Ismerjük meg Don Boscót 17. – Giuseppe Buzzetti
2026-10-12 Ma | #Aktuális
Don Bosco • életrajz • szalézi testvér •
Giuseppe Buzzetti, egy fiatal kőműves volt, akit Don Bosco elbűvölt és magával ragadott, az Oratórium első és leghűségesebb munkatársai közé tartozott. Egy súlyos baleset megakadályozta abban, hogy pap legyen, de egész életét a gyermekek szolgálatának és a szalézi munkának szentelte, szerény, de elengedhetetlen feladatokat látva el: adminisztráció, hitoktatás, asszisztálás, lottójátékok szervezése és a ház napi működtetése. Mivel az Oratóriumot a családjának tekintette, válságba került, amikor a Kongregáció új struktúrát vett fel, és attól tartott, hogy a háttérbe szorul. Don Bosco szeretete azonban meggyőzte, hogy maradjon végleg. Ebből a tapasztalatból érett meg benne a szalézi "testvér" (kodajutor, laikus testvér) alakja. 1877-ben Buzzetti hivatalosan is belépett a Szalézi Társaságba, és haláláig a csendes és teljes odaadás példaképe maradt.
Mert soha senkit nem hagyott el.
„Mit csinálsz az Oratóriumban?”
Caronno Ghiringhellóban (Milánó, Olaszország) született 1832. február 7-én; 1877-ben tett fogadalmat; 1892. július 13-án halt meg Lanzóban.
Giuseppe Buzzetti egyike volt azon sok fiúnak, akik Torinóba özönlöttek, hogy a kőműveseknél dolgozzanak napszámosként, amíg jobb sorsra várnak. Szerencséje volt, hogy korán találkozhatott Don Boscóval, aki annyira lenyűgözte, hogy rendszeresen részt vett ünnepi összejövetelein a vándorló oratórium ideje alatt. Ezt az utat 1847-ig folytatta, amikor a Szent meghívására három társával papnak kezdtek tanulni; de a Gondviselés másképp rendelkezett.
Megszületett a Kongregáció. Don Bosco hatalmas örömöt érzett. De hiszem, hogy azon a napon egy csipetnyi melankólia is mélyen ott maradt a lelkében: a tizenhét jelentkező között, akik elfogadták, szeretett Giuseppe Buzzetti nem volt ott.
Fegyver kezelése közben (hogy megvédje az első lottón kiállított tárgyakat) súlyos balesetet szenvedett: bal kezének mutatóujját amputálni kellett. Akkoriban ezt komoly akadálynak tekintették a pappá válásban. A baleset, „az alázattal párosulva” – jegyzi meg Lemoyne atya –, rávette Buzzettit, hogy mondjon le a papi hivatásról.
De minden napjának minden óráját „az ő” Don Boscójának és az oratóriumnak szentelte. Ő gondoskodott a ház karbantartásáról – sorolja Lemoyne atya –, segített a refektóriumban, terített, takarított, hitoktatást tartott, intézte az adminisztrációt és felügyelte a Katolikus olvasmányok terjesztését. 1860-ig ő vezette a kórust is, amikor átadta azt Giovanni Cagliero kezébe. „Éles elméjével és gyors észjárásával ő volt a mozgatórugója az összes lottójátéknak, munkát keresett a műhelyeknek, kenyeret rendelt, és gondoskodott a bevásárlásról.”
Úgy érezte, az oratórium a saját vére és húsa. Amikor a majdnem kész épület összeomlott, aprólékosan megvizsgálta a számlákat. Gyenge minőségű anyagokra vonatkozó megrendeléseket talált, és kemény szavakkal ostorozta a kivitelezőt. Don Boscónak kellett lenyugtatnia:
– Türelmesnek kell lennünk. Majd meglátod, hogy az Úr segíteni fog nekünk.
– Igen, igen, segíteni fog nekünk! De közben ön ébren van, éjjel-nappal dolgozik, hogy szerezzen pár száz lírát, ezek a fickók pedig villámgyorsan ezreket lopnak le. Kellene nekik adni egy igazi leckét.
– Engedd el! Ha megérdemlik, az Úr megadja nekik.
Buzzetti (folytatja Lemoyne, akitől a párbeszédet hallottuk) őrködött Don Bosco felett, elkísérte, amikor veszély fenyegette, este pedig eléje ment. Erős testalkata és rendkívül sűrű vörös szakálla elriasztott sok rossz szándékú embert attól, hogy rátámadjanak a valdoccói papra.
Testvérei, a kőművesek (Carlo kiváló építőmesterré vált), gyakran mondták neki: „Ha nem akarsz pap lenni, mit csinálsz az oratóriumban? Ha Don Bosco meghalna, és nem lenne semmilyen szakmád, hogyan boldogulnál?”
Ő pedig azt válaszolta: „Don Bosco biztosított arról, hogy még a halála után is mindig lesz egy darab kenyér számomra. Nekem ez így megfelel.”
Mégis ez a fiatalember (1859-ben 27 éves volt), aki életét adta volna Don Boscóért, nem érezte úgy, hogy letenné a fogadalmakat és szalézivá válna.
Az első „laikus”, akit felvettek a Szalézi Társaságba, Giuseppe Rossi volt. A „Szalézi Társaság Káptalanja” 1860. február 2-án ült össze, hogy döntsön a felvételéről. Rossival együtt jelent meg a „koadjutor” szó a Kongregáció szókincsében, jelentése „laikus szalézi” – magyarul „szalézi testvér”.
Giuseppe Buzzetti válsága
1862. május 14-én új szakasz kezdődött a Szalézi Társaság megszilárdulásában. Don Bosco szokásos kis szobájában összegyűltek a „rendtársak”, válaszolva Don Bosco meghívására, „megígérték Istennek, hogy három évig betartják a Regulát, szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat téve.” Huszonketten voltak, az alapítót nem számítva.
Don Bosco végül így szólt: „Míg ti nekem ezeket a fogadalmakat tettétek, én is egész életemre szólóan tettem őket ennek a feszületnek, az Úrnak áldozva magam.”
A huszonkét fős csoportban két másik világi is volt, akik egymástól nagyon különböztek. Az első, Giuseppe Gaia, hosszú éveken át szakácsként dolgozott az oratóriumban. A második, a Santo Stefanói Federico Oreglia, aki a torinói arisztokráciához tartozott. Don Bosco egy lelkigyakorlat során nyerte meg a szívét, véget vetve egy „kalandos és bátor élet” időszakának. Kilenc éven át számos szolgálatot tett az oratóriumnak, majd csatlakozott a jezsuitákhoz.
Az ezt követő években, amikor más világiak is csatlakoztak a Kongregációhoz, könnyű kísértés volt a nem papokat és klerikusokat a ház „szolgáinak”, vagy legalábbis „másodrangú kategóriának” tekinteni.
Giuseppe Buzzetti „válsága” valószínűleg ebben a kontextusban alakult ki. Erről az Életrajzi emlékiratok ötödik kötetében számol be, amelyből most összefoglaljuk az információkat.
Érezte, hogy az ősi, patriarchális családi életét a szabályozások megváltoztatják majd; látta, hogy a ház irányítása, a korábban rábízott feladatokkal együtt, fokozatosan a papok kezébe kerül. A melankólia és a csüggedés arra késztette, hogy távozzon. Torinóban talált magának állást, és elment elbúcsúzni Don Boscótól. Szokásos őszinteségével elmondta neki, hogy most már a gépezet utolsó fogaskereke lett, hogy engedelmeskednie kell azoknak, akiket gyermekként látott megérkezni, akiket ő tanított arra, hogyan fújják ki az orrukat. Mély szomorúságát fejezte ki amiatt, hogy el kell hagynia azt a házat, amelynek a fészer korszaka óta látott felépülni.
Don Bosco nem azt mondta neki: „Magamra hagysz. Hogy boldogulok nélküled?” Nem sajnáltatta magát. A legkedvesebb barátjára gondolt: „Találtál már munkát? Jól fizetnek majd? Nincs pénzed, pedig biztosan szükséged lesz rá a kezdeti kiadásaidra.” Kinyitotta az íróasztal fiókjait: „Te jobban ismered ezeket a fiókokat, mint én. Vigyél magaddal mindent, amire szükséged van, és ha nem elég, mondd meg, mire van szükséged, és megszerzem neked. Nem akarom, hogy bármiben is nélkülöznöd kelljen miattam, Giuseppe.” Aztán olyan szeretettel nézett rá, amilyet csak a fiaival szemben érzett: „Mindig is szerettük egymást. És remélem, soha nem felejtesz el engem.”
Ekkor Buzzetti sírva fakadt. Sokáig sírt, majd azt mondta: „Nem, nem akarom elhagyni Don Boscót. Örökké vele maradok.”
A „koadjutor”, akit Don Bosco a szívében hordozott
Talán ez az esemény ösztönözte Don Boscót arra, hogy jobban meghatározza a szalézi testvérnek, a szalézi kongregáció „koadjutorának” alakját.
1876. március 31. A kézműveseknek fenntartott „jóéjszakát” köszöntésben jelezte, hogy miben áll a világi szalézi hivatás: „Ne feledjük, hogy a kongregáció tagjai között semmiféle megkülönböztetés nincs; mindannyian egyformán bánnak a kézművesekkel, klerikusokkal és papokkal; mindannyian testvéreknek tekintjük egymást.”
1877-ben Giuseppe Buzzetti úgy döntött, hogy jelentkezik a Szalézi Társaságba. Don Bosco maga nyújtotta be kérelmét a „Felső Káptalannak”, amely szinte teljes egészében azokból a fiúkból állt, akiket Giuseppe „orrot fújni tanított”. Egyhangúlag elfogadták, és úgy vélem, ez volt Don Bosco egyik legszebb napja.
Sok más „koadjutor” is tagja volt ekkoriban a Szalézi Társaságnak, sokféle szerepkörben: Pelazza és Gambino műhelyigazgatók voltak; Marcello Rossi portás; Nasi ápoló; Giuseppe Rossi adminisztrátor; Enria mindenes; Falco és Ruffato szakácsok. De mindannyian „segítették a papot” apostoli feladatokkal: hittant tanítottak, asszisztensek és nevelők voltak.
A fent említett „kísértés” Don Bosco életének utolsó éveiben visszatért. A Kongregáció 1883-ban tartott harmadik Egyetemes Káptalanján valaki azt mondta: „Le kell szorítanunk a testvéreket, külön kategóriát kell képeznünk számukra.” Don Bosco erőteljesen reagált: „Nem, nem, nem. A testvérek olyanok, mint mindenki más.” És ugyanebben az évben a világi szaléziakhoz szólva erőteljesen kijelentette: „Nem nektek kell közvetlenül dolgoznotok vagy fáradoznotok, hanem inkább irányítanotok kell. Úgy kell viselkednetek, mint a többi munkás felett uralkodó urak, nem pedig szolgák... Ez a szalézi testvér gondolata. Nagy szükségem van arra, hogy sokan jöjjenek és így segítsenek nekem! Ezért örülök, hogy megfelelő és tiszta ruhátok van; hogy rendes ágyaitok és celláitok vannak, mert nem szolgáknak, hanem uraknak kell lennetek, nem alattvalóknak, hanem feletteseknek.”
Pietro Braido, a probléma kutatója kijelenti: „A szalézi testvér alakja (Don Bosco elméjében) nem hirtelen jött, teljesen új és eredeti alkotásként jelent meg, hanem fokozatosan, ingadozások és bizonytalanságok közepette bontakozott ki.”
Merjük állítani, hogy talán a szalézi testvér„ideális alakja”, akit Don Bosco oly sok éven át a szívében hordozott, Giuseppe Buzzetti volt: megbízható, alázatos, mindig jelen volt a nehéz és kényes pillanatokban, aki úgy érezte, hogy az Oratórium az ő családja, élete lényege, aki akkor érezte magát kiteljesedettnek, amikor „a családja” is kiteljesedett, aki nem sokat értett a jogi ügyekhez, de mindenáron „Don Boscóval akart lenni”.
Mégis ez az ember, aki életét adta volna Don Boscóért, és aki intenzív szeretettel szerette a munkáját, nem tartotta magát méltónak arra, hogy szalézi legyen.
Végül 1877-ben úgy döntött, hogy jelentkezik a Társaságba, amelyhez, ha névleg nem is, de lélekben már hozzá tartozott. Don Bosco maga nyújtotta be kérelmét a Legfelsőbb Tanácsnak, amely teljes mértékben elfogadta az Oratórium legidősebb élő tagját.
Valójában semmit sem kellett változtatnia az életmódján. Majdnem negyven éven át az oratórium volt az egész világa, az oratórium élete az egész élete, a Szalézi Kongregáció pedig az ideálja itt a földön. Don Bosco halála után még három és fél évig élt; de úgy tűnt, hogy földi küldetése véget ért. Amikor egészségi állapota jelentősen romlott, örömmel vállalta az utazást Lanzóba. Napjait imádkozással töltötte ott.
Lelkében tökéletes nyugalom uralkodott; megingathatatlan nyugalom kísérte őt szenvedésének ágyán egészen utolsó napjáig.
donbosco.press/Szaléziak.HU
