Főoldal / Szalézi világ / Jobban szomjazzuk Istent, mint gondolnánk - a rendfőnök februári üzenete
Jobban szomjazzuk Istent, mint gondolnánk - a rendfőnök februári üzenete
2023-02-22 Szerda | #Szalézi világ | KIEMELT | ARCHIVÁLT
Nagy szükség van a meghallgatásra, a szabad és önzetlen párbeszédre, a személyes találkozásokra, ahol nem ítélnek és ítélkeznek, és nagy szükség van a csendre és az Istenben való jelenlétre.
Kedves Barátaim! Egy órával ezelőtt vettem részt XVI. Benedek emeritus pápa temetésén. Ő volt az, aki egy évvel pápai szolgálata megkezdése után megírta a csodálatos „Deus Caritas est” kezdetű enciklikáját. Ebben találjuk a következő megállapítást, amely számomra a keresztény gondolkodás csodálatos esszenciája: „A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad.” (Deus Caritas est, 1) Ez a személy természetesen Jézus. Majd ebből kiindulva XVI. Benedek ilyen gondolatokat hagy ránk:
„Jézus Krisztus az emberré lett Igazság, aki magához vonzza a világot. A Jézus által sugárzott fény az igazság fénye. Minden más igazság, csak az Igazság egy töredéke, aki ő maga, és akire vonatkozik. Jézus az emberi szabadság vezércsillaga: nélküle elvész az irány, mert az igazság ismerete nélkül a szabadság eltorzul, elszigetelődik, és színtiszta önkényre redukálódik. Vele fedezhetjük fel újra a szabadságot, amely a jóra lett teremtve, és karitatív tetteken és magatartáson keresztül fejeződik ki. Ez az oka annak, hogy Jézus teljes mértékben megismerteti az embert az igazsággal, és folyamatosan arra hívja, hogy ebben éljen. És semmi más, csak az igazság szeretete ösztökélheti az emberi intelligenciát új horizontok felfedezésére. Jézus Krisztus, aki az igazság teljessége, minden ember szívét magához vonzza, kitágítja és örömmel tölti el.”
Ebben a néhány sűrű és tömény mondatban benne van az egész keresztény tanítás, amely korántsem csupán egy „lelkiállapot” vagy hideg, merev életidegen szabályok halmaza. A keresztény élet mindenekelőtt az Istennel való igaz találkozás.
Ezt állítottam a címben is. Véleményem és mély meggyőződésem szerint sokkal nagyobb az Isten utáni szomj, mint azt képzeljük, mint ahogy látszik. Nem arról van szó, hogy a szociológiai tanulmányok statisztikáit akarom megváltoztatni vagy fiktív valóságot felfesteni. Ez biztosan nem áll szándékomban. Mindazonáltal szeretném világossá tenni, hogy amikor az ember „szemtől szembe” találkozik a való élettel - apák, anyák, családok, fiatalok életével -, az amit nagyon gyakran lát, nem egy könnyű élet, hanem egy olyan élet, amit meg kell gyógyítani nap mint nap. Emberi kapcsolatok, ahol szeretetre van szükség, emberi kapcsolatok, amelyeket minden apró gesztusban, minden apró részletben, minden cselekvésben ápolni és védeni kell. És ezekben a „szemtől szemben" találkozásokban nagy szükség van a meghallgatásra, a szabad és önzetlen párbeszédre, a személyes találkozásokra, ahol nem ítélnek és ítélkeznek, és nagy szükségük van a csendre és az Istenben való jelenlétre.
Erről mélyen meg vagyok győződve. Itt Valdoccóban, ahol épp vagyok, meglep és örömmel tölt el, amikor a fiatalok egy csoportja magához veszi a kezdeményezést, és elhív másokat is a szentségimádásra, ahova mintegy százan – többségében fiatalok – el is jönnek. Vagy Rómában, ahol a Sacro Cuore bazilikában gyűltünk össze szentségimádásra csütörtök este, fiatalok, fiatal párok a gyermekeikkel és jegyespárok is, mert úgy érezték, hogy életüknek szüksége van erre a találkozásra egy olyan Személlyel, aki értelmet ad az életünknek.
Ezt már sok országban és helyen megtapasztaltam. Ezért kérlek benneteket - ezeken a sorokon keresztül -, hogy tegyetek úgy, ahogy Don Bosco tenne. Egy pillanatig sem habozott, hogy felajánlja fiainak a Jézussal való találkozás élményét. Hiszen az az Isten, aki jelen van, aki velünk van, ahogyan karácsonykor ünnepeltük, ugyanaz az Isten, aki hív, meghív, biztat minden személyes találkozásnál, a Benne való megpihenés minden pillanatában.
Emlékszem Don Bosco sok meglepetésének egyikére, amelyet így mesél el: „A sekrestyén keresztül beléptem a templomba, és láttam egy fiút a főoltár mögötti zenekórusban, szentségimádás közben, a levegőben térdelve, fejjel a Tabernákulum ajtajának dőlve, extázisában, mint egy mennyországi szeráf. A nevén szólítottam, azonnal összerezzent és zavartan a földre ereszkedett, és arra kért, hogy ne áruljam el senkinek. Ismétlem, sok más hasonló történetet is el tudnék mesélni, hogy mindenki tudja, hogy minden jót, amit Don Bosco tesz, elsősorban gyermekeinek köszönhet.”
Lehetséges, hogy Jézus még mindig ugyanaz az Isten, aki ma is találkozni akar mindannyiunkkal, vagy szégyenkezünk és félünk ezen az úton járni? Lehetséges, hogy sokan nem merünk másokat is elhívni, hogy tapasztalják meg azt, amit mi, amit ingyen kaptunk és ajánlottak fel nekünk? Lehetséges, mivel azt mondták nekünk, hogy mindez kiment a divatból és elavult, hiszünk a rengeteg negatív üzenetnek, és nincs bátorságunk tanúságot tenni arról, hogy sokan továbbra is élvezünk minden egyes személyes találkozást azzal, aki az élet Ura?
Benedek pápa meg volt győződve arról, hogy az élete és a hite „helyes” és egyben egy nagyszerű találkozás az Urával. Ezek voltak Ferenc pápa utolsó szavai hozzá homíliájában: „Benedek, a Vőlegény hű barátja, váljon teljessé örömöd, amikor végleg és örökre az ő hangját hallgatod.”
Folytassuk tehát barátaim ezeket a találkozásokat az Élettel, amely találkozások mélységet adnak életünknek, mert jobban szomjazzuk Istent, mint azt mondjuk vagy hisszük.
Don Ángel Fernández Artime, rendfőnök
ANS-Róma/Szaléziak.HU
