Főoldal / Szalézi világ / Isten Don Boscónak határtalanul nagy szívet adott - a rendfőnök áprilisi üzenete
Isten Don Boscónak határtalanul nagy szívet adott - a rendfőnök áprilisi üzenete
2023-04-04 Kedd | #Szalézi világ | KIEMELT | ARCHIVÁLT
Isten Don Boscónak határtalanul nagy szívet adott. Minden nap hallom ennek a nagy szívnek a dobbanását....
Albertónak hívják. A fiatal anyának nem tudom a nevét.
A fiú Peruban él. A lány Hyderabadban, Indiában.
Kettőjüket az köti össze, hogy szolgálatom során találkoztam velük.
Albertóval Peruban, majd egy héttel később a lánnyal Indiában.
Ami közös bennük, Isten gondoskodásának az aranyszála Don Bosco egy intézményén keresztül. A szaléziak szíve megváltoztatta az életüket, kimentette őket a szegénységből és talán még a halál torkából is, amelyre ítéltettek. És azt hiszem, kijelenthetem, hogy az Úr húsvétjának gyümölcse az emberek tettein keresztül is működik, gyógyít és megment.
Íme a két történet.
Egy hálás fiatalember
Néhány héttel ezelőtt Peruban jártam, épp szentmisére készülődtem. Ott voltak a szalézi ifjúsági mozgalom fiataljai, több mint 680-an, és több százan még a helyiek közül. 3200 m magasságban voltunk a perui hegyek között. Egyszercsak szóltak, hogy egy volt diákunk szeretne velem beszélni. Öt órát utazott oda ezért, és ennyi várt rá még aznap hazafelé.
„Örömmel találkozom vele, és megköszönöm neki ezt a hatalmas áldozatot.” – válaszoltam.
A fiú odajött hozzám és azt monda, nagyon örül, hogy üdvözölhet engem. „Albertónak hívnak és azért utaztam ide, mert személyesen akartam megköszönni Don Boscónak, hogy a szaléziak megmentették az életemet.”
Köszönetet mondtam neki és megkértem, hogy mondja el a történetét. Minden szava mélyen megérintette a szívemet. Elmesélte, hogy ő nem volt könnyű eset, nem kevés gondot okozott a szaléziaknak. Akkoriban egy nehézsorsú fiatalok számára fenntartott szalézi intézetben élt. Hozzátette, hogy tucatnyi okuk lett volna arra, hogy megszabaduljanak tőle, mert „csak egy szegény ördög voltam, aki semmi jót nem várhatott a világtól és az élettől, de ők nagyon türelmesek voltak velem – majd így folytatta. – Sikerült megtalálni az utamat. Folytattam a tanulmányaimat, és minden lázadásom ellenére, mindig kaptam újabb esélyt, és most családom van, van egy csodálatos kislányom és szociálpedagógus vagyok. Az életem egészen más lenne, az is lehet, hogy már nem is élnék, ha nincsenek a szaléziak.”
Meg sem tudtam szólalni a meghatódottságtól. Mondtam neki, hogy nagyon hálás vagyok a szavaiért, és hogy ezt a nagy utat megtette, mert az ő tanúságtétele jelenti a legnagyobb örömet egy szalézi szív számára.
Majd diszkréten jelezte, hogy az egyik szalézi, aki olyan türelmes volt vele annakidején, épp ott van. Ő mosolyogva odajött és úgy hiszem, szívében hatalmas örömmel, megerősítette mindazt, amit a fiatalember elmesélt. Együtt ebédeltünk, majd Alberto hazatért a családjához.
Egy boldog édesanya
Öt nappal később már dél-Indiában voltam, Hyderabad államban. A rengeteg program közepette az egyik délután egy látogató érkezett hozzám. Egy fiatal édesanya volt a hat hónapos kislányával, aki szalézi ház recepciójánál várt rám, mert találkozni akart velem.
A kislány nagyon aranyos volt, és minthogy nem ijedt meg tőlem, a karomba vettem és megáldottam őt is, majd készítettünk néhány fotót emlékbe.
Ennyi volt a találkozás.
Nem beszélgettünk többet, a történetük azonban egyszerre fájdalmas és csodálatos. Az a fiatal anya egy „kidobott” gyerek volt, aki az utcán élt teljes nincstelenségben. Könnyen el lehet képzelni milyen sors várt ott rá.
De egy nap a Jóisten gondviselése folytán egy szalézi rátalált, aki elkezdte ott a környéken befogadni az utcagyerekeket. Ő azok közé a lányok közé tartozott, akiknek sikerült más lányokkal együtt egy közös házba költözni. A nevelőkkel, az én szalézi testvéreimmel együtt sikerült minden lényeges dologról gondoskodni.
Így aztán ez a kislány, akit az utcáról szedtek össze, kivirágozhatott, és ma feleség és anya, és ami még lelkesítőbb számomra, tanár lett abban a szalézi iskolában, ahol akkor épp voltunk.
Nem tudtam nem gondolni arra, hány ilyen élet van még - akiket sikerült kimenteni a teljes reménytelenségből - a szalézi világban, mennyi szalézi testvérem és nővérem térdel le nap mint nap a kicsi és nagy Jézusok „lábát mosva” az utcákon.
Ez a kulcsa annak, miként lehet életeket jobbá tenni.
Hogy ne látnánk ebben a két élettörténetben Isten kezét, amely elér bennünket a jón keresztül, amit teszünk? És hogy mi mindnyájan hiszünk az emberiségben és az emberi személy méltóságában – a világ bármely részén, bármilyen élethelyzetben és szakmában – és hisszük, hogy folytatnunk kell egy jobb világ építését.
Azért írom ezt le, mert a jó hírekről is tudni kell. A rossz hírek maguktól is terjednek és hamar érdeklődőkre találnak. Ez a két, időben közeli és a való életből származó történet ezerszer is bizonyítja, mennyit ér a jó, amit mindannyian együtt próbálunk elérni.
Milyen költőien fejezi ki ezt egy szalézi ének: „Azt mondom, Bosco János él, ne gondold, hogy egy ilyen atya el tudna hagyni minket. Nem halt meg, atyánk él, mindig itt volt és marad, ő, aki gondjába vette az elhagyatott és árva ifjakat, az utcagyerekeket, aki segített változtatni... Én azt mondom, hogy Bosco János él, és rengeteg új dologba fogott. Nem látod, hogy atyai gondoskodása már az egész világon működik? Nem hallod, hogy mennyi lányának és fiának énekli a dalát, akik szeretett atyánk tükörképét hordozzák? Ő él, amíg a szaléziak ilyenek.”
Boldog húsvétot kívánok mindenkinek, és azoknak, akik távol érzik magukat a hit bizonyosságától, kívánok minden jót nagy szeretettel.
Don Ángel Fernández Artime SDB, rendfőnök
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
