A Szűzanya egyszerű és egyedülálló tanácsa, ami Don Bosco kilencéves kori álmában elhangzott: "Légy alázatos, erős és tettrekész" egy egyedülálló és lenyűgöző személyiség alapja lett.
5. Legyél hiteles
A digitális korban a hiteles emberek nagyon fontosak. Nem hivalkodnak, nem próbálnak beilleszkedni egy formába, jól érzik magukat a bőrükben és nem félnek ezt megmutatni. Teljes őszinteséggel fejezik ki gondolataikat és érzéseiket, anélkül, hogy azon aggódnának, hogy mások mit gondolnak, így az őszinteség és az elfogadás légkörét teremtik meg.
Emlékirataiban ezt a meglehetősen elégedett kijelentést rögzíti: „Mindannyian [társaim] tartottak tőelm – beleértve a nálam idősebbeket és nagyobbakat is – tisztelték rátermettségemet és erőmet.”
„Ez hiábavaló - mondta Cafasso atya - a maga módján akarja csinálni; mégis engedni kell neki, hogy megtegye; még akkor is, ha egy tervet nem lenne tanácsos végbevinni, Don Bosco sikerrel jár”; Barolo márkiné neheztelve, hogy nem sikerült őt megnyernie a maga ügyének, azzal vádolta, hogy „makacs, önfejű, büszke”.
Ezek jó téglák. Tudja, hogyan kell jól felhasználni őket egy remekmű elkészítéséhez.
Egyszerűség
Sok embernek szüksége van arra, hogy úgy tegyen, mintha más lenne, hogy erősebbnek tűnjön, mint amilyen valójában. Olyanok akarnak lenni, amilyenek nem.
A virágok egyszerűen nyílnak. Ők a csendes könnyedség. Az egyszerű ember olyan, mint a madarak az égen. Néha ének, gyakrabban csend mindig élet. Don Bosco úgy élt, ahogy lélegzett. Mindig önmaga volt. Soha nem kétszínű, soha nem igényes, soha nem bonyolult. Az intelligencia nem a fodrozódásról, a bonyodalmakról, a sznobizmusról szól. A valóság kétségtelenül összetett. Nem tudnánk könnyen leírni egy fát, egy virágot, egy csillagot, egy követ… Ez nem akadályozza meg őket abban, hogy egyszerűen azok legyenek, amik. A rózsa „miért” nélküli, azért virágzik, mert virágzik, nem törődik magával, nem akarja, hogy lássák…
Az Életrajzi emlékiratok beszámolnak arról, hogy 1877-ben Anconában „Don Bosco tíz körül elment misét celebrálni a Gesù templomban, amelyet a Drága Vér Misszionáriusai vezetnek. A szentmisét egy fiatal férfi szolgálta fel, aki élete végéig nem felejtette el ezt a találkozót. Látott egy alacsony kis papot belépni a sekrestyébe, szerény arccal és tartással, valójában ismeretlenül. De „abban a sötét arcban” valami vonzó jóságot látott, ami azonnal felkeltette benne a kíváncsiság és a tisztelet keverékét. Miközben a szentmisét bemutatta, észrevette, hogy van benne valami különleges, valami, ami emlékezésre és buzgóságra hívja. A mise végén a hálaadás után a pap a fejére tette a kezét, tíz centet adott neki, tudni akarta, ki ő és mit csinál, és mondott hozzá néhány kedves szót. Negyvennyolc évvel később az a fiatalember, akit Eugenio Marconinak hívtak, és a Jó Pásztor Intézet tanulója volt, később ezt írta: „Ó, milyen szelíd volt az a hang! Az a melegség, az a szeretet ezekben a szavakban! Összezavarodtam és meghatódtam. Nem sokkal később rájött, hogy az „alacsony kis pap” Don Bosco volt, és egész életében hűséges barátja maradt.
Az egyszerű ellentéte nem bonyolult, hanem hamis. Az egyszerűség meztelenség, önmagunktól való megfosztottság, a szegénység. Vagyon nélkül, minden nélkül. A semmin kívül más kincs nélkül. Az egyszerűség szabadság, könnyedség, átláthatóság. Egyszerű, mint a levegő, szabad, mint a levegő. Mint egy ablak, amely a világ nagy lélegzetére nyílik, a mindenség végtelen és néma jelenlétére.
Ahol az evangélium Lelke fúj: „Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk?” (Mt 6,26)
Az Életrajzi emlékiratok csendesen megállapítja: „Nyilvánvaló volt, hogy az isteni Gondviselés karjaiba vetette magát, mint egy gyermek az anyja karjaiba.” (MB III, 36)
Isten számára minden egyszerű. Az egyszerűeknek minden isteni. Még a munka is. Még az erőfeszítés is.
6. Legyél rugalmas
Az élet tele van meglepetésekkel. A dolgok nem mindig mennek simán, és néha olyan kihívásokkal kell szembenézünk, amelyek próbára teszik erőnket és elszántságunkat. Ezekben a pillanatokban a rugalmasság erőteljes tulajdonság. A mentális és érzelmi erőt jelenti ahhoz, a nehézségekkel szemben is talpra álljunk, és akkor is folytassuk, amikor a dolgok nehezebbé válnak. És ez olyasvalami, amit az emberek csodálnak. Ha van melletted valaki, aki megtestesíti a bátorságot, az hihetetlen ihletforrás lehet. Úgy gondolom, hogy a legjobb cím Don Bosco életére ez volna: Giovannino Semprinpiedi [Talpraesett Jánoska].
Cagliero püspök így emlékszik vissza: „Egyetlen pillanatra sem emlékszem a 35 év alatt, amíg mellette voltam, hogy láttam volna őt elcsüggedve, bosszúsan vagy nyugtalanul az adósságok miatt, amelyek gyakran nehezedtek rá. Gyakran mondta: "A Gondviselés nagy, és ahogy az ég madaraira gondol, úgy gondol majd az én fiaimra is."
„Nézzétek, én egy szegény pap vagyok, de ha még egy darab kenyerem is maradna, megosztanám veletek.” Ezt a kifejezést ismételte leggyakrabban Don Bosco.
Az igaz barátok olyanok, mint a csillagok… nem mindig látod őket, de tudod, hogy mindig ott vannak.
7. Legyél alázatos
Az alázatos embereknek nincs szükségük állandó dicséretre vagy elismerésre, hogy jól érezzék magukat, és nem érzik szükségét annak, hogy bizonyítsák értéküket másoknak. Ezenkívül nyitottak és mindig hajlandóak tanulni másoktól, státuszuktól vagy pozíciójuktól függetlenül.
Don Bosco soha nem szégyellt alamizsnát kérni. Alázatos és erős, ahogy a tanítója kérte tőle. Mindenkivel szemben emelt fővel.
8. Terjeszd a szelídséget
Rua Mihály megkedvelte Don Boscót, a papot, aki mellett az ember vidám volt és úgy érezte, mintha tele lenne melegséggel. Misike a Királyi Fegyvergyárban élt, ahol apja dolgozott. Négy testvére nagyon fiatalon halt meg, ő pedig nagyon gyenge volt. Édesanyja ezért gyakran nem engedte el az oratóriumba. De azért mindig találkozott Don Boscóval a De La Salle iskolában, ahol a harmadik osztályba járt. Ezt mesélte:
„Amikor Don Bosco eljött misézni és prédikálni nekünk, amint belépett a kápolnába, úgy tűnt, mintha elektromos áram haladna keresztül azon a sok gyereken. Felugortunk, felkeltünk a helyünkről, összebújtunk körülötte. Sok időbe telt, mire a sekrestyébe ért. A jó testvérek nem tudták megakadályozni ezt a látszólagos rendetlenséget. Amikor más papok jöttek, semmi ilyesmi nem történt.”
Don Bosco olyan vonzó volt, mint egy mágnes. Van egy komikus és gyengéd epizód, amelyről Don Bosco Életrajzi emlékiratai számolnak be:
„Egy este Don Bosco a Via Doragrossa, mai nevén Via Garibaldi járdáján sétált, amikor elhaladt egy pompás ruhaüzlet üvegezett ajtaja előtt, amelynek üvege teljes szélességében kitöltötte az ajtót. Egy derék fiatalember az Oratóriumból, aki kifutófiúként szolgált ott, meglátta Don Boscót, és szíve első felindulásában, anélkül, hogy átgondolta volna, hogy az ajtó zárva van, odarohant, hogy köszöntse őt; de beverte a fejét az üvegbe és az darabokra tört. Az üveg csattanására Don Bosco megállt, és kinyitotta az ajtót; a megrémült fiú odajött hozzá; a tulajdonos kijött a boltból, felemelte a hangját és kiabált; a vevők összesúgtak. "Mit tettél?" – kérdezte Don Bosco a fiatalembert; mire az naivan így válaszolt: „Láttam, hogy elhaladtál mellettem, és a nagy vágytól vezérelve, hogy tisztelegjek előtted, már nem figyeltem arra, hogy ki kellett nyitnom az ajtót, és betörtem” (Életrajzi emlékek MB III, 169- 170).
Ez egy kirobbanó barátság érzése volt, amit a fiúk Don Bosco iránt éreztek. A lelki barátságról író Szalézi Szent Ferenc nyomdokain haladva Don Bosco úgy érezte, hogy a kölcsönös jóindulatra és bizalomra épülő barátság alapvető fontosságúnak tűnik az ő megelőző módszerében.
A barátság Don Bosco számára az az „extra érintés” volt, amely egy másokhoz hasonló nevelési módszert egyedi és eredeti remekművé változtatott.
Rua atya, Cagliero püspök és mások papának hívták…
A nap végén a kedvesség az, ami a legfontosabb. Az, ahogyan másokkal bánsz, az együttérzés, amit tanúsítasz és a szeretet, amit terjesztesz, határozza meg igazán, hogy ki vagy te, mint ember. A kedvesség lehet olyan egyszerű, mint egy mosoly, egy bátorító szó vagy egy kinyújtott kéz. A lényeg az, hogy mások érezzék, hogy értékelik és szeretik őket. Don Bosco fiai szinte monoton ragaszkodással tanúsítanák: „Szeretett engem.” Egyikük, Orione Szent Alajos ezt írta: „Forró parázson is járnék, hogy újra láthassam őt, és köszönetet mondhassak neki.”
Egy fiú, akivel hetekkel ezelőtt találkozott véletlenül az udvaron, nem értette, hogyan emlékszik még mindig a nevére Don Bosco. Vette a bátorságát, és megkérdezte tőle: „Don Bosco, hogyan emlékezett a nevemre?”
„Én soha nem felejtem el a fiaimat!” - válaszolt.
Egy fiútól, aki szabad akaratából távozott az oratóriumból, Don Bosco, amikor találkozott vele, megkérdezte:
„Mi van a kezedben?”
– Öt lírát, amit anyám adott, hogy vegyek vonatjegyet.
– Anyád kifizette a jegyedet az oratóriumtól a házadig vezető útra, és ez rendben van. Most vegye ezt a másik öt lírát. A retúrjegyhez szólnak. Bármikor szüksége van rá, gyere el hozzám!”
Az odafigyelés a kedvesség egyik formája, ahogyan a figyelmetlenség a legnagyobb udvariatlanság, amit elkövethetünk. Néha ez burkolt erőszak, különösen, ha gyerekekről van szó: az elhanyagolás joggal minősül bántalmazásnak, ha eléri az elviselhetetlen küszöböt, de kis adagokban a hétköznapi gyalázat része, amit sok gyerek kénytelen elviselni. A figyelmetlenség fagyhalál: és nehéz fagyhalálban felnőni, ahol az egyetlen vigasz talán egy erőszakos vagy fogyasztói álmokkal teli televízió. A figyelem melegség és szeretet, amely lehetővé teszi a legjobb lehetőségek kibontakozását és virágzását.
„Azt is szeretném, ha az emberek megismernék a szalézi munkatársak fontosságát. Egyelőre ez apróságnak tűnik; de remélem, hogy ezáltal az olasz lakosság jó része szalézi lesz, és sok mindenre megnyílik az út. A szalézi munkatársak munkája… minden országban elterjed, elterjed az egész keresztény világban, eljön az idő, amikor a munkatárs név igazi keresztényt fog jelenteni… már most látom, hogy nemcsak családok, hanem egész városok és falvak válnak szalézi munkatársakká.”
Mivel Don Bosco jóslatai valóra váltak, készüljünk fel arra, hogy ebben az évszázadban jó dolgokat fogunk látni!
9. Így prédikált Don Bosco Istenről
Azok, akik róla írnak, égbekiáltóan tévednek, amikor pedagógussá vagy akár zseniális szociális újítóvá próbálják tenni. Természetesen Don Bosco is foglalkozott a karitatív munkával, mint sokan mások, és a szociális igazságossággal is. Kivételes ereje azonban abban rejlik, hogy mindenben, amit tett, kizárólag és teljes mértékben Istenre támaszkodott.
„Igazán csodálatra méltó – kiáltott fel az egyik jelenlévő –, ahogy a dolgok haladnak. Don Bosco elkezdi, és soha nem adja fel.”
„Ezért van az – folytatta Don Bosco –, hogy soha nem adjuk fel, mert mindig a biztonságos oldalon megyünk előre. Mielőtt belevágnánk valamibe, megbizonyosodunk arról, hogy Isten akarata szerint történnek a dolgok. Azzal a bizonyossággal kezdjük el munkáinkat, hogy Isten az, aki akarja. Ennek a bizonyosságnak a birtokában haladunk előre. Úgy tűnhet, hogy ezer nehézségbe ütközünk az út során, de ez nem számít, ha Isten akarja, mi pedig rettenthetetlenek maradunk minden akadállyal szemben. Határtalanul bízom az isteni Gondviselésben, de a Gondviselést is segíteni kell a saját hatalmas erőfeszítéseinkkel.”
Erőfeszítései mindig a végtelenség színét hordozzák.
Még Nietzsche is azt állítja, hogy az emberek belső életének érzékelése ösztönös. A fiataloknak tehát természetes hajlama van arra, hogy megfigyeljék, mi rejlik az ember külseje mögött. Különleges antennáik vannak, hogy olyan jeleket is felfogjanak, amelyeket hétköznapi eszközökkel nem lehet megfigyelni. Képesek érzékelni azt, ami mások előtt rejtve marad.
Lelki antennánk érzékennyé tesz bennünket az emberekben rejlő erkölcsi szépség iránt, ösztönösen észrevesszük életük erkölcsi és spirituális dimenzióját.
1864-ben Don Bosco megérkezett fiaival Mornesébe, őszi sétáikra. Már éjszaka volt. Don Valle plébános és Don Pestarino plébános megelőzte az embereket, akik eljöttek eléjük. A zenekar játszott, sokan letérdeltek, amikor Don Bosco elhaladt mellettük és kérték, hogy áldja meg őket. A fiatalok és az emberek bementek a templomba, aztán a szentségi áldás után mindenki elmegy vacsorázni.
Ezt követően tapstól felbuzdulva a Don Bosco-fiúk rövid indulókból és vidám zenékből koncertet adtak. A 27 éves Mazzarello Mária az első sorban állt. A végén Don Bosco mondott néhány szót: „Mindannyian fáradtak vagyunk, és a fiaim szeretnének egy jót aludni. Holnap azonban hosszabban fogunk beszélni.”
Don Bosco öt napot töltött Mornesében. Mazzarello Mária minden este meghallgathatta a „jóéjszakátot”, amit fiataljainak mondott. Átmászott a padokon, hogy közelebb kerüljön a férfihoz. Valaki ezt helytelen gesztusnak rótta fel neki. Azt válaszolta: „Don Bosco egy szent, ezt érzem.”
Ez sokkal több, mint egy érzés. Hány nő életét változtatta meg? Nem kell más, mint egy mozdulat, egy olyan egyszerű mozdulat, amilyet a gyerekek tesznek, amikor minden erejükkel előrerohannak, anélkül, hogy félnének attól, hogy elesnek vagy meghalnak, és nem törődnek a világ súlyával.
Ez ismét egy tükör probléma: senki sem fordította arcát a nők felé jobban, mint Jézus Krisztus, ahogy az ember a fák lombja felé fordítja a tekintetét, ahogy egy folyó vize fölé hajol, hogy erőt és akaratot merítsen az út folytatásához. A Bibliában sok nő van. Ott vannak az elején és ott vannak a végén. Világra hozzák Istent, nézik, ahogy növekszik, játszik és meghal, majd feltámad az őrületes szeretet egyszerű gesztusaival.
Még mindig vannak, akik aggódnak Isten létezésének bizonyítása miatt. Isten legtökéletesebb bizonyítása nem nehéz.
A gyermek megkérdezte az édesanyjától: „Szerinted létezik Isten?”
"Igen."
"És milyen?"
Az asszony magához vonta a fiát. Szorosan megölelte, és így szólt: „Isten ilyen.”
"Értem."
Albera Pál atya ezt mondta: „Don Bosco szeretettel, vonzással, hódítással és átalakítással nevelt. […] Mindannyiunkat és szinte teljesen beborított a megelégedettség és boldogság légkörébe, amelyből száműzte a bánatot, a szomorúságot, a melankóliát… Minden, ami vele kapcsolatos, erős vonzerővel bírt számunkra: átható tekintete, amely olykor hatásosabb volt, mint egy prédikáció; a fejének egyszerű mozgása; a mosoly, amely állandóan ott virított az ajkán, mindig új és változatos, és mégis mindig nyugodt; a szája hajlata, mint amikor valaki a szavak kiejtése nélkül akar beszélni; maguk a szavak kadenciája, amelyek inkább az egyik, mint a másik módon hangzottak el; személyének tartása és karcsú, könnyed járása: mindezek úgy hatottak ifjúi szívünkre, mint egy mágnes, amelytől lehetetlen volt szabadulni; és még ha tehettük volna is, nem tettük volna meg a világ összes aranyáért, annyira boldogok voltunk ezzel az egyedülálló hatalommal, amivel ő rendelkezett felettünk, ami benne a legtermészetesebb dolog volt, tanulás és erőfeszítés nélkül.”
Mindig jelen van és eleven. Isten mint társaság, mint a levegő, amit belélegzünk. Isten, mint a víz a halaknak. Isten, mint a szerető szív meleg fészke. Isten, mint az élet illata. Isten, akit a gyerekek tudnak, a felnőttek nem.
Most pedig menjünk és változtassuk meg a világot! (Willy Wonka)
Bruno Ferrero SDB - donbosco.press/Szaléziak.HU
