Főoldal / Szalézi világ / Levél egy afrikai gyereknek
Szívből jövő levél az afrikai gyermekek világnapja alkalmából június 16-án, az 1976-os felvonulás és a dél-afrikai Sowetoban zajló véres zavargások emlékére, amelyben diákok ezrei vonultak az utcára, hogy tiltakozzanak a rossz minőségű oktatás és a feketék megkülönböztetése ellen az apartheid rezsim alatt. Ez Daniel atya levele Mapendónak, egy fiúnak, akivel a Kongói Demokratikus Köztársaságba tett utolsó misszionáriusi útja során találkozott.
Ez a nap a gyermekkorodnak van szentelve: ma rajtam a sor, hogy köszöntselek, emlékezzek rád, ünnepeljelek téged... Ezért, kedves kis Mapendo, úgy döntöttem, írok neked egy levelet.
Általában a felnőttek körében meg szokás kérdezni: boldog gyermekkorod volt? A válaszok többnyire változatosak: az egyszerű igen/nem-től a "nem panaszkodhatok: szegények voltunk, de a szüleim mindent megadtak, mindent megtettek értem"-ig; míg másoknál ez a válasz: „Csodálatos gyerekkorom volt: még emlékszem a családi ünnepekre, a nagymamám által készített sütemények illatára, a szüleim nevetésére…” Annyi alternatíva van, hogy hosszan folytathatnám az írást, és nem lenne elég oldalam, hogy ennyi választ visszaadjak.
Jómagam, ha elkezdenék emlékezni a gyerekkoromra, hosszan tudnék írni, és utalni a szép és boldog pillanatokra, de miért ne a más, kevésbé boldogokra is. De ma itt ülök előtted, a te történeted, a te világod, a te valóságod, az te örömeid és fájdalmaid előtt.
Emiatt, miközben írok neked, rád gondolok, Mapendo; emlékszem az arcodra, a mosolyodra, a tenyered fehérségére, a kis lábaidra, és mindenekelőtt a meztelenségedre: nem volt cipőd, nem volt papucsod; csak rövidnadrágot viseltél, és valahogy nyilvánvaló volt, hogy ez volt az egyetlen ruhadarab, amivel rendelkezel.
Hogyan felejthetném el, mikor találkoztunk? Eleinte kíváncsian, de egyben félve is néztél rám – nem titkolom előtted, hogy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Apránként közelebb jöttél, közelebb kerültünk egymáshoz, és felismertük, hogy egyformák vagyunk, nincs különbség köztünk. A szívem máshogy kezdett dobogni, úgy éreztem, elfogadtak, kevésbé vagyok idegen a te valóságodtól, kevésbé idegen… Közelebbről: a mosolyod betöltötte lelkemet. Amikor kezet adtál, Mapendo, éreztem azt a szeretetet és ragaszkodást, amit adtál nekem – anélkül, hogy bármit is mondtál volna: csak sétáltunk együtt a többi hozzád hasonló gyerekekkel.
Ahogy teltek a napok, amikor reggel felkeltem, az első dolgom az volt, hogy megnézzem, ott vagy-e már, a kerítésbe kapaszkodva vagy a fák közé bújva. Látni akartalak, tudni akartam rólad, hogyan élsz, jártál-e iskolába, kik a szüleid. Elfogott a kíváncsiság, tudni akartam. Egy nap, amikor körbejártuk a környéket, azt a helyet, ahol élsz, sok mindent sikerült megértenem veled kapcsolatban, és választ kaptam néhány kérdésemre a sok közül. De a szívem továbbra is tele volt kérdésekkel, különösen sok "Miért?"-el.
Ma rád gondolok: eszembe jut az ártatlan arcod, olyan friss, olyan mosolygós, és ez nagyon boldoggá tesz, de nem titkolom előled, hogy ha visszagondolok a gyakran szomorú tekintetedre, eszembe jut a gyermekkorod, hogy milyen nehéz, és felteszem magamnak a kérdést: vajon ez tényleg gyerekkor? Hogy ne gondoljak azokra a sebhelyekre, amelyeket a ruha, az oktatás, a víz, az étel és a szeretet hiánya hagyhat rajtad, kis Mapendo?
Ebben a pillanatban Jézus szavai erősen visszhangzanak a szívemben: „Mivel éhes voltam, és enni adtatok, szomjas voltam és innom adtatok, idegen voltam, és befogadtatok; meztelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok…” Némileg felelősnek érzem magam, és egyben kihívást is jelent, hogy ne legyek közömbös, távolságtartó, ne kezeljem távolról s fájdalmaidat, rendkívüli szükségleteidet. Biztosítalak, hogy továbbra is dolgozunk és segítünk, hogy mások is elköteleződjenek melletted, mert együtt mindent megteszünk azért, hogy jól fejlődj, hogy gyerekkorod, boldog életed legyen sok hozzád hasonló gyerekkel.
Szeretnék újra találkozni veled, kicsikém, hogy megkérdezzem tőled: "Boldog gyerekkorod volt?". Befejezésül szeretném megköszönni, és tudatni veled, hogy nagyon sok jót tettél velem. Amikor hazaértem, nem tudtam megállni, hogy ne emlékezzek rád, hogy ne rád gondoljak, és két köszönetet fejeztem ki a szívem mélyéből: egyet Istennek, hogy találkozhattam veled, és egy másikat, miért ne, az életnek, találkozásunk eme nagyszerű ajándékáért. Ígérem, hogy nem hagylak magadra, nehogy ellopják gyermekkorodat, nem felejtelek el és harcolok a boldogságodért.
Szívem minden szeretetével üdvözöllek.
www.missionidonbosco.org/Szaléziak.HU
