Főoldal / Szalézi világ / "Krisztus az én szenvedélyem" - a rendfőnök januári levele
"Krisztus az én szenvedélyem" - a rendfőnök januári levele
2023-01-13 Péntek | #Szalézi világ | KIEMELT | ARCHIVÁLT
Már sok év telt el azóta, hogy utoljára hallottam ezt a mondatot egy fiatal szájából ilyen hétköznapi környezetben, ahol ott voltak a társai is, akik körülvettek minket.
Kedves barátaim, magunk mögött hagytuk az óévet, és most előttünk áll az új év. Minden kezdetnek van egyfajta varázsa, és az újnak mindig megvan a maga különleges vonzereje. 2023 olyan távolinak tűnt, és most mégis itt van. Az új év mindig egy ígéret, hogy nekünk is hoz valami jó hírt. Az új év abból a fényből és lelkesedésből fakad, amit a karácsony ajándékozott nekünk.
„Van ideje a születésnek” mondja a Prédikátor könyve a Bibliában. Soha nem késő újrakezdeni. Isten mindig előről kezdi velünk, és elhalmoz minket áldásaival.
Ezt a leckét az utóbbi években tanultam meg: készüljünk fel a meglepetésre, a váratlanra. Miként mondja szent Pál az egyik levelében: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9) A keresztény reménység lényege, hogy rábízzuk magunkat Istenre.
Mára megváltozott az emberek életmódja, kifejezésmódja, kommunikációja. De az emberi szív, mindenekelőtt a fiataloké, ugyanolyan maradt, mint a tavaszi hajtás, tele élettel, „kifakadásra” készen. A fiatalok a „kétlábonjáró remény”.
Amit most elmesélek nektek nagyon illik a januárhoz, Don Bosco hónapjához.
Néhány héttel ezelőtt az Amerikai Egyesült Államokban látogattam végig a szalézi házakat. Az egyik nap korán reggel érkeztem meg a Savio Szent Domonkos középiskolába Los Angelesben. Több órát töltöttem el sok száz diákkal, majd kerekasztal beszélgetés következett 45 gimnazista részvételével. Beszélgettünk a terveikről és álmaikról. Nagyon kellemes és tartalmas néhány óra volt.
A nap végén magam is ettem egy szendvicset a diákokkal az udvaron. Egy faasztalnál ültem az udvaron a szendvicsemmel és egy palack vízzel. Velem volt 4 másik szalézi is; sok fiatalnak köszöntem, ott ültek vagy álltak a közelben. Egy igazán vidám ebéd volt. Az én asztalomnál volt még két szabad hely, és egyszer csak két fiatal jött oda és ült le hozzánk. Természetesen elkezdtünk beszélgetni. Egy kis idő után egyikük ezt mondta: „Szeretnék kérdezni tőled valamit.” „Persze, kérdezz.” „Mit kell tennem, hogy pápa legyek? Pápa szeretnék lenni.”
Ott ültem meglepett arckifejezéssel, még ha mosolyogtam is. Azt válaszoltam neki, hogy tőlem még soha nem kérdeztek ilyet, és meglep az egyenessége és határozottsága. Elkezdtem neki magyarázni, hogy 1.600.000 millió katolikus jelenthet némi konkurenciát, és nem olyan könnyű, hogy az embert megválasszák pápának.
Majd ezt javasoltam neki: „Kezdhetnéd azzal, hogy szalézi leszel.”
A fiatal mosolyogva azt mondta: „Nem mondom, hogy nem – és nagyon komolyan hozzátette – mert az biztos, hogy az én szenvedélyem Krisztus.”
Meg kell, hogy mondjam, nagyon megérintett, örömteli meglepetés volt. Azt hiszem, már sok év telt el azóta, hogy utoljára hallottam ezt a mondatot egy fiatal szájából ilyen hétköznapi környezetben, ahol ott voltak a társai is, akik körülvettek minket.
A fiúnak szép, őszinte mosolya volt, és mondtam neki, hogy tetszett nagyon a válasza, mert látszott, hogy teljesen komolyan gondolja.
Hozzátettem, hogy ha beleegyezik, akkor elmesélem másoknak is a beszélgetésünket, és most így is teszek.
De már akkor, ott a gondolataim Don Boscóhoz repültek. Biztosan Don Bosco is nagyon élvezte volna a párbeszédet egy ilyen fiatalemberrel. Nem kétséges, hogy abban a sok beszélgetésben Savióval, Besuccóval, Magónéval, Ruával, Caglieróval, Francesiával és még sokakkal, ugyanúgy ott volt a fiatalok vágya, hogy valami jót tegyenek az életükkel.
És arra gondoltam, mennyire fontos, hogy 163 évvel a Szalézi Kongregáció megszületése után is mélységesen higgyünk abban, hogy a fiatalok jók, a szívük tele van „jóság-magokkal”, hogy vannak álmaik, terveik, amelyek magukban hordozzák a nemeslelkűséget és az adakozást.
Mennyire fontos, hogy higgyünk abban, hogy Isten az, aki munkálkodik mindannyiunk szívében, minden gyermeke szívében.
Úgy látom, hogy manapság nagyon nagy a kockázata annak, hogy olyan gyakorlatiasak és hatékonyak legyünk annak szemlélésében, ami velünk történik és amit tapasztalunk, hogy fenn áll a veszély, hogy elveszítjük a rácsodálkozás képességét; a rácsodálkozást önmagunkra és másokra, és ami még aggasztóbb, Istenre is.
A remény olyan, mint egy bennünk lakó vulkán, mint egy titkos forrás, amely a szívünkben csobog, mint a tavasz, ami a lelkünk mélyén tör ki: úgy von be bennünket, mint egy isteni örvény, amibe belekerültünk Isten kegyelméből. Úgy gondolom, hogy mint Don Bosco idejében, úgy ma is van több ezernyi fiatal, akik látni akarják Jézust, akik meg akarják tapasztalni a vele való barátságot, akik keresnek valakit, aki elkíséri őket ezen a csodálatos utazáson.
Arra hívlak benneteket, kedves barátaim, hogy csatlakozzatok hozzájuk, és kívánom, hogy legyen időtök meglepődni, bízni, csillagokat nézni; legyen időtök fejlődni, újra remélni és szeretni. Kívánom, hogy legyen időtök minden nap minden óráját ajándékként megélni. Kívánok nektek időt a megbocsájtásra, az ajándékozásra és sok időt az imára, az álmaitokra és a boldogságra.
Don Boscónak, az ifjúság szentjének, „Atyjának és Mesterének” boldog ünnepét!
Don Ángel Fernández Artime, rendfőnök
ANS-Róma/Szaléziak.HU
