap bármely órájában és éjjel is képes volt belépni a legszegényebb házakba anélkül, hogy akár a szemöldökét felhúzta volna; annak, aki, bár mindig pirosban volt, egyedülálló kapcsolatot tartott fenn a városi finanszírozási szervekkel, amelyek mindig nyitottak voltak a barátságra és a nagylelkű együttműködésre azokkal, akik a polgárok orvosi ellátásában részt vettek."[9]

A temetésre mindenhonnan jöttek az emberek, megerősítve az életszentség hírét, amely Artemide Zattit körülvette, és amely sürgette az egyházmegyei folyamat megnyitását Viedmában (1980. március 22.). Zattit 1997. július 7-én nyilvánították tiszteletreméltóvá, Szent II. János Pál pedig 2002. április 14-én boldoggá avatta.

Isten pedagógiája az ő szentjeiben

Artemide Zatti alakjának jobb megértéséhez értékes útmutatást kapunk egy gazdag jelentőségű teológiai elvből, amely Hans Urs von Balthasar tollából származik:

Csak az a kép [Jézusról], amelyet a Szentlélek az Egyház elé tárt, volt képes évszázadokon át szentté változtatni a bűnös embereket. Jézus minden olyan bemutatását, amely azt állítja, hogy a róla való ismeretet közvetíti, ugyanennek a kritériumnak kell alávetni: az életek megváltoztatására való képességének.[10]

Balthasar ezekben a szavakban rámutat arra a bizonyítékra, amely mindig is végig kísérte az Egyház történetét: a Szentlélek működése átalakító erőként nyilvánul meg az emberi életben, és az evangélium örök érvényességéről és életképességéről tanúskodik. Így Jézus jó híre a megtestesülés szabálya szerint tovább él és terjed, és - különösen a szentek testében és életében, a Szentlélekkel való mélységes egyetértésük miatt - a húsvét a mindig új itt és most történelmi jelenében tör elő, ahol növekednek a csodák, amelyek az Egyház hitét megerősítik.

A szentek tehát a Lélek eredményei. Átszellemült életük egyszerűségében a Fiú pontos vonásait kínálják, amelyeket az Atya ad e fáradt világnak, az üdvösségre és reménységre szoruló helyek korának és közelségének időszerűségében.

Ha Isten az ő legszelídebb és legmerészebb gyermekei engedelmes életén keresztül vezeti Egyházát, akkor az evangélium tükörképeinek mindenekelőtt az ő minden egyes történetükön keresztül kell felragyogniuk, amelyek a mindennapi életrajzot hagiográfiává változtatják. És aztán nekünk kell felismernünk a húsvét magvait, amelyek alkalmasak arra, hogy megújult egyházi utakat indítsanak el Isten népe körében.

Artemide Zatti megerősíti az életszentségnek ezt a szabályát: a hagiográfia a Szentléleknek az életrajz egyszerűségéből áradó fénye, amely azért olyan meggyőző, mert az emberiség teljességében él, és olyan meglepő, hogy láthatóvá teszi "az új eget és az új földet" (Jel 21,1). Így a húsvét magvai, e szalézi szerzetes testvér életének ajándéka a világnak, a szenvedés helyeit - a San José és a Sant Isidro kórházakat - a keresztény reménység rendkívüli módon ragyogó csíráivá változtatta. "Aktív jelenléte volt a társadalomban, amelyet teljes egészében Krisztus szeretete animált, amely őt hajtotta!"[11]

Lehet tehát elmélkedni azon az ajándékon, amelyet a Szentlélek Zatti életszentségével ad a világnak, az Egyháznak, a Szalézi Családnak, megállva először életrajzának, élettörténetének ragyogásán - a hivatás, a bizalom és az odaadás teljesen megtestesült evangéliumán -, hogy aztán apostolkodásának húsvéti erejéről elmélkedjünk, amely kórházaiban az emberekkel törődő, hozzájuk közel álló, őket mentő, a megváltásban részesülő és Isten népének hitét tápláló Egyházat építi.

Ha tömören akarjuk kifejezni azt a titkot, amely Artemide Zatti életét inspirálta és vezette, a lépéseket, amelyeket megtett, a munkáját, a kötelezettségeket, az örömöt, a könnyeket..., akkor ezt Don Vecchi szavai szépen összefoglalják: "Jézust követve, Don Boscóval és Don Bosco módján, mindig és mindenhol".[12]

1. AZ EVANGÉLIUM EMBERE

1.1 A hivatás evangéliuma: „Hittem”

Artemide Zatti története mindenekelőtt hivatásbeli különlegessége miatt tűnik fel. Fényes hivatás, mert megtisztítja Isten titokzatos pedagógiája, amely különböző és igényes közvetítéseken és helyzeteken keresztül bontakozik ki az életében. A keresztény élet Artemide családjának közös ihletője, akik mindent Isten misztériumának fényében értelmeztek; Argentína, az emigráció révén elért második hazájuk lenne az, ami a Zatti család rendkívüli hitben való gyökerezését bizonyítaná. Cagliero bíboros írta:

Úgy tűnik, hogy honfitársaink, még azok is, akik Olaszország legvallásosabb népességéhez tartoznak, megváltoztatják a természetüket, amikor ideérkeznek. A munka mértéktelen szeretete, az ezekben az országokban uralkodó vallási közömbösség, a nagyon gyakori rossz példa... hihetetlen átalakulást idéz elő jó földműveseink és kézműveseink lelkében és szívében. Azért a maroknyi scudóért cserébe, amit keresnek, elveszítik hitüket, erkölcsüket és vallásukat.[13]

A Zatti család nem engedett a környezet befolyásának. Ellenkezőleg, kitűnnek buzgó, egyenes, bátor, vallásgyakorlatukkal, amely az emberi tekintetektől független; és Artemide továbbra is az ápolni fogja az Istennel való intenzív kapcsolatot a családon belül, amelyet ima, kemény munka, egyenesség, stb. támaszt alá, tehát

minden arra enged következtetni... hogy a vallásos nevelésnek, amelyben Isten szolgája gyermekkorában és korai ifjúkorában részesült... kiváltságosnak kellett lennie, mégpedig oly módon, amely magyarázatot ad arra a lelki magatartásra, amelyet megtartott egész életében.[14]

Artemide tapasztalata „a hétköznapi keresztény élet magas fokának” (Novo Millennio Ineunte, 31) fényes józanságát tükrözi, amely a kizárólagosan Istenben való gyökerezés gyümölcse, a bátor és sugárzó engedelmességként megélt hité, mert szabad, örömteli és gyümölcsöző volt.

Amikor a szalézi Don Cavallinak, Artemide plébánosának és lelki vezetőjének a Szentlélek által választott utakon támogatnia kellett őt élete végső irányának kiválasztásában, az ő megkülönböztetése egyszerű és világos volt: látta, hogy a meghívás, hogy papként teljesen átadja magát Istennek, egységes és tiszta módon visszhangzik e fiatalember szívében, amelyet nem szennyezett be az önkeresés és az önérdek, hanem az a vágy izzította, hogy Isten Országának Örömhírét szolgálja.

És mivel Artemidére jellemző volt az önátadásra való készség, Isten nem korlátozta magát arra, hogy elhívja őt, hanem kitágította a meghívást arra, hogy jelenlétének megkérdőjelezhetetlen jelét adta neki: Fiának a keresztjét. Így éppen e fiatalember hivatás megkülönböztetésének szívében, aki arra vágyott, hogy pappá legyen, válik fölismerhetővé Isten kiválasztottságának pecsétje: Artemide, akit Bernalban fölvettek jelöltnek, fölkérik egy kockázatos szolgálat elvégzésére, egy tuberkulózisban szenvedő pap gondozására - ahogyan azt már említettük. Ez a fáradhatatlan szolgálat vezetett oda, hogy Artemide később elkapta azt a betegséget, amely hivatásáról szőtt álmainak feláldozását követeli tőle: Zatti szalézi lesz, de nem pap.

Itt ismerjük föl az evangéliumnak a szentek életében feltétel nélkül elfogadott erejét; egy olyan erőt, amely színtiszta hivatásbeli választ vált ki, mert azt egy olyan szív őrzi, amely nemcsak a gonosztól szakadt el - ami az Isten hangjára való odafigyelés alapvető feltétele -, hanem képes a jóval szembeni szabadságra is, ami az Isten Abszolútumába vetett sziklaszilárd hit alapvető feltétele.

A hit fényes sötétségében járva Artemide feláldozta a vágyat, hogy az Egyházat a papság szolgálati formájában szolgálja, miközben magáévá tette annak lényegét, Krisztus szerint, „aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek” (Zsid 9,14).

A hivatás evangéliumának jellemzői így kitörölhetetlenül fölismerhetők az önfeláldozás teljességében, amely Zatti szalézi életének kezdetét megpecsételte, jóval azelőtt, hogy annak teljességét megkoronázta volna.

A hűség pedig a szalézi élet laikus formájához, amelyet Isten iránti tiszta szeretetből ölel magához, teljes és meggyőződéses lesz, távol minden megbánástól, és meggyőző és elégedett létben bontakozik ki.

Ez a hivatás evangéliuma, Isten hívásának örömhíre, amely minden egyes gyermeke számára külön-külön fenntartott, egy olyan hívásé, amelynek szándékát, okait, célját, tényleges kibontakozását egyedül Isten ismeri. Egy olyan hívás, amely csak a szeretet tiszta megfelelésében válik érzékelhetővé, amely viszont „meg akar szabadulni legveszélyesebb ellenségétől, saját választási szabadságától. Ezért minden igaz szeretet a fogadalomnak egy belső formája: a szeretett személyhez köti magát, szeretetből és a szeretet lelkületével.”[15]

A hivatás evangéliuma Zatti életszentségében a tiszta hit evangéliuma: a szív egészséges leheletének örömhíre, amely Isten tervének engedelmeskedve élvezi a szabadságot, minden élet titkának őrzőjét, ami arra hivatott, hogy az igazi Szőlőtő termő ága legyen a "Földműves" bölcsességére bízva (Jn 15,1).

Korunk „kategóriáival” olvasva Artemide Zatti szentsége „hivatásfélelmet” vált ki, olyan félelmet, amely bizalmatlanságba szorítja a szívet Isten misztériuma előtt. A hivatás evangéliuma, amelyet ennek a szent szalézi testvérnek az élete hirdet, megmutatja, hogy bármely életkorban és bármely helyzetben csak Isten álmának megfelelve lehetséges legyőzni az ego bénultságát, tekintetének és intézkedéseinek szegénységével, bizonytalanságának és aggodalmának szűkösségével. 

Amikor Garrone atya - aki a betegek iránti nagylelkű szolgálata révén szerzett nagy orvosi hozzáértése mellett önmagában is kiemelkedő erényekkel rendelkező szalézi volt - arra biztatta a tuberkulózisban szenvedő Artemidét, hogy a Szűzanya közbenjárására kérje a gyógyulás kegyelmét, azzal a fogadalommal, hogy élete hátralévő részében a betegeknek szenteli magát, Zatti hite önmagáról adott bizonyságot: egyszerű, önzetlen, fenntartás nélküli és egyetlen szóban foglalható össze: „Hittem!”

„Hittem”, vagyis amikor egyetlen szó elég ahhoz, hogy valaki kimondja a hitét, mert a hit tiszta; és csak ez a hit hivatásszerűen nagylelkű, mert tisztaságának könnyedsége „szárnyakat ad a szívnek és nem láncokat a lábnak”.

Artemide Zatti életszentsége a mi saját, olykor megfáradt és gyötrelmes hivatásunk útjait a soha nem lankadó „hittem” berobbanó erejével éri el: a hit jelen pillanatával, amely egész életen át tart és hitelessé teszi azt. Az ő hite az Istennel való folyamatos egyesülés hite volt. A tanúságtételek gyűjteményében M. Pérez érsek azt mondta: „Egy olyan ember benyomását tette rám, mint aki egyesült az Úrral. Az imádság olyan volt, mint a lelke lélegzete, egész viselkedése azt mutatta, hogy teljes mértékben megélte Isten első parancsolatát: teljes szívéből, teljes elméjéből és teljes lelkéből szerette őt.”[16]

Arra vagyunk hivatottak, hogy meglássuk Zatti tanúságtételének értékét, hogy megújítsuk hivatásbeli szolgálatunkban a lelkesedést, és hogy példát mutassunk a fiataloknak egy olyan életre, amelyet a hit szilárdsága tesz teljessé, egyszerűvé, bátorrá a Szentlélek ereje és a meghívott engedelmessége által.

 

1.2 A bizalom evangéliuma: "Megígértem"

A hivatás evangéliuma, amelyről Zatti tanúságot tesz, megeleveníti a második alapvető fontosságú igét: a megígérni-t.

Manapság gyakran tapasztaljuk az emberi ígéretek gyöngeségét; félünk, hogy megbízhatatlanok és nem tudnak határozottak lenni: innen a hivatásbeli „tél”, amely sújtja a családot, a Kongregációt a világ számos részén, az Egyházat - és amely sürgőssé teszi Isten meghívásának örömhírét és a hívő válaszát.

A hivatás lényegéről elmélkedve, amely az őszinte hit eredménye, Von Balthasar így ír: „A szeretetben nincs fejlődés legalább egy kevéske önátadási gesztus nélkül... [A szeretet] föl akarja adni magát, át akarja adni magát, rá akarja bízni magát, el akarja kötelezni magát a szeretetnek. A szeretet zálogaként egyszer s mindenkorra a szeretett személy lábai elé akarja helyezni szabadságát. Amint a szeretet valóban életre ébred, az idő egy pillanata számára az örökkévalóság egy formájává akar átalakulni... az időzített szeretet, a megszakított szeretet soha nem igazi szeretet.”[17]

Artemide Zatti már fiatalon, és éppen a nagy megpróbáltatások pillanatában megérezte a hívást az önátadás teljességére egy radikális és visszavonhatatlan ígéret által. Amikor már jóval idősebb volt, és tanúságot tett jótevője, Garrone Evasio atya iránt érzett hálájáról, valamint fölidézte saját megszentelt élete útjának kezdeteit, Zatti képes volt tömören és lényegre törően elmondani, hogy mi állt a középpontjában ifjúkori, az Úr hívására adott válaszának: „Hittem, megígértem.”

Zatti „megígértem”-je követte a „hittem”-jét, de ez is formálta radikális jellemét, emberi és keresztényi minőségét. Artemide hisz, mert megígér, és nemcsak megígér, mert hisz: benne megvalósulni látjuk a hit szabályát, amely ha nem számíthat az ígéret készségére, az önátadásra, akkor lelki érdekké, puszta társadalmi biztosítássá és vallási szerződéssé süllyed.

Zatti nem várt garanciákra, mielőtt kockázatosan odaszentelte volna az életét. Nem követelte a jogot „százszorosan itt lent”, mint előzetes feltételt, mielőtt kivetné a hálóját; inkább „készségesen felajánlotta, hogy segít egy papnak, aki beteg volt, és elkapta a betegséget: egy szóval sem panaszkodott, elfogadta a betegséget, mint Isten ajándékát, erősen és derűvel viselte annak következményeit.”[18]

Artemide tehát már a vallásos hivatását megelőzően is megfizetett nagylelkűségéért, és ez az ár magas volt: egy legyengítő betegség, egy összetört hivatásbeli álom, heves szenvedés és - mindenekelőtt - teljes bizonytalanság. De a hit és az ígéret kereszteződésében a hivatás evangéliuma a szentség csodáit hozta el ebbe az életbe, már ifjúkorától kezdve.

Zatti ígérete tiszta, önzetlen, akárcsak a hite, és ez azt jelenti, hogy az Isten tervére való ráhagyatkozásának integritása, önátadásának és önfeláldozásának nagylelkűsége felragyogott, megmutatva ezeknek valódi teológiai mélységét: Artemide magáévá tette az engedelmes Fiú életét, aki hagyja, hogy az Atya szeretete teljes mértékben meghatározza és elrendelje őt a világ üdvösségére.

Zatti hivatásának ábécéje éppoly mély, mint amilyen egyszerű és világos: „Hittem, megígértem.” Zatti azért hitt és ígért olyan radikálisan, mint az evangélium, mert már az Úr szenvedését gyakorolta hitének és elkötelezettségének szabályaként, ahogyan azt a családtagjainak írt leveleiben is lankadatlanul ismétli: „Örömeink a keresztjeink, vigasztalásunk a szenvedés, életünk a könnyeink, de az örökké kedves és elválaszthatatlan társunkkal, a reménységgel magunk mellett, hogy földi zarándoklatunk befejeztével elérjük a gyönyörű Paradicsomot.”[19]

A kereszt a hit szabálya, és arra tanít, hogy a keresztény hit nem pusztán valaminek a tudását jelenti, hanem azt, hogy valakire rábízzuk magunkat, és nem valamit, hanem önmagunkat ígérjük oda neki. A kereszt által formálva, még mielőtt a vallásos élet útjára vállalkozott volna, Artemide nem ígéretet tett, hanem odaígérte önmagát, nem fogadalmat tett, hanem szentül megfogadta, és így tükrözi a Fiú vonásait, aki így nyilatkozik, amikor a világba lép: »Áldozatot és felajánlást nem kívántál, de testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és égőáldozat. Áldozatokat és áldozatokat nem kívántál, hanem testet készítettél nekem; égőáldozatban és bűnért való áldozatban nem leltél örömöt. « Akkor így szóltam: »Íme, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van.«” (Zsid 10,5-7)

És még mindig az Úr Jézus iskolájában, Zatti megtanulta, hogy önmaga odaígérésének radikális jellegéhez a hit növekvő bátorsága társul. Aki teljesen átadja magát Istennek, az átadhatja magát annak a bizonyosságnak, hogy mindent megkap tőle, és Artemide nem fáradt bele, hogy erre emlékeztessen leveleiben: „Ide figyeljetek: ne féljetek és ne szégyelljetek kegyelmeket kérni! Kérjetek, és megkapjátok; és minél többet kértek, annál többet kaptok; mert aki sokat kér, sokat kap; aki keveset kér, keveset kap; és aki semmit sem kér, semmit sem kap. [...] Nem fogok itt állni és fölsorolni a kegyelmeket, amelyeket kérnetek kell; jól ismeritek őket. Csak egyet helyezek a szemetek elé: mindannyian szeressük és szolgáljuk Istent ebben a világban, hogy aztán a másikban gyönyörködhessünk Őbenne.”[20]

1.3 Az odaadás evangéliuma: „Meggyógyultam”

„Meggyógyultam” - ez az a szó, amellyel Zatti megpecsételte azt az eseményt, amely bevezette őt a szalézi életbe.

Mit jelent az, hogy „meggyógyultam”? Az biztos, hogy Zatti legyőzte az egészségét aláásó tuberkulózist, méghozzá az orvosokat is meglepő módon: „A Viedma-eljárásban a bíróság megkérdezte, hogy a gyógyulás csodás volt-e. Amennyire tudjuk, azért nem minősítették annak, mert hiányzott belőle az azonnaliság, de az orvosok szerint... akik haláláig jól ismerték Zatti-t, rendkívüli volt az akkori gyógymódok szűkössége és hatástalansága, a gyógyulás folyamatossága és az átlagosnál nagyobb fizikai erőnlét miatt, amellyel Isten Szolgája a kimerítő életmódja ellenére ezután mindig rendelkezett. A Szűzanya beavatkozása tagadhatatlannak tűnik, akár csoda, akár rendkívüli kegyelem volt is ez.”[21]

Isten ujja azonban a maga összetéveszthetetlen stílusában cselekedett: Isten nem úgy szüntette meg a betegséget, hogy Artemide életét a betegség előtti állapotba állította volna vissza, és nem is úgy, hogy feloldotta volna a minden isteni tervre és emberi létezésre jellemző rejtélyt. Így, mint tudjuk, „az elöljárók miközben tudomásul vették Isten szolgája egészségi állapotának javulását, nem voltak teljesen meggyőződve a jövőbeli esélyeiről. A tuberkulózis abban az időben soha nem adott bizonyosságot a gyógyulásra és a végleges gyógyulásra; a tanulmányi rend, amelyet Isten szolgájának az ő életkorában (23-24 éves korában) teljesítenie kellett volna, még mindig hosszú volt, és bizonyára nem volt alkalmas egy tuberkulózisban szenvedő számára; másrészt, már elkezdett dolgozni a gyógyszertárban, ami egy laikusnak megfelelő foglalkozás, és minden arra enged következtetni, hogy ezt sikerrel és kölcsönös megelégedéssel tette; talán Garrone atya némi nyomást gyakorolt rá, hogy továbbra is vele maradjon a munkájában. Mindezen körülmények között az elöljáróknak tehát azt kellett fölvetniük Isten szolgájának - aki minden bizonnyal, mindabból, ami írásaiból kiderül, elhatározta, hogy elhagyja a világot és Istennek szenteli magát -, hogy szalézi szerzetes legyen, de mint (segítő) testvér: ez a megoldás tűnt a legmegfontoltabbnak, tekintettel a még mindig bizonytalan egészségi állapotára: a fizikai munka kevesebb erőfeszítést igényelt, mint a hosszú, szigorú menetű tanulmányok.”[22]

Gyógyulásával Isten misztériuma elmélyült, és Artemide hitét egy olyan megtisztulásra kérte, amely talán még súlyosabb volt, mint amit az egészségének elvesztése rótt rá: föl kellett áldoznia a hivatásbeli irányultságát. Így mindez Artemidét arra vezette, hogy elmélyítse a kiüresedés útját, amelyet Isten megkövetelt tőle: a betegségtől való megszabadulás nem jelentette annak az erőnek a visszanyerését, amely lehetővé teszi a vállalkozó kedvű fiatalember számára, hogy „újra kezébe vegye az életet”. A maga módján gyógyulása egy új szegénység sivatagává vált, hogy Zatti élete szabad tér legyen Isten radikális meghívására az újabb ráhagyatkozásra.

Isten azért gyógyította meg Artemidét a tuberkulózisból, hogy megújítsa benne az önmagához való ragaszkodástól és a saját jó terveitől való elszakadás csodáját: „Feltételezhető, hogy a papságra való törekvés feladása nagy lelki szenvedés volt Isten szolgája számára, olyannyira lendületes és áldozatos lélekkel kezdte meg ugyanis e cél felé vezető utat. Csodálatos és rendkívüli lelki erőre utal azonban, hogy soha egy szóval sem panaszkodott, sőt, még csak egy szóval sem sajnálkozott vagy nosztalgiázott... élete perspektívájának e komoly fordulata miatt.”[23]

A „meggyógyultam” tehát a következetesség hangja Zatti hivatásbeli ábécéjében. Amikor Isten hív és teremtménye válaszol, a Lélek nem pusztán megjavítja az emberi bizonytalanságot, hanem beteljesíti Isten álmát: „Íme, újjáteremtek mindent.” (Jel 21,5) Így, míg a betegség arra hajlamosítja az emberi szívet, hogy önmagába zárkózzon, addig Zatti hite és ígérete, amelyet az Úr Jézus és a Kereszt iránti szeretet táplált, igazi egészséget eredményezett: nagyobb önfeledtséget és feltétel nélküli alávetettséget Istennek, ami arra késztette, hogy a legszegényebbek, a betegek, és köztük a legkülönösebb esetek alázatos apostola legyen; egyszóval e világ elhagyatottjainak és félredobottjainak apostola.

A nagyobb szegénységre újjászületett Artemide teljes és tevékeny bizalommal még inkább átadta magát az Atya tervének: Ex auditu mondhatom, hogy [Isten szolgájának életében] általános volt a vágy, hogy Istent dicsőítse. Mivel ismertem őt, biztosíthatlak benneteket, hogy Isten dicsőségéért élt.”[24]

Minden alárendelése Isten dicsőségének és a saját nézeteinek feláldozása - beleértve a jóra vonatkozó terveit is - annak érdekében, hogy megfeleljen Isten bölcsességének, amely egyedül valósítja meg a Szeretet teljességét, nemcsak e rendkívüli szalézinak a lelki tapasztalatában lesz alapvető fontosságú, hanem a fájdalom pedagógiájában is, amelyet küldetésének sajátos jellegéből adódóan gyakorolni fog.

Zatti „meggyógyultam”-jában nemcsak egy kegyelem, hanem egy iskola is beteljesedett, és mindkettőt Isten ujja formálta testvérei javára: a betegségtől megszabadult Artemide egy életen át szolgálja majd a betegeket, miután átesik az igazi gyógyuláson, amely igazi orvossá teszi őt a teremtmények számára, akik fölé hajol.

„Gyakran vetett keresztet, és a betegekkel is megcsináltatta; szerette megtanítani rá a gyerekeket. A hit és az orvostudomány szimbiózist alkotott benne; hit nélkül nem gyógyított, és nem gyógyított gyógyszer nélkül sem. Nem látott kettősséget a lélek és a test között; az ember egy volt, és ő ezt az embert gyógyította: a testet és a lelket.”[25]

Csak azért, mert Isten keze vezette arra, hogy a gyógyítást úgy élje meg, mint magának való meghalást, Zatti közel kerülhetett a betegekhez a Megtestesült és Megfeszített Szeretet gyógyszerével, vigaszt, fényt és reményt osztva.

2. A HÚSVÉT TANÚJA

 

Ha Zatti életében – amiatt a mód miatt, ahogy Isten hívása elérte – a hivatás evangéliuma eredeti és nagyon is időszerű módon ragyog fel, akkor apostoli vetése a gondoskodás készségeként teljesedik ki a húsvét fényében.

Összhangban lenni a húsvéttal minden keresztény apostolkodás hűségszabálya: e szabály gyakorlása a szentekben éri el a kápráztató ragyogást, Isten életét behozva az emberek fáradozásaiba, a történelembe, a világba, és így építi az Egyházat.

Zatti az emberi szenvedés fáradalmát húsvéti szenvedéllyel gyakorolta, és így építette az Egyházat, mint egy igazi tábori kórházat (ahogy Ferenc pápa ma is szokta mondani), éppen azzal, hogy két „a világ végén” épült kórházat az Egyház élő sejtjeivé alakított át.

A kórházak, előbb a San José, majd a Sant Isidro kórház, értékes és egyedülálló egészségügyi forrást jelentettek különösen a szegények ellátásában Viedmában, és a Rio Negro régióban a 19-20. század fordulóján: Zatti hősiessége olyan helyeket teremtett, amelyek Isten szeretetét sugározták, és ahol az egészségügyi ellátás az üdvösség megtapasztalásává vált.

Zatti életét az irgalmas szamaritánus példabeszédébe foglalta bele. A szamaritánus Krisztus, Isten, aki közel van hozzánk (Szeretett Fiában), aki nem ismer közömbösséget vagy megvetést, hanem előre fölajánlja magát, hogy a szeretet közelségével meggyógyítsa még a legkisebb fiait és leányait is, hogy a történelem gonoszsága ne ítéljen pusztulásra egyet sem e kicsinyek közül Jeruzsálemen kívül.

Íme Isten csodája: a patagóniai területnek azon a zsebkendőnyi darabján, ahol Zatti élte napjait, az evangélium egy lapja életre kelt. Az irgalmas szamaritánus arcot, kezet és szenvedélyt talált, mindenekelőtt a kicsinyek, a szegények, a bűnösök, a legelhagyatottabbak iránt. Így lett egy kórház az Atya Fogadójává, egy olyan Egyház jelévé, amely az önfeláldozás, a szolgálat és az Isten és Felebaráti Szeretet parancsának megélése révén igyekezett gazdag lenni az emberség és a Kegyelem ajándékaiban, az egészség helye mintegy az Üdvösség zálogává is vált.

Számos tanú van, akik lehetővé teszik számunkra, hogy szemléljük a Zatti lángoló szíve által életre keltett, abban a tábori kórházban elérhető Egyház tapasztalatát: ha hagyjuk őket beszélni, újra felszínre tör Artemide varázsa, aki a rábízottak gyógyításával foglalkozott, mind az orvoslás művészetének gyógymódjaival, jelenlétével, rokonszenves viselkedésével, imádságával mindenkiért és mindenkivel, mind pedig a hit mindennapi kifejezésével, amit ez az alázatos szalézi tett. Mindez bizonyára hatékonyabbnak bizonyult sok gyógyszernél.

2.1. A megsebzett életek húsvéti gondozása és szolgálata (diakónia)

Ahol életszentség van ott terjed az Egyház, és ahol az Egyház épül ott életszentség van. Akik találkoztak Zattival, akiket befogadtak a kórházában, megtapasztalták a testvériséget, és ebben a testvériségben megtapasztalták az Egyházat.

Zatti az evangélium radikális stílusában élte meg azt a bizonyosságot, hogy a szolgálat, a hivatás jellegzetessége - a diakónia - hitelessé, fölismerhetővé, szerethetővé teszi az Egyház arcát. A szolgálat ajtaja vonzza az emberi szívet, különösen akkor, amikor az élet és a szenvedés próbára teszi, és megnyitja a Jézussal, az igazi irgalmas szamaritánussal való találkozás élménye előtt, és Zatti mindent megtett, hogy irgalmas szamaritánusként éljen. „A kórház és a szegények házai, amelyeket éjjel-nappal látogatott egy ma már Viedma városában történelmi ereklyének számító kerékpárral, missziójának első vonalát jelentették. Megélte önmaga teljes odaadását Istennek és minden ereje felebarátai javára szentelését.”[26]

Zatti a szolgálat tanúja volt, és ahogyan Jézus a végsőkig odaadta magát, Zatti a hősiességig menően, Urának nyomdokain teljes mértékben keresztény önfeláldozást és diakóniát végzett. Érdemes kiemelni a tanúk egybehangzó szavaival Zatti evangéliumi diakóniájának rendkívüli jellemzőit: odaadásának egyetemességét, önfeláldozásának teljességét, az Istentől született nagylelkűségét, amely mellette, iránta való engedelmességben, benne és érte valósult meg.

Az, hogy Zatti szolgálata nem ismerte a kivételezést, nem részesített előnyben egyes személyeket, az mindenki számára nyilvánvaló volt, aki ismerte őt: „Tudom, hogy eljárt a börtönbe, hogy a betegeket ápolja. Segítőkész és barátságos volt a hitetlenekkel és az Egyház ellenségeivel. Emlékszem, hogy egy orvos megjegyezte Entraigas atya könyve, a »Minden szegény rokona« címével kapcsolatban, hogy ezt ki kellene javítani »Mindenki rokoná«-ra, a méltányosság miatt, amellyel ő [Zatti] nem tett különbséget mindazok között, akik fölkeresték őt.”[27]

Ha valaki elsőbbséget élvezett Zatti szolgálatában és önfeláldozásában, akkor az a Jó Pásztor által tanított elsőbbség volt, aki mindenekelőtt a legsérültebb és legelhagyatottabb juhok sorsára volt érzékeny: „[Zatti] egyik részrehajlása volt, hogy teljesen átadta magát Istennek ezekben az alázatos, védtelen emberekben vagy akik olyan visszataszító betegségben szenvedtek, hogy amikor valaki egy hospice-ba akarta őket küldeni, mert már évek óta a San José kórházban voltak, azt válaszolta, hogy a kórháznak ezen igazi villámhárítóit nem szabad elhagyni.”[28]

Zatti tehát egész énjével szolgált, mérték nélküli nagylelkűséggel emésztette föl magát a lázas tevékenység legkülönfélébb formáiban, amelyeknek egyetlen célja volt, hogy mindenki igényeinek megfeleljen: „Mivel a mások szolgálatában tanúsított jóságát és jóakaratát mindenki ismerte, mindenki hozzá fordult a legkülönfélébb dolgokért.... A tartomány házainak igazgatói orvosi tanácsért írtak neki, hozzá küldték a rendársakat segítségért, és kórházára bízták, hogy szolgálja a munkaképtelenné vált embereket. A Segítő Szűz Mária Leányai nem különböztek a szaléziaktól abban, hogy szívességeket kértek tőle. Az olasz bevándorlók segítséget kértek; azok, akiket a kórházban jól ápoltak, leveleket küldtek Olaszországba, iratokat kértek, mintha ez a hála kifejezése lenne, és rokonokat és barátokat küldtek ápolásra, mert tisztelték a gondoskodását. A polgári hatóságoknál is gyakran volt olyan munkaképtelen ember, akit ápolni kellett, és ezzel Zattihoz folyamodtak. Látva, hogy jó viszonyban van a hatóságokkal, a bebörtönzöttek és mások azt ajánlották neki, hogy kérjen kegyelmet számukra, vagy oldja meg a gondjaikat.”[29]

Zatti szolgálata emellett folyamatos és önzetlen volt, és éppen ezért nem fékezte meg a sértődöttség, a hálátlanság, hiányzó levelezés vagy a zsörtölődő követelések: „Az Isten szolgájában a felebarát iránti aggodalom rendkívüli volt mindennapi munkájában; reggeltől estig szeretett betegeiért élt. Ezek a körülmények éjszaka fokozódtak, amikor bármilyen órában hívták őt, azonnal hozzájuk sietett... Tudom, hogy gyakran kellett elviselnie egyes betegek túlzott igényeit, mértéktelen szükségleteiket, szeszélyeiket, mint például... az elmebetegek esetében. Isten szolgája soha nem vesztette el a türelmét. Emlékszem, hogy nem egyszer láttam, amint rossz időben, hidegben és esőben elindult a nem éppen legújabb kerékpárján, hogy a lakosság körében lévő betegeket ápolja, egészen járhatatlan utakon haladva.”[30]

 Ami Zatti diakóniáját, mindenki felé végzett szolgálatát mélyen jellemezte, az volt, hogy az Úr társaságában élt. Senki sem téveszthette szem elől, hogy ez a nagylelkű ápoló mennyire hozzáértő, de ugyanilyen nyilvánvaló volt az is, hogy küldetését Jézussal az oldalán végzi: „Egy nagyon konkrét személyes dolog: novícius, majd frissen felszentelt majd később ifjú pap voltam, amikor néhány gennyes pattanás miatt, ami a nyakamon és az arcomon keletkezett, eljöttem Viedmába. Isten szolgája mindig mosolyogva fogadott, meggyógyított azzal, hogy forró hegyű tűvel kiégette a sebeket, miközben a Magnificatot dúdolta, majd arra biztatott, hogy a szenvedésemet ajánljam fel azért, hogy kitartsak a szent hivatásomban.”[31]

Zattiból sugárzott az engedelmesség Istennek és tervének, mint az alázatos és bizalommal teli szolgálat lelke, amely arra hivatott, hogy fölkeltse a szegényekben és a betegekben az Istenre való ráhagyatkozás érzését. Minden ihletet Istenben talált, és Zatti mindent Isten parancsa szerint hajtott végre, így e nagy szalézi szolgálata a szeretet parancsolatának folyamatos és lenyűgöző gyakorlása volt: „szerette Istent mindenek fölött. Számára minden földi dolog múlandó és másodlagos volt. Számomra Zatti állandó, rendíthetetlen volt Isten iránti szeretetében és jámborságában. Nemcsak a jámborság cselekedeteiben, hanem a felebarátja iránti minden szolgálatában mindig Isten neve volt az ajkán. Minden hozzá közel álló embert arra buzdított, hogy imádságos életet éljen. Zatti mindig példát mutatott, jámborsága a hétköznapok fölött állt.”[32]

Zatti szolgálata azonban, mint általában a szentek esetében, diakónia volt, olyan szolgálat, amelyet biztosan Isten iránti engedelmességben, de mindenekelőtt Isten nevében végzett, arcát, szívét, kezét kölcsönözve Istennek abban a bizonyosságban - ami nagy merészség forrása -, hogy csak egy kis eszköze az ő nagy Hatalmának és Gondviselésének. Zatti tehát rendkívüli nagylelkűséggel, de teljes odaadással dolgozott, mert tudta, hogy az ő Ura az, aki őbenne cselekszik: „Mindig reménykedett és bízott Istenben. Az a derű, amellyel a nehézségeket leküzdötte, az Istenbe vetett reménységét mutatta. Mindig azt mondta: »Isten majd gondoskodik róla«, csakhogy ezt teljes bizalommal és reménységgel mondta.”[33]

Zattit, a hívő és igaz embert, „a felebarát iránti szeretet mozgatta, mert minden betegben a szenvedő Krisztust látta. Olyan kedvességgel viseltetett a betegek iránt, hogy semmit sem tagadott meg tőlük.”[34]  „Isten szolgája számára a szeretet abban a könyörületességben nyilvánult meg, amellyel a »többi Krisztust« segítette. Azzal az evangéliumi felfogással, hogy amit tanítványai a felebarátjukért tesznek, azt magának Krisztusnak teszik, Isten szolgája szokás szerint mindenkivel szemben szeretetteljesen viselkedett, még a hitetlenekkel vagy a közömbösökkel szemben is.”[35]

Akár úgy, hogy kívül a szolgáló Egyházat élte, és képes volt fölkeresni a szegényeket a kerékpárjával, akár úgy, hogy szolgálta azokat, akik kórházának - először a San Joséban, majd a Sant Isidróban - ajtaján kopogtattak, hogy ott találkozhassanak Isten szeretetével, Zatti teljes önmagát Istennek adta, az Úr szolgájává, az Egyház hiteles misszionáriusává vált az Úr Jézus nevében.

2.2 Húsvéti testvériség és kommunió (koinonia) a közösségi életben

Zatti életszentsége nemcsak diakóniájának egyedisége miatt visz bennünket az Egyház szívébe, hanem a közösség minősége miatt is, amely önmaga másoknak való odaadása által virágzott. Azt, hogy mit jelentett a közösség Zatti számára, arról éppúgy bizonyságot tesznek azok a tanúságtevők, akik tanúi voltak működésének, mint az a mód, ahogyan átvészelte életének legnehezebb pillanatait.

Különösen fájdalmas esemény volt számára, amikor elöljárói a San José kórház lebontása mellett döntöttek, amelynek Artemide annyira sok energiáját szentelte; Viedmában nem volt elég helyiség a püspökség számára, és egy megfelelő püspöki rezidencia építése érdekében úgy döntöttek, hogy lebontják a régi kórházat azzal, hogy minden egészségügyi szolgáltatást a Sant Isidro mezőgazdasági iskola helyiségeibe helyeznek át, amely egy másik szalézi mű helyszíne volt Viedmában.

Zatti számára a bontás nem egyszerű építési művelet volt, hanem nyers és keresztre feszítő próba: nemcsak egy régi kórház romjai hevertek a szeme előtt, hanem a kétség, hogy azokkal a falakkal együtt az élete is összeomolhatott volna, és hogy lemondásai és nélkülözései, félreértései és virrasztásai, fejfájásai és verejtéke, mások iránti elkötelezettsége és önfeláldozása is ott értek volna véget. Zatti sem menekült meg ettől a kehelytől, de keresztényi erővel és szelídséggel talpon maradt: „a San José kórház lebontása idején először azt javasolta, hogy a püspöki palotát máshol építsék föl, és cseréljék el a telket; aztán, tekintettel arra, hogy a bontás elkerülhetetlen volt, amit... rendkívüli emberi érzékenysége miatt óriási mértékben átélt, mégsem lázadt föl és nem tiltakozott, ellenkezőleg, megnyugtatta azokat, akik lázadásra akarták rávenni.”[36]

Ahogy ez a szentek életében mindig lenni szokott, a próba egyszerre volt sötét olvasztótégely és fényes demonstráció: Zatti az új egészségügyi épület fölállításában tanúsított lelki derűjével és készségességével megmutatta, hogy mi volt az elhivatottságának alapja: az általa épített valódi kórházat nem lehetett lerombolni, mert az a szeretet műve volt, a szereteté, amely »soha nem ér véget« (1 Kor 13,8), és amely a kommunió csodáját, Isten örök életének tükörképét fejezi ki. Zatti igazi kórháza nem egy San José vagy San Isidro tiszteletére szentelt földi épület volt; ezekbe a szobákba az ő professzionalizmusa mindenkit befogadott a szolgálat ajtaján keresztül, hogy megtapasztalhassák Isten igazi és teljes gyöngédségét.

Zatti nem hirdette a kommunió katekizmusát, de életszentségével megtestesítette azt; kórháza pedig nem egy impozáns épület volt, hanem a szolgálat és a kommunió nyilvánvaló, mindennapi csodája. Ott „Isten szolgája úgy irányította a személyzetet, amely a kórházban élő különböző emberekből állt, mint egy vallási közösség elöljárója... A személyzet szerette, tisztelte őt, és betű szerint követte a szabályait. Soha senki sem szenvedett hiányt abban, amire szüksége volt erkölcsi, lelki vagy technikai szempontból a feladatai ellátásához, mégpedig Isten szolgájának személyes törődése miatt.”[37]

Mindenki meg van győződve róla, hogy Zatti szellemi nagysága volt az, ami őt a kommunió építőjévé tette: „Azokban az években, amikor a Szalézi Szent Ferenc Kollégiumba jártam iskolába a kórház a kollégium alá tartozott, és az ember mindent tudott, ami itt és ott történt. Soha nem hallottam olyan veszekedésről vagy félreértésről Zatti munkatársai között, amelynek bármi jelentősége lett volna, és amely pletykák okozója lett volna a faluban vagy az iskolában.”[38]

Ha létrejön a keresztény kommunió, akkor nem marad észrevétlen a szépsége miatt, amely meglepi a harag és a megosztottság által megalázott világot; azonban csak a szentek ismerik a kommunió árát a maga teljességében, azt, hogy mennyire idegen a helyből jövő reakcióktól, a mesterséges rokonszenvtől vagy az áldozat nélküli könnyedségtől. A szentek tudják, mennyibe kerül a közösség, mert tudják, hogy mi a forrása: az Úr megsebzett oldala, amely az emberek közötti és az emberekkel való kiengesztelődés művét végzi.

Zatti tudta, hogy csak az Úr Vére teremt kommuniót, és mosollyal az arcán, erővel a lelkében, békességgel a szívében, munkától és fáradtságtól átszúrt kezével a Fiú áldozatában való hűséges és mindennapi részvétel útját választotta. Az áldozathozatal által megkövetelt elkötelezettséget szinte észrevétlenné téve Zatti „olyan ember volt, aki békét sugárzott, [olyan ember], aki tettre kész, dinamikus, aki nem mutatott idegességet, vidám volt. Gyakori volt, hogy viccelődött... hogy felvidított egy beteg embert... Olyan ember volt, aki nem ingott meg a vallási gyakorlatában... ez annak a jele, hogy igyekezett jobbá tenni magát. Én személy szerint leginkább a szeretetét és az alázatosságát vettem észre rajta.”[39]

Zatti alázata építette föl az Egyházat, és a kommuniót, amelynek ő maga is munkálója, keresztény közösséggé tette; akik nem halnak meg önmaguknak nap mint nap, azok magukban hordozzák az önzés súlyát, amely megsebzi a közösséget. Csak az alázat gyógyítja meg a kapcsolatokat, és győzi le a hatalom, az irányítás, a kísértés, a hatalommal való visszaélés csábítását. Sok szó vagy beszédek nélkül Zatti tudta, hogy csak alázattal lehet valaki a koinónia építője, amely a hatékony és feltűnésmentes diakónia eredménye és feltétele, amely nem teremt függőséget, hanem visszaadja a méltóságot; csak az alázat szolgál teremtő módon, elősegítve a közösséget, amely táplálja a kötelékeket és elősegíti az autonómiát. Az alázat Isten erénye, mert ez minden apa titka, minden fiú reménysége, minden igaz élet lelke.

Zatti azért tudott szolgává és a kommunió munkálójává lenni, mert alázatossága miatt Isten egyszerű, a Lélek életével élő gyermekévé és mindenki atyjává tette: „Úgy hiszem, hogy Zatti munkatársaival való kapcsolatában soha nem voltak problémák, mert mindenki számára olyan volt, mintha az apja lett volna. Emlékszem, hogy mindenkinek nagyon hiányzott, amikor Rómában volt Don Bosco szentté avatásán”[40] ; „Zatti kapcsolata a kórházzal olyan volt, mint egy apáé. Nem tudok félreértésekről vagy nehézségekről: ha voltak is ilyenek, azt hiszem, nem az ő részéről. Az ápolónőktől, akikkel dolgom volt..., csak dicséretet és semmi panaszt nem hallottam.”[41]

2.3 A húsvéti közelség és a vég nélküli élet martyriája

Artemide Zatti testvérünk életével valóban tanúságot tett arról (martyria), hogy az Úr feltámadt. „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12) mondta magáról az Úr. Az evangélium Fény, amely igyekszik áthatni az emberek életét, és a világ számára a Fény az Egyház, Isten élő szentsége. Zatti szentsége, amely a jézusi húsvétból táplálkozik, szintén fény, és ezt különösen a viedmai szegények és betegek tapasztalták meg. Zatti befogadta őket a szolgálat ajtaján keresztül, megtartotta őket a közösség falain belül, de úgy, hogy életének tanúságtételén keresztül felajánlotta nekik az evangélium fényét, a húsvét ragyogását, amely megvilágítja az Egyházat.

Hívők és nem hívők ugyanúgy megérintődtek Zatti szavaitól és gesztusaitól; tanúságtétele árnyék nélküli, rendkívüli módon szalézi volt, mindenkit elért, és két névvel Jézus Istenének két döntő vonását hirdette: a Gondviseléssel és a Paradicsommal.

Nincs olyan Egyház, ahol ne lenne Isten nevének kifejezett hirdetése, olyan hirdetése, amelyért az élet mártíromságával, a vér vagy a szeretet jelével fizetünk; ahová Zatti szolgálata és kommúniója eljutott, ott Isten nevének, ennek a két névnek a hirdetése visszhangzott, amelyek annyira keresztények és annyira szaléziak: a Gondviselés és a Paradicsom.

Zatti életével hirdette, hogy Istenben minden szeretet, de konkrét, figyelmes, határtalan és részletekbe menő szeretet minden egyes teremtmény iránt: Isten szeretete a Gondviselés. Isten Gondviselése azonban nem időtlen, hanem örökkévaló, és akkor jön a második név: Paradicsom; a Paradicsom a megfelelő neve annak, hogy Isten a történelemben gondoskodni akar teremtményeiről, hogy azok örökké, az örökkévalóságig vele legyenek.

Zatti ennek a keresztény ábécének a tanítója volt: „Állandó vágya volt, hogy az Urat megismerjék és szeressék. Erről tanúskodott az az öröm, amelyet akkor fejezett ki, amikor egy új páciense, aki semmit sem tudott Istenről, hívő keresztény lett. Elsődleges gondja az volt, hogy törődéssel gondoskodjon róluk, és bizalmat ébresszen az isteni Gondviselésben.”[42]

A Gondviselés iránti érzék nem a bizonytalan körülményekre adott kötelező válasz volt, egyfajta utolsó mentsvár, amelyet a hajótörést szenvedett embereknek ajánlottak fel, hogy ne vesszenek el a nehéz időkben. A tanúságtétel a Gondviselésről Zatti számára azt jelentette, hogy megtanította az embereket beszélgetni, keresztény bizalommal nevén szólítani Istent, mert „nagyon meg volt győződve az evangéliumi alapelvekről, és az egyik, amely szilárdan bevésődött a szívébe és az elméjébe, ez volt: »Törekedjetek először az Isten országára és az ő igazságára, és mindezek is megadatnak nektek.« (Mt 6,33) Don Bosco iskolájában megtanulta - sokat olvasva az életéről -, hogy soha ne legyünk bizalmatlanok afelől, hogy Isten megsegít, különösen akkor, ha minden egyes felebarátunkban tiszteljük őt, ahogyan ő akarta.”[43]

De egy Paradicsom nélküli Gondviselés nem engedné, hogy Isten nevének hirdetése ellenálljon a történelem ütköző erejének, a fáradtság, a szenvedés és a halál terhének. A kórházon belül és kívül Zatti egy olyan Egyházat animált, amelyet mindig meglátogatott a fájdalom és a halál, és ez a hit és a tanúságtétel teljességét igényelte, azt követelte, hogy hirdesse Isten egyetlen kívánságát az emberiség számára: a Paradicsomot. Zatti amikor tanúságot tett a Paradicsomról megmutatta bizonyosságát „az örök életről és annak elnyeréséről a kegyelem és jó cselekedetek által; ezt különösen a halállal szemben mutatta meg... Személyesen hallottam, hogy örült, amikor vallásos segítséget nyújthatott a betegeknek, és felkiáltott... »Ma kettőt vagy hármat küldtünk a mennybe.«”[44]

Isten e két nevével Zatti életet és halált, örömöt és fájdalmat, egészséget és betegséget evangelizált, mint igazi keresztény tanúságtevő, mint a szeretet mindennapi mártírja. Zatti igehirdetése és martyriája nem a körülmények vagy a lehetőségek evangéliumát terjesztik, hanem Sót, Fényt, Kovászt osztanak meg, arcot, szívet és kezet adnak az életet kérő és azt mindenütt átható, a rejtélyeket feloldó és a gyötrelmeket az Igazság melegével legyőző evangéliumnak: „Amióta csak ismertem, mindig nagyobb jelentőséget tulajdonított a vallásos gyakorlatoknak, mint a munkájának, bár ezt kitartóan tette. Gyakran idézte a Szentírást, különösen az evangéliumokat, hogy vigasztalja a betegeket vagy bátorítsa az erényt... Nem bírta megállni, hogy beszélgetéseibe ne tegyen bele egy-egy lelki gondolatot. Egyszer, amikor beszélgetés közben megemlítettem neki néhány új gyógyszer, például a penicillin és a szulfonamidok fölfedezését, Isten szolgája végighallgatott, és amikor befejeztem a beszédemet, azt mondta: »Ez igaz, ez igaz, de az emberek továbbra is meg fognak halni.«”[45]

Az evangélium igazsága a maga teljességében megvilágította Zatti kórházát, ahogyan Don Bosco idejében az Oratóriumot is megvilágította: ezért a viedmai kórházban, akárcsak Valdocco falain belül, nem félnek a haláltól, és nem szaporodnak el a halál botrányának enyhítésére vagy bizonyítékainak elrejtésére szolgáló eszközök, az emberi szívre veszélyes csalások. Zatti az élet evangéliumának tanúságtételével nézett szembe a halállal: élete két lábbal a földön áll, ezért szorgalmas és gyakorlatias, de a szíve az égben jár, ezért bizakodó és derűs: „életének egyetlen indítéka a mennyei jutalom várása volt. Soha nem azért cselekedett, hogy pénzt vagy hírnevet szerezzen, hanem mindent a jövőbeli boldogság reményében tett.”[46]

Bár teljesen egyszerűen, elkötelezettségben az evangélium megélése iránt szíve a végső Jutalomban gyökerezett, hogy a Gondviselés és a Paradicsom Istenét minden emberi csapásba és halálba bevigye, hogy ott az Élet és a Feltámadás virágozzon. Ez tette áldottá Zatti tanúságtételét, és mintegy megidézte a jelenlétét, amikor a remény és a vigasztalás értékes és ritka gyógyszerei nélkülözhetetlenek voltak. Egész Viedma város tudta ezt, amint ezt a tanúk bámulatos egyhangúsággal megerősítették: mindannyian Zattihoz fordultak, és ő sietett, hogy bátorítson és vigasztaljon, átadva ezt a keresztény gyógyszert, amelyet saját életéhez Isten kegyelméből, magától a Lélektől, a Vigasztalótól merített. Így vált „rendkívülivé Isten szolgájában az a képesség, hogy reményt ébresszen a betegekben, ami a szenvedő egyén lelkének fölemelésével szinte csodálatosan hozzájárult a gyógyuláshoz”.[47]  Zatti tanúságot tesz egészen a szeretet mártíromságáig arról, hogy az Úr az ég és a föld Istene. Zatti erről a szentek mértéket nem ismerő szenvedélyével tesz tanúságot: „Emlékszem, hogy az egyik beteg azt mondta Zattinak, hogy mindig a mennyországra készíti föl, de a földre is föl kell készítenie egy kicsit. Egy másik tény is mutatja a kórház légkörét: egy ápoló egyszer ragaszkodott ahhoz, hogy egy olyan beteget, aki nem is volt annyira beteg, felkészítsen a halálra, és aki valójában még mindig él.”[48]

2.4 A húsvéti öröm és a megváltott élet liturgiája

A keresztény élet központi eseményeihez való rendkívüli hűségével Artemide Zatti az Ige kenyeréből, a megbocsátás kenyeréből, a mennyország kenyeréből táplálkozott, és élete egyre intenzívebben átlényegült egy gyümölcsökben gazdag, növekedő misszió javára. Így a kegyelmi élet, amelyet Don Bosco e fia intenzíven élt, megkülönböztetés nélkül elérte mindazokat, akik találkoztak vele: a betegek és a munkatársak, a testvérek és a hatóságok, a szegények és a jótevők Zattiban megérintették az Úr életét a szentségi misztérium ereje által, amelyet az emberek között az Isten népe közösségében osztanak meg. Így az egész Egyház a szentségekben, a Szentlélek erejével ünnepli a húsvéti misztériumot, és a szentségek által biztosít táplálékot az embereknek az útra és orvosságokat, amelyek begyógyítják a gonoszság és a halál által okozott sebeket.

Ez az Egyház: ott virágzik és növekszik, ahol a szolgálat és a közösség Isten nevét hirdeti, Jézus Igéjéről tesz tanúságot, az Ő teste táplálja, az Ő megbocsátása gyógyítja. Zatti mindezt nem egyszerűen tette, hanem mindez ő maga volt. A kegyelemmel való összhangja miatt, amely az életét szentté tette, nemcsak az Úr gesztusait és szavait ismerjük föl benne, hanem az Ő életét is megtapasztaljuk: Zatti „élő tabernákulum” volt, és sugárzó tanúságtétele kérdéseket, jó elhatározásokat, megtérést ébresztett még azokban is, akik távol álltak az Úr misztériumában való közeli részvételtől.

Zatti odaadása, amely az emberi gyökereken túlnyúlik, a szentségek természetfeletti erejének egyetemesen meggyőző bizonyítékává válik; az ő szeretete valójában „természetfeletti és rendkívüli felebaráti szeretet volt...” Minden áldozatra hajlandó volt, és ezért a nehéz könnyűnek tűnt számára. Azt hiszem, karitatív munkájának nehéz körülményei ezek voltak: a személyzet hiánya, a mindenkori igény az ő segítségére, az, hogy nem befolyásolta a rossz időjárás, és hogy mindenféle embernek szolgált. Emlékszem, hogy egy beteg rokonom egy olyan napon jött látogatóba, amikor nagyon rossz idő volt, és amikor valaki megkérdezte tőle: „Ilyen időben mész ki, Zatti testvér?”, azt válaszolta: „Nekem nincs másfajta időjárásom!”[49]

A keresztény liturgia szabálya, hogy a rend, a harmónia, a hatékony és természetfeletti energia révén jó bizonyítékot tudjon adni önmagáról a hívők életében. Zatti keresztény volt, Don Bosco megszentelt életet élő szalézi laikusa. Az Egyház élő köve volt, a húsvét tanúja, mert tetteiben láthatóvá vált a szeretet parancsa, és ez arra késztette az embereket, hogy fölismerjék Istent a felebarátban és a felebarátot Istenben. De Zatti életével azt is tanította, hogy az erő, amely e parancsolat gyakorlásához szükséges, természetfeletti, és csak Istentől, az ő szentségeiből, az imádságból és a Vele való egyesülésből származhat. „Zatti nehéz körülmények között gyakorolta a jótékonyságot, anyagi források hiányában. Azért is, mert tevékenysége túlmutatott a szokványoson, mivel annyi órát szentelt a kötelezettségeinek, anélkül, hogy szerzetesi kötelezettségeit kihagyta volna. Ismerve őt, ahogy mi ismertük, csodálkoztunk, hogyan tudta fenntartani ezt a nagy erőfeszítést az általában szükségesnek tartott pihenés nélkül.”[50]

Két epizódot érdemes flidézni, mint az élet liturgiájának példáját, amely Zattit először a Megfeszített és Feltámadott Úr tanítványává, majd apostolává tette; először is, a régi San José kórház lebontása, amikor a betegeket át kellett helyezni a Sant Isidróba: „Nincs információm arról, hogy Zattit értesítették volna a kilakoltatás időpontjáról, és bizonyára nem kapott semmit a tartományfőnökétől, különben tudtam volna róla... Az az érzelmi állapot, amelybe Zatti került, amikor a betegeket el kellett szállítani, nehogy a törmelék rájuk essen, lelkileg végzetes lehetett volna. Keservesen sírt, de miután imádkozott a Szentség előtt, nyugodt energiával látott hozzá a munkához”;[51] és ott volt még a haldoklók szolgálata: „Egy fiatalember haldoklott, és Zatti beszélgetett vele, miután megáldoztatta; egy bizonyos ponton a fiatalember elkezdett kiabálni: »Zatti, meg fogok halni!«, és ugyanabban a pillanatban fölkelt az ágyból; Zatti a szemébe nézett, mosolygott, és azt mondta: »Milyen csodálatos, a mennybe mész!« A fiatalember pedig hátra hanyatlott, Zatti mosolyának másolatát hordozva az arcán.”[52]

Ez történik, amikor az Eucharisztia életté és a húsvéti misztérium mindennapi gyakorlattá válik: az emberi nagyságok a Lélek erejével átalakulnak, és a hívő minden cselekedete Krisztusban, Krisztusért és Krisztussal együtt történik, az életet liturgiává teszi, átadva a liturgia szent ajándékait az életnek.

A mi kedves Artemide Zattink, aki mindenben lekötelezettje volt az Úr misztériumainak, tudta, hogy mindent csak Neki köszönhetően lehet elérni; innen származott alázatossága: „Emlékszem, hogy mivel Salvador testvérem nagyon beteg volt, tífuszos lázban szenvedett, Isten szolgája naponta többször is elment, hogy kezelje őt. Egy alkalommal, amikor Salvador háza felé menet találkoztam vele, elkeseredve mondtam neki: »Zatti, testvér, kérlek, mentsd meg a testvéremet!« Ő megfordult, a szemembe nézett, és szigorúan azt mondta: »Ne káromkodj, csak Isten ment meg!«”[53]

Artemide Zatti élete önfeláldozás, kommunió és a feltámadt Úrról való tanúságtétel volt. Egy kegyelmekkel teli élet, amely egy teljesen keresztény halálban csúcsosodott ki: „Arra a kérdésre, hogy fájdalmai állandóak-e, erősek-e vagy sem, anélkül, hogy egyenesen válaszolt volna, azt mondta nekem: »Ez a megtisztulás eszköze, és boldog vagyok, mert rájöttem, hogy Krisztus Szenvedésébe kapcsolódom be, amit oly sokat sulykoltam a betegekbe.«”[54]

Zatti felajánlása pedig liturgiájának pecsétjeként teljes volt, visszafogott, derűs és örömteli. Megérdemli, hogy összefoglaljuk egy kis történetben, amelyben Zatti a tréfa fátyla mögött átadta az őt gondozóknak élete értelmét, amelyet éret gyümölcsként Isten teljes mértékben ki tudott préselni, mert érett és teljes volt. Néhány hónappal a halála előtt, mosolyogva a betegségén - májrák, amely sárgára színezte az arcát - Zatti azt mondta egy ápolónak, hogy hamarosan ő (Zatti) is színes lesz, sminkkel! Az övé azonban olyan lesz, mint a citromé, az érettség színe, ami azt jelenti, hogy a gyümölcs készen áll a teljes kifacsarásra: „Te sminket viselsz? Én is! Hat hónapon belül meg fogom mutatni. A citromnak semmi haszna, ha nem sárga.”[55]

 

3.  MEGHÍVÁS EGY KÜLÖNLEGES ELKÖTELEZŐDÉSRE

 

Ez volt a címe Don Vecchi levele utolsó részének, amelyre már többször utaltam, és amelyet most szeretnék megőrizni és megosztani. Az előző oldalakon megkíséreltem egyszerű, de lényegre törő módon felvázolni Artemide Zatti szalézi szerzetes testvérünk rendkívüli alakját. Istennel átitatott és kitöltött életútja példa mindenki számára. Úgy, amint életszentsége is. E nagyszerű személyiséggel szembesülve látjuk, hogy kongregációnkban manapság szükséges és fontos, hogy különleges elkötelezettséget vállaljunk e gyönyörű hivatás népszerűsítésére. Don Vecchi szavait magamévá teszem, amikor az elkövetkező években minden tartománytól, minden közösségtől és minden testvértől mostantól kezdve „megújított, rendkívüli és különleges elkötelezettséget kérek a szalézi testvéri hivatásáért” hivatáspasztorációs munkánk keretében: az érte való imádkozásban, a sugallásában és hirdetésében, befogadásában és elkísérésében, személyesen és együttesen megélve a közösségben”.[56] A szalézi szerzetes testvérek alakjáról szóló értékes kiadványokban nincs hiány.[57] Talán most arra van szükségünk, hogy elkötelezettségünket meggyőzőbbé tegyük. A tartományokban tett látogatásaim során és leveleimben is gyakran mondtam, hogy mindenekelőtt a hit embereinek kell lennünk, ma még inkább, mint valaha, átadva magunkat az Úrnak. Sok más stratégia és terv segíthet rajtunk, de a mély nehézségekből csak az Úrba vetett bizalom és a hozzá való folyamodás fog kivezetni bennünket. Egy testvér rendtársunk következő tanúságtétele véleményem szerint különös erővel rendelkezik: „Ma is elhangzik a hívás: »Jöjj és kövess engem.« És mindig csodálkozásra ad okot, hogy még ma is vannak olyan fiatalemberek, akiknek látszólag semmi sem hiányzik ahhoz, hogy a papság felé induljanak, és ehelyett azt választják, hogy megszentelt életet élő világiak lesznek a Szalézi Társaságban. Ezért a hivatásokért végzett lelkipásztori munkánkban hinnünk kell ebben a hivatásban, amely önmagában teljes, és az iránta érzett megbecsülést úgy kell átadnunk másoknak, mintha ozmózis útján tennénk, a papi alakkal kapcsolatos erőltetett összehasonlítások és torzítások nélkül. Legyünk meggyőződve arról, hogy vannak olyan fiatalok, akik nem azonosulnak a papi modellel, hanem a megszentelt életet élő világiak modellje vonzza őket. Mi az oka ennek a választásnak? Egyik ok sem elegendő: alapvetően a Kegyelem és a szabadság misztériumáról van szó.”[58]

Ezen a ponton szeretnék megkérni benneteket, hogy ismerjétek meg közelebbről a készülő kiadványokat szóljon az akár Szent Artemide Zattiról, vagy a szalézi szerzetes testvér hivatásáról rendünkben a különböző régiókban, valamint mind az Ifjúságpasztoráció, mind a Formációs Részleg javaslataiban. Nem fognak hiányozni az ösztönzések, az elmélkedések és az új szalézi szent által nyújtott közbenjárói segítségek egészen különleges módon a világban élő szalézi szerzetes testvéreiért, a már meglévőkért és az eljövendőkért, akik Isten Kegyelméből jönni fognak.

 

A meghívás ereje és szépsége

Úgy vélem, nem fejezhetjük be Artemide Zatti életéről szóló beszélgetésünket anélkül, hogy ne idéznénk föl ismét Jorge Mario Bergoglio bíboros, ma Ferenc pápa 1986-os levelét, amelyet egy szalézinak írt, és amelyben tanúságot tett a Zatti közbenjárására kapott kegyelemről.

A történet jól ismert: amikor a jezsuiták argentin tartományfőnöke volt, Bergoglio atya Zattira bízta, hogy kérjen az Úrtól Jézus Társasága és tartománya számára a laikus megszentelt életre szóló szent hivatásokat, és tartománya egy évtizeden belül huszonhárom új rendtestvér hivatásának kegyelmében részesült.

Az epizód nemcsak a történet főszereplői - az Aratás Ura, egy szent szalézi szerzetes testvér és Szent Péter jelenlegi utóda - miatt fontos, hanem a tartalma miatt is: Zatti tanúságtételének hivatásbeli ereje miatt.

Megdöbbentő, hogy az első szalézi, akit nem a vértanúság miatt avattak szentté, egy testvér volt, méghozzá egy olyan testvér, aki az Isten iránti radikális engedelmességben lemondott arról a hivatásformáról, amely elbűvölte, a papságról, hogy Don Boscóval lehessen, majd áldozatos szolgálatot végzett a betegség és a szenvedés világában.

Ennek a tanúságtételnek az erős szépsége azonban nem kerülheti el a figyelmünket; benne ragyognak föl azok az alapvető szeretetek, amelyeknek a szaléziak szívét lángra kell lobbantaniuk: szeretet Isten és az ő akarata iránt, szeretet felebarátunk iránt, akinek szenvedő végtagjaiban a megfeszített Jézus arcát látjuk közelről, szeretet az Úr Anyja, minden kegyelem Közvetítője iránt, szeretet Don Bosco iránt, aki kenyeret, munkát és Paradicsomot ígér minden szalézinak.

Ezek a szeretetek Artemide szerzetesi életének fényes nagyságában ragyognak föl, amelyet örömmel, radikálisan és nagylelkű leleményességgel ölelt magához.

Artemide Zatti rendtársunk megmutatja, hogy a világ mennyire érzékeny a szerzetesi élet tanúságtételére, föltéve, hogy ez a tanúságtétel igaz, hihető, hiteles: temetésének diadala, életszentségének híre, sírjának tisztelete egyértelmű jelei annak, hogy mindenki fölismerte Isten cselekvő ujját ebben a nagylelkű és hűséges szaléziban: „Viedma lakosainak számához képest lenyűgöző volt a temetésére özönlő emberek száma. Mindenhonnan szerény emberek jöttek kis virágcsokrokkal. A hatóságokon kívül még sokan voltak. A [haláleset utáni] napokban az emberek meg voltak győződve arról, hogy egy szent halt meg; egyesek csodák reményében mentek a sírhoz: imádkoztak, virágot hoztak.”[59]

Artemide Zatti élete fölébresztett egy várost, és ma az egész világot megérinti, mert Istenről beszélt: Isten szűzi és gyümölcsöző szeretetének illatát vitte a szegények és betegek közé, a szüzesség példamutató gyakorlásával; mindenkinek átadta a hit gazdagságát, szeretett szegénységgel fizetett érte, egészen odáig, hogy saját szobáját átengedte egy betegnek, vagy egy elhunytat odahozott, hogy a gyöngédség és szánalom végső gesztusaként eltüntesse a többi beteg szeme elől; igazi szabadságra tanított, keserves könnyek árán is engedelmeskedve az elöljárók akaratának, elismerve őket Isten tervének közvetítőiként.

Példamutató szerzetes, aki ezzel a tanúságtétellel mindenkit arra tanít, hogy az az egészség, amelyet minden más jó fölött őrizni kell, a lélek egészsége, a mi lelkünké, amely azért olyan értékes, mert Istentől származik és hozzá törekszik, gyakran öntudatlanul is, abban a vágyban, hogy az ő karjaiban találja meg az örök Szeretetet.

Zatti szeretetei gyújtsák meg a mi szereteteinket; az ő tanúsága az Isten Abszolútumáról, a lélek nagyságáról és igazi Hazánkról ösztönözzék gesztusainkat és lelkipásztori szenvedélyünket egy új apostoli hűség és megújult hivatásbeli gyümölcsözőség érdekében. Soha ne szenvedjünk hiányt Mária, a Keresztények Segítsége anyai oltalmában, amit Artemide Zatti mindig is keresett, és az Anyánk iránti tisztelet a világ minden szalézi házában és minden sarkon, ahol Don Bosco Családja megtalálható, legyen egy biztos út, amely segít bennünket abban, hogy olyan életszentséget éljünk meg, mint amilyen rendtársunké volt.

Azzal fejezem be ezeket a szavakat, hogy egy imát ajánlok az Atyához az új szent szalézi szerzetes testvér, Szent Artemide Zatti közbenjárását kérve.

Közbenjáró ima szalézi testvéri hivatásokért

Istenünk, aki Szent Artemide Zattiban

egy példás szalézi szerzetes testvért adtál nekünk,

aki, engedelmeskedve hívásodnak

az irgalmas szamaritánus könyörületességével

minden ember felebarátjává tette magát,

segíts nekünk, hogy felismerjük e hivatás ajándékát,

amely a megszentelt élet szépségét tanúsítja a világnak.

Adj nekünk bátorságot, hogy a fiataloknak fölajánljuk

az evangéliumi életnek ezt a formáját

a kicsinyek és a szegények szolgálatában,

és tedd, hogy azok, akiket erre az útra hívsz,

nagylelkűen válaszoljanak meghívásodra.

Kérjük ezt Szent Artemide Zatti közbenjárására.

Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen.

Igaz szeretettel és a kölcsönös imával az Úrban egyesülve, üdvözöllek benneteket

Ángel Fernández Artime, sdb

rendfőnök

 

 

 

 

[1] J.E. Vecchi, Artemide Zatti szerzetes testvér boldoggá avatása: Egy szenzációs precedens, in AGC 376 (2001), 3.

[2] Úgy döntöttem, hogy készítek egy rövid és tömör profilt. Akik többet szeretnének megtudni Artemide Zatti életéről, számos életrajzot találnak a nemsokára szentről, és elolvashatják a Don Vecchi levelében található életrajzot is, amelyre korábban utaltam.

[3] Vö. Positio, 35.o.

[4] Vö. J.E. VECCHI, op. cit., 15. o. és vö. Positio, 47. o.

[5] J.E. VECCHI, op. cit., 17.o. és Positio, 79.o.

[6] J.E. VECCHI, op. cit., 18.o.

[7] J.E. Vecchi, op. cit., 20.o. és Summarium, 310.o., no. 1224.

[8] Positio, 198.o.

[9] J.E. Vecchi, op. cit., 25.o.

[10] H.U. von Balthasar, Does Jesus Know Us? Do We Know Him?, Ignatius Press, San Francisco 1983, 93-94.o.

[11] J.E. Vecchi, op. cit., 26.o.

[12] J.E. Vecchi, op. cit., 27.o.

[13] Positio, 31

[14] Positio, 21

[15] H.U. von Balthasar, The Christian State of Life, Ignatius Press, San Francisco 1977, 39.

[16] Summarium, 43.o., n. 160.

[17] H.U. von Balthasar, The Christian State of Life, 38-39.o.

[18] Positio, 206 (Isten szolgájának spirituális profilja).

[19] Positio super scriptis 12

[20] Levél az édesapjának, Viedma 1908. június 15.

[21] Positio, 75-76

[22] Positio, 80

[23] Positio, 81

[24] Summarium 15

[25] Summarium 80

[26] J.E. Vecchi, op. cit., 21.o.

[27] Carlo Tassara tanúságtétele, Summ. 126-127

[28] Carlos Mariano Peréz érsek tanúságtétele, Summ. 52

[29] Luigi Fiora, Biografia, Positio 132

[30] Carlos Mariano Peréz érsek tanúságtétele, Summ. 43-47

[31] Carlos Mariano Peréz érsek tanúságtétele, Summ. 43

[32] Juan Oscar García tanúságtétele, Summ. 113

[33] Ferdinando Enrique Molinari tanúságtétele, Summ. 151

[34] Morero Noelia de Tofoni tanú, Summ 259

[35] P. Luigi De Roia tanúságtétele, Summ. 271

[36] Enrico Mario Kossman tanúságtétele, Summ. 10

[37] P. Antonio F. Fernández Prieto tanúságtétele, Summ. 61

[38] P. Mario Brizzola tanúságtétele, Summ. 75

[39] Juan Oscar García tanúságtétele, Summ. 113

[40] Giuseppe Nicola Costanzo tanúságtétele, Summ. 103

[41] Teresa Amalia Giraudini tanúságtétele, Summ. 117

[42] Manuel Linares tanúságtétele, Summ. 92

[43] Carlos Mariano Peréz érsek tanúságtétele, Summ. 36

[44] Enrico Mario Kossman tanúságtétele, Summ. 14

[45] P. Mario Brizzola tanúságtétele, Summ. 79-80

[46] P. Mario Brizzola tanúságtétele, Summ. 80

[47] Juan Cadorna Guidi tanúságtétele, Summ. 218

[48] Dr. Pasquale Attilio Guidi tanúságtétele, Summ. 100

[49] Juan Oscar García tanúságtétele, Summ. 114.

[50] Feliciano López tanúságtétele, Summ. 178

[51] P. Feliciano López tanúságtétele, Summ. 178

[52] P. Feliciano López tanúságtétele, Summ. 174

[53] Pedro Echay tanúságtétele, Summ. 211-212

[54] Francesco Erasmo Geronazzo tanúságtétele, Summ. 274

[55] P. Feliciano López tanúságtétele, Summ. 193

[56] J.E. Vecchi, op. cit., 47.o.

[57] Amit Don Vecchi kínál, elérhető az AGC 373 (2000) és a The vocation of the Salesian Brother in Salesian pastoral work for vocations, in The Salesian Brother. History, Identity, Vocational Apostolate and Formation, Editrice SDB, Rome 1989, 133-161.

[58] J.E. Vecchi, op. cit., 49-50.o.

[59] Teresa Amalia Giraudini tanúságtétele, Summ. 115-116

Kapcsolódó cikkek

Don Bosco barátai - Faà di Bruno, a katonatiszt, matematikus, pap és rendalapító

Don Bosco barátai - Faà di Bruno, a katonatiszt, matematikus, pap és rendalapító

#Szalézi világ 2022-11-29, Kedd

Francesco Faà di Bruno neve még a szaléziak számára sem túl ismert, de az illető Don Bosco közeli barátja volt, mintegy tíz évvel fiatalabb nála, és a..

Argentína – "Zatti WhatsAppja"

Argentína – "Zatti WhatsAppja"

#Szalézi világ 2022-11-26, Szombat

Az „El WhatsApp de Don Zatti” egy művészeti projekt, amely Artemide Zatti szentté avatásával és annak megünneplése örömével született, és nagy örömöt..

Boldog Maria Troncatti: tanúságtétel Isten jóságáról

Boldog Maria Troncatti: tanúságtétel Isten jóságáról

#Szalézi világ 2022-11-24, Csütörtök

2022. november 24-én van Sr. Maria Troncatti FMA boldoggá avatásának 10. évfordulója (1883. február 16. – 1969. augusztus 25.), Segítő Szűz Mária leánya,..

Öt szalézi szent, akik a szentségre ösztönöznek

Öt szalézi szent, akik a szentségre ösztönöznek

#Szalézi világ 2022-11-22, Kedd

A történelem során sokan élték a szalézi hivatást, mélyen keresve a szent életet. Így születtek olyan szentek, akiket az Egyház már elismert, mások..

A hét boldogság kicsiny városa - a rendfőnök novemberi üzenete

A hét boldogság kicsiny városa - a rendfőnök novemberi üzenete

#Szalézi világ 2022-11-15, Kedd

Chennai (Madras, India) metropoliszában, a város izgalmas és élénk légkörében, a hatalmas ipari komplexumok és a csodálatos templomok között van egy kis..

Címkék

 • 1% • 28EK • adomány • advent • Afrika • ajándék • akció • alapítás • alapítvány • Albertfalva • áldás • áldozat • alkalmazás • állandó • állás • Amerika • Amoris Laetitia-családév • Ángel Fernández Artime • animátor • Argentína • Ars Sacra Fesztivál • avatás • Ázsia • beiktatás • béke • betegség • bevándorlók • bicentenárium • boldoggáavatás • boldoggáavatási eljárás • BoscoFeszt  • börtön • Brazília • búcsú • Budapest • bűnmegelőzés • bűvészet • Centenárium • cigány pasztoráció • Clarisseum • Colle Don Bosco • család • csapatépítés • cserkészek • csoda • DélAmerika • DélSzudán • digitális • digitális oktatás • ...
Összes címke
< Pályázat gépkocsi beszerzésére EGYH-ESZK-22-0028Hálaadó szentmise Artemide Zatti szentségének ajándékáért >