Főoldal / Magyar Tartomány / Húsz éve tért meg Teremtőjéhez P. Fias István SDB, az újrakezdés novíciusmestere
Húsz éve tért meg Teremtőjéhez P. Fias István SDB, az újrakezdés novíciusmestere
2021-04-13 Kedd | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Idén, március 28-án húsz éve annak, hogy az újrakezdés novíciusmestere, Fias István atya hosszabb betegség után visszaadta lelkét Teremtőjének.
Fias István 1919. szeptember 4-én született Mosonmagyaróváron. Már kora gyermek éveiben vonzódott és vágyott a papi hivatásra és ezért került 1935-ben a szalézi iskolába. Itt még jobban megismerte és megszerette a papi hivatást, ezért kérte felvételét a rendbe. A noviciátus elvégzése után 1938-ban fogadalmat tett a Szalézi Társaságban. Elöljárói, mint fiatal nevelőt előbb Esztergomtáborba, majd Rákospalotára és Balassagyarmatra helyezték. 1943-tól 1948-ig teológiai tanulmányait rendünk péliföldszentkereszti teológiai főiskoláján végezte, június 27-én Esztergomban szentelték áldozópappá.
Első papi tevékenységét az újonnan megnyílt sajóládi szerzetesi közösségben végezte. Nagy lelkesedéssel oktatta és nevelte a fiatalokat. Sajnos a rendek feloszlatása következtében neki is, mint minden rendtársának, el kellett hagynia rendi közösségét. Az Egri Főegyházmegye vette fel és életének nagy részében itt szolgált. Segédlelkészként működött Sajóhidán, Jászberényben, Tarnaleleszen, Jászjákóhalmán és Fegyverneken. 1956-ban plébános lett Cserépváralján. Itt igen szegény és nehéz körülmények között működött, míg végre kitartó és minden nehézséget legyőző akarata lévén sikerült egy szép templomot építenie. 1962-ben Bodonyba került plébánosnak. 29 éven át szolgálta nagy lelkesedéssel és szeretettel Bodony híveit. Mindig nagy szeretettel beszélt volt híveiről és többször lelkesen kereste fel őket.
A rendszerváltozás után elöljárói hívására azonnal visszatért a rendbe. Novíciusmesteri feladatokkal bízták meg és ő ezt lelkesen vállalta. Tartományunk ezért örökös hálával adózik Fias atyának. Nyugdíjas éveit Szombathelyen mint gyóntató és kedvelt kisegítő lelkész élte. Mindig kész volt bekapcsolódni a lelkipásztori munkába, vállalva a kisegítést, a gyóntatást és a lelkigyakorlatokat.
A szombathelyi hívek nagy szeretettel vették körül és Istennek szentelt élete végén fájó szívvel vettek tőle búcsút. Szombathelyen a szalézi templom kriptájában helyezték örök nyugalomra.
Az újraindulás utáni szalézi novíciusok első generációjából P. Csány Péter SDB, szombathelyi igazgató-plébános így emlékezik meg róla:
A „legendásnak” számító 1991-92-es évjáratban, az éppen induló novíciátus első lakóiként ismerhettük meg az akkor 72 éves, eredetileg mosonmagyaróvári származású Fias atyát frissen kinevezett novíciusmesterként. Havasi József újdonsült tartományfőnök atya nagyon hálás volt érte, hogy 29 éven át gyakorolt, szeretett Mátra-béli bodonyi plébánosi tisztségét önzetlenül, első szóra feladva engedelmesen és bátran igent mondott a magiszteri megbízatásra irányló kérdésre. Ez az induló magyar tartománynak döntő jelentőségű volt, de bizony az adott élethelyzetben nagy merészségnek számított: élemedett korban, radikális, több száz kilométeres lakhelyváltással, szokatlan feladatkörben. Máig emlékszem az 1991. szeptember eleji „pótkocsis teherautós” érkezésre (több akkor érkezett bútordarab, berendezési tárgy ma is emlékeztet rá). És bizony az emlékezésen túl ez az esemény (rend- és tartomány)történelmivé is vált: a helyi szalézi tevékenység 1950. június 19-én a növekedő kommunista erőszak általi beszüntetése után most szemünk előtt alakult újjá egy új szerzetesi közösség. Három intézmény olvadt egybe: a rendház (és kollégium), a plébánia és az újoncház.
Jókedélyű, barátságos, rendszerető, pedáns és példamutató embert ismerhettünk meg István atya személyében, akire rá lehetett bízni a szárnyát bontogató intézmény alapjainak lerakását, működésének bejáratását. Számunkra Fias-családneve érdekes módon egyfajta funkciót is kezdett jelenteni: a kezdeti viharos időkben mi, a „fiak” nem kevésszer szorultunk rá, hogy védőszárnyai alá vonjon minket az akkor még sokszor letisztulatlan körülmények közepette. Magunk közt hamar „ki is érdemelte” a székely társunk ihlette „Tata” becenevet. A szócska Erdélyben a nagypapa barátságos, kedves megfelelője, és mint ilyen jól kifejezte (nagy ritkán akár dacosan mértéktartó) tiszteletünket irányában. A tisztán egyszerű, természetes, mindennemű allűröket nélkülöző Fias atya lelkipásztorként is szalézias közvetlenséggel fordult az emberekhez, olyan személyiségként, akit hamar meg lehetett kedvelni. Egészen forradalminak és modernnek hatott, amikor nagy plébániatemplomunkban észlelte, hogy a hívek előszeretettel hátrébb foglalnak helyet, akkor ő nem volt rest, és a szentbeszédre a szentélyt hátrahagyva „házhoz ment” hozzájuk.
Érdeklődő és tájékozott volt a bel- és világpolitika eseményei iránt: rendszeresen hallgatta a rádiót, nézte a tévében a híreket, napilapot fizetett (minden hajnalban én joggingoltam be a belvárosba beszerezni azt),
Jól értett - akár rögtönözve is - a reprezentációhoz, amire nemcsak a püspöki székhely közelsége, hanem a sokak, köztük számtalan határon túli vendégünk által látogatott és megcsodált újoncházat tekintve gyakorlatilag rendszeres alkalom adódott.
Emlékeim szerint jelentős súlyt helyezett a közösségi kimozdulásokra és élményekre is: kirándulásokon, búcsúkon, egyházi eseményeken vettünk részt vele, utazgattunk a környéken, a szomszédos Őrvidéken, Bécsben, és egy-egy felejthetetlen hetet töltöttünk az alsó-ausztriai Semmering-hágó tövében és Torinóban is. Ha belegondolok ma is, már az egy évbe meghúzódó dús program és élmény-kavalkád egy sokoldalú ember háttérmunkáját tanúsítja. Utánunk talán még három évfolyamot vezetett, majd a hátralévő nyugodtabb években bízva teljes erővel átengedte magát a gyakorlati lelkipásztorkodásnak. De erről még a ma is élő hívek tudnának igazán mesélni. Híre alapján megbecsült, szeretett papnak bizonyult. Hálatelt szívvel gondolunk mi is rá és közös élményeinkre az épp 30 évvel ezelőtt indult történet emlékeivel. És én magam sem fukarkodom ezek továbbadásában a mai generációknak.
Halálának huszadik évfordulóján, éppen virágvasárnap, az ünnepi szentmise után lementünk templomunk kriptájába, az újabbik szalézi sírbolthoz: megemlékezni Fias István atyáról, felelevenítve emlékét és imádkozni érte. Igen, az akkori, a rendszerváltás után összeállt szerzetesközösség ott lent gyülekezik, szépen, békében, megnyugodva egymás mellett. Lelkük remélhetőleg már az irgalmas Isten szolgálatában.
Hála értük, tisztelet nekik és emléküknek!
Szaléziak.HU
