Főoldal / Magyar Tartomány / Magyar szalézi Józsefek emlékezete
Munkás Szent József napján megemlékezünk azokról a magyar szaléziakról, akik a József nevet méltóan viselték és életüket munkás hétköznapok során szentelték meg.
Havasi József, Falka József, Bősze József, Pintér József, Vándor József…és sorolhatnánk még... Van, aki időben közel áll hozzánk, mint Havasi József atya, akit nagyon sokan ismertünk, szerettünk és tiszteltünk, és van, aki időben és térben távol, de szentségének híre életben tartja emlékezetét, mint Vándor József, Kubába szakadt magyar szalézi misszionárius. Ők ketten talán a legismertebb „Józsefek” a magyar szaléziak között, sokat írtunk már róluk. De most röviden meg szeretnénk emlékezni néhány más Józsefről is, akik talán kevésbé híresek és közismertek, de emlékük kedves a szaléziak számára, hiszen ők is hozzátettek egy-egy darabkát a magyar szaléziak történetének mozaikképéhez. Mert „nem csak a nagyokra kell emlékeznünk, hanem a hétköznapi, »egyszerű« szaléziakra is, akik az életükkel, példájukkal tűntek ki, Don Bosco atyánk hű gyermekei voltak, így az ő életüket is meg kell ismernünk és példájukat követnünk.” (Havasi J.)
Bezzeg József (1914-1994) Szombathelyen volt hitoktató, majd 1950 után Csenger, Aproliget és Tolcsva plébániáin végzett szép lelkipásztori munkát. Csak nagybetegen, aranymiséje után vált meg szeretett híveitől.
Bősze József (1924-2013) az újrakezdés oszlopa, nagy része volt a szalézi tartomány újjáalapításában. 1989-ben vette át a szombathelyi Szent Kvirin és az újperinti Segítő Szűz Mária plébániák vezetését. Nagy munkabírásának köszönhetően lelkesen, fáradságot nem ismerve mindent megtett, hogy a visszakapott templomot és az intézetet széppé, újjá alakítsa. A sorokmajori közösség számára is új istenházat készített. A Magyar Szalézi Tartomány nagyon sokat köszönhet neki.
Czenki József (1915-1976) soha nem hátrált meg semmiféle nehézség elől. A szétszóratás előtt, 1948-ban Ceglédre szólították, ahol új szalézi munkatér volt kilátásban. Éveken át dolgozott lehetetlenné vált körülmények és gáncsoskodók ármánykodása között. A börtön sem törte meg. Boba plébánosaként is hamarosan észlelhetővé vált munkájának eredménye: lelkigyakorlatokat tartott, rendbehozta a templomot, hívei lelkesen segítették, a fiatalság is hallgatott rá, boldog és fáradhatatlan lélekkel viselte hívei gondját. Sajnos ellenségei itt is le akarták állítani, vádat emeltek ellene, amit hatósági eljárás, kihallgatások végtelen sora, igazságtalan meghurcolás, elítélés, börtön követett. Lelke töretlen maradt, de a teste nem bírta. Így búcsúzott: „Megyek híven és szívesen a kereszthordozó Krisztus nyomába...”
Dobsony József (1897-1986) főként hitoktatóként dolgozott. Papi buzgóságát Újpesten, Visegrádon, Esztergomtáborban, Balassagyarmaton és Gyulán kamatoztatta a fiúk között. A szétszóratás után Debrecenben működött, nyugdíjas papként is ott szolgálta a híveket.
Falka József (1917-1994) a rendek feloszlatása után illegalitásban szolgált Mogyoródon, ahol még most is szerettel emlegetik "Kántoratya" néven. Példája a nemeslelkűségre, az egyenes, megalkuvást nem ismerő jellemre tanít. Soha nem kereste a kompromisszumot hazugsággal, istentagadással; életáldozatában zokszó nélkül fölvállalta a papi szolgálatából adódó száműzetést, a mellőzöttséget. Éveken át a templom csöndes magányában bemutatott szentmiséi az Istennel való találkozás golgotai keresztútjának állomásai voltak. Csöndes, hitvalló, mégis az evangéliumot örvendezve hirdető szalézi élete mindenki számára követendő példa.
Fekete József (1909-1985) papi működését Esztergomtáborban hittanárként kezdte. Ő volt az utolsó igazgató Mosonmagyaróváron, amikor felszámolták a szalézi házakat. Szülőfalujába, Gamásra vonult vissza, ahol a helyi OTP vezetője lett, de sokat segített plébánosának, támogatta a falu szegényeit.
Gábor József (1899-1971) az elsők között tanult Cavagliában, majd a hazai letelepedés után Péliföldszentkereszten és Nyergesújfalun. Neki köszönhetjük a leírást arról, hogy József Attila rövid ideig a nyergesújfalui Szalézi Intézet növendéke volt. Minden feladatot készségesen elfogadott: volt tanácsos, házgondnok, gyóntató, igazgató, hitoktató, ahogy adódott. A szalézi házak felszámolása után Kőbányán kántorként szolgált, ahol nem paptestvérhez illően, hanem csak alkalmazottként kezelték.
Gyuricza József testvér (1880-1964) az első növendékekkel jött Cavagliából Péliföldszentkeresztre. Csendes, dolgos, buzgó testvérként foglalatoskodott éveken keresztül Esztergomtáborban az iparosfiúk között. Nagy hozzáéréssel vezette a „kis klérust”, fegyelmezett ministránsait 1938-ban a budapesti Eucharisztikus Világkongresszuson is megcsodálták. 1950 után átment Szlovákiába, ahol egy szociális otthon példaadó, apostoli lelkületű lakójaként halt meg.
Kavin József (1902-1986) elkötelezett újpesti cserkészvezető, Mosonmagyaróváron és Újpesten volt több évig. 1950 után a papi kereten kívül dolgozott. Csoportja lelki napjain, a jó halál gyakorlaton mindig részt vett. Volt növendékeivel, cserkészeivel továbbra is tartott kapcsolatot.
Katona József (1914-2002) a magyar szalézi történelem egyik ismert zenész alakja, egyházzenész, kántor, karnagy és termékeny zeneszerző. A Szalézi Társaság és a magyar egyházzene egy mise-ordináriumot, ill. több, különböző alkalmakra komponált szentmisét és számos szalézi témájú dalt köszönhet neki.
Kiss József testvér (1900-1987) buzgó, hűséges szalézi, házi munkás, hűséges felügyelő, kántor, korrektor és krónikás volt, akinek szívügye volt a rendtársakkal való kapcsolata. Írásai a szalézi múlt kincsestára, beszámolóiból a szétszóratás idején is nyomon követhetjük a szaléziak életét, tevékenységeit. 1950 után kántorként működött több helyen. Nagyon megtiszteltnek érezte magát a rendtársakkal tartott baráti kapcsolatért. Igazi szerzetesi szegénységben élt igénytelenül és mindig szolgálatkészen.
Koller József (1894-1977) élete a papi és szerzetesi élet követendő, ékes példája. Ő volt az, aki Ádám Lászlóval együtt meggyökereztette Don Bosco művét Szombathelyen, az új plébánia első plébánosa. Sokat fáradozott az intézet és főleg a hatalmas templom építésén. Szombathelyi munkássága volt életének, lelkipásztori tevékenységének csúcspontja. A szétszóratás éveiben több helyen volt plébános. Szent szegénységben élt, mindenét megosztotta a szűkölködőkkel, háza mindig nyitva állt mindenki előtt. Hívei rajongásig tisztelték és szerették.
Krammer József (1923-1989) Don Bosco hűséges fia volt, lelkében és tevékenységében igazi szalézi. Nagy lelkesedéssel indult papi útján 1952-ben. Különböző helyeken volt káplán, majd végre Helvéciára került ahol káplán majd plébános lett. A fiatalok érezték atyai szeretetét. Mindenki szerette és becsülte, hívei értékelték buzgóságát és munkásságát. Mint jó szalézi törődött a fiatalokkal, a lelkipásztori munka nehéz terhét azonban nem bírta a szíve, a munkában felőrlődött és felmondta a szolgálatot.
Mellen József (1912-2002) egész életében lelkesen, töretlen lendülettel végezte lelkipásztori szolgálatát, bár a szétszóratás éveiben csak kisegítő lelkészként, sekrestyésként dolgozhatott, sőt gyári segédmunkás is volt. 1952-től Kispesten a Wekerle-telepi plébániatemplomban szolgált 50 éven keresztül alázattal, szeretettel, a Don Boscó-i vidámság jegyében. Gyóntatott, misézett és nagy odaadással, szeretettel szolgálta a híveket, betegeket és a fiatalokat.
Mezőfényi József (1911-1969) akár mint tanulmányi vezető, hitoktató, katona-, vagy kórházi lelkészi szolgálatban volt alkalma megmutatni példás szerzetes életét, arany szívét. A váci egyházmegye keretében káplánkodott, apostolkodott a fővárosban és vidéken. Pénze nem volt, a szegények voltak a kincsei, azoknak adta mindenét. Figyelmes, hálás volt mindenki felé.
Pintér József (1904-1975) Péliföldszentkereszt őrzője és remetéje volt a szétszóratás idején. Szerzetesi életét néhány év kivételével itt töltötte: volt liturgiatanár, plébános, templomigazgató, végül káplán. Szentkereszt mellett ellátta Mogyorósbányát, ahová még betegen is gyalog járt. Vezette a búcsúsokat, őrizte a házat, a kegytemplomot. Csupán egy szobát és a templomot hagyták meg számára. Nyomorúságos körülmények között tengette életét, de a templom volt a mindene és ezért kész volt minden áldozatot meghozni. Betegen is védte a szent helyet. Neki köszönhetjük, hogy a szentkereszti kegytemplom épségben megmaradt akkor, amikor a kálvária, a rendház, a lourdes-i barlang vandálok martaléka lett.
Szentkúti (Harpauer) József (1890-1957) késői hivatás, szorgalmas csendes ember volt. Többnyire gyóntató volt a házakban.
Szűcs József (1906-2001) a rendek feloszlatásakor a Szeged-Csanádi Egyházmegyében talált otthonra, ahol buzgón teljesítette papi, lelkipásztori hivatását.
Váraljai (Vavrek) József (1898-1970) egész magatartása szent egyszerűséget, nemes őszinteséget és közvetlenséget sugárzott. Nevelő volt kispapi gyakorló éveitől kezdve mindvégig és lelkiismeretes lelkivezető, ízig-vérig szalézi szerzetes, Don Bosco hű, példamutató fia. Kimondhatatlan küldetéstudat dolgozott benne, hogy a világnak szüksége van szavára, szüksége van imájára, példaadására és áldozatára. Szentéletű pap volt, aki őszintén gyakorolta a felebaráti szeretetet. Tulajdona volt a szívbéli jóság, nem voltak ellenségei, csak tisztelői és barátai.
Vas József (1910-1989) az oltárnál és a katedrán is igyekezett a legjobbat nyújtani. Magyartanári diplomájával szerzett tudását és szalézi nevelői hivatását a szétszóratás idején megbecsült, lelkiismeretes tanárként kamatoztatta a szentendrei és esztergomi ferences gimnáziumban.
Vámos József (1915-1983) igen jámbor, alázatos és tehetséges szalézi volt, vidám és buzgó, akire nagy tisztelettel és szeretettel tekintettek rendtársai. Jellegzetes vonásai voltak a hűség az Egyházhoz, a szalézi hivatáshoz és a közösség munkálása. Hosszú évekig volt tartományi titkár, a szétszóratás idején Edelényi atya után kinevezték tartományfőnöknek, amit a tőle megszokott nagylelkűséggel fogadott. Jóllehet, tudatában volt egészsége romlásának, nem csökkentette munkatempóját és a kapott megbízásnak megfelelősen teljes odaadással buzgólkodott a testvérek megerősítésén, de ezt a munkatempót egészsége nem tudta követni.
Néhányan azok közül, akik külföldön szolgáltak és ott szereztek becsületet a magyar névnek:
Balázskövi József (1903-1980) a II. világháború alatt a Pápai Nunciatúrán végzett értékes munkát sok üldözött személy megmentésére. A kiutasított Angelo Rotta nuncius társaságában hagyta el az országot 1945 áprilisában, majd Kanadában és az USA-ban kapott rendi beosztást. Szabadidejét szívesen fordította a kivándorolt honfitársak lelkigondozására. Edmontonban megvetette a magyar plébánia és iskola alapjait.
Dániel József (1921-2000) kiváló képességekkel rendelkezett, Rómába a Gregoriana Egyetemen szerzett doktori címet. Több nyelven beszélt, ezért a fiatal szaléziak képzésével bízták meg. Olaszországban a Padua közelében lévő teológián volt tanár, majd 1960-tól haláláig Németországban, Benediktbeuernben volt a szalézi egyetem teológiaprofesszora, de szívesen vállalt lelkipásztori munkát is a környékbeli német falvakban. Az európai szórványban működő magyar lelkészeknek is szívesen látott kisegítő lelkésze volt. Az Istentől kapott kiváló talentumait lelkigyakorlatok és előadások tartásával gyümölcsöztette. Szívesen volt rendtársai és barátai társaságában, ahol megfordult, mindenhol derűs hangulatot keltett.
Domitrovits József püspök (1893-1962) az I. világháború végén misszióba indult Brazíliába. A kiváló misszionárius missziós állomásokat alapított, templomokat épített, nem félt a kétkezi munkától. 1950-ben Rio Negro koadjutor püspökévé, majd Humaitá első apostoli prelátusává nevezték ki. A gyónás, gyóntatás apostola. Hajókat állított meg, hogy egy papot meggyóntasson. Bevezette a rendszeres hitoktatást, szívügye volt a szeminárium és a késői hivatások felkarolása.
Hámor József (1914-1999) szintén Edmontonban szolgálta a magyar közösséget és a szalézi rendet: 39 évig volt az edmontoni magyar katolikus közösség spirituális vezetője, tudós és kiváló zongorista, költő és drámaíró, liturgikus, nyelvész és tanár. Szombati magyar iskolát szervezett, ahol a gyermekek magyar nyelvet, irodalmat és történelmet tanultak s rendszeres hitoktatásban részesültek, zenekart és kórust alakított. Spártai életet élt, de nagyon boldog volt, erős és intelligens vezető, aki annak szentelte életét, hogy megőrizze a magyar kultúrát és a hagyományt.
Kapczár József testvér (1899-1978) misszióba jelentkezett és a rendfőnök Japánba küldte. Cipészként dolgozott Hongkongban, Macaóban, Sanghajban. A háborús években áldozatok árán is gondoskodott közössége mindennapi szükségleteiről. Rendtársai igen nagyra becsülték és szerették. Udvariasságban, előzékenységben senki sem múlta felül. Határozott, egyenes lelkű, karakán ember volt, példás a keresztény és szerzetesi erények gyakorlásában. Derűs lelkületét sohasem zavarta meg semmiféle krízis.
Nagy József testvér (1908-1990) is misszionáriusként került Japánba, ahol mérnökként komoly tudományos munkát folytatott, egyetemi tanárnak nevezték ki, részt vett több kutatásban is és nagy megbecsülésben volt része. Iskolai oktatókönyvei, háromdimenziós képei nagy sikert arattak. Precíz munkája, meggyőződéses hitélete nemcsak munkatársai, növendékei, hanem magas rangú közéleti személyek tiszteletét is kiváltotta. Valóban Nagy volt, mindenben gigászi, példás szalézi testvér, a végsőkig áldozatos és engedelmes.
„Szent József a példaképe azoknak az alázatosaknak, akiket a kereszténység nagy célokra rendel... Ő annak a bizonyítéka, hogy nincs szükség rendkívüli dolgokra ahhoz, hogy az emberek Krisztus jó és hiteles követői legyenek, csak általános, emberi, egyszerű, de igaz és hiteles erények szükségesek.” (VI. Pál, Párbeszéd (1969. március 19.): Insegnamenti, VII (1969), p. 1268.)”
Szaléziak.HU
