Főoldal / Szalézi világ / Mi is a 72 tanítvány között vagyunk? - a rendfőnök júniusi üzenete

Lukács evangéliumának 10. fejezetében (1−19) Jézus nemcsak a tizenkét apostolnak adott megbízást, hanem kiterjesztette a küldetést hetvenkét tanítványára, akiket maga előtt küldött, hogy készítsék elő az útját. Ez fontos fordulópont: a küldetés már nem csak egy szűk apostoli kör feladata, hanem átlagos követők tágabb csoportjáé is. Az üzenet egyértelmű: minden tanítvány misszionárius is, akinek a saját kis „szegletében” kell jelenvalóvá tennie Krisztust.

A mai keresztények számára – akik irodában vagy kórházban dolgoznak, gyerekeket nevelnek otthon vagy iskolában, vállalkozást vezetnek vagy idősekről gondoskodnak – ez az evangéliumi szakasz közvetlenül a keresztségből fakadó hivatásról szól. Mi is küldetést kaptunk. A munkahelyünk, a lakóhelyünk, a családunk és a baráti kapcsolataink azok a „városok és helységek”, ahová Krisztus el akar jutni, és bennünket küld maga előtt, hogy előkészítsük számára az utat.

Az útmutatások, amelyeket Jézus ad, nemcsak a „hivatásos” felszentelt embereknek szólnak, hanem mindenkinek, aki az ő nevét viseli. Olyan útmutatások ezek, amelyek megmutatják, milyennek kell lennie a keresztény tanúságtételnek bármilyen élethelyzetben: csak kevés csomaggal járjuk az utunkat, de vigyünk békét, gyógyítsuk be a sebeket, és életünk konkrét valóságán keresztül hirdessük Isten országának közelségét.

Egy olyan kultúrában, amely gyakran a hitet magánügynek vagy vasárnapi szokásnak tekinti, Lukács evangéliuma arra emlékeztet, hogy az egész életünk missziós terület. A következő három gondolat azt vizsgálja meg közelebbről, hogy Jézus szavai a 72 tanítványhoz mit jelentenek ma, mit jelent ma küldetéssel rendelkező tanítványként élni a hétköznapokban.

 1. Könnyű csomaggal útra kelni: szabadság a kizárólag önmagunkra hagyatkozás terhétől

„Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut.”

Jézus tudatosan úgy küldi el tanítványait, hogy sebezhetők legyenek, teljesen Istenre és mások vendégszeretetére hagyatkozva. Ez az útmutatás szembe megy a mai élet alapvető elképzeléseivel: hogy a biztonság a felhalmozásból fakad, hogy csak önmagunkra számíthatunk, és hogy mindig mindent nekünk kell kézben tartanunk, kontrollálnunk.

Azoknak a keresztényeknek, akik a hétköznapi élet kihívásaival néznek szembe – munkával, a család felelősségével, anyagi nyomással –, ez az evangéliumi szegénységre szóló meghívás nem azt jelenti, hogy le kell mondaniuk az okos tervezésről vagy a felelősségteljes gazdálkodásról. Sokkal inkább egy mélyebb kérdést vet fel: miben bízunk valójában?

Olyan kultúrában élünk, amely arra tanít bennünket, hogy bízzunk saját képességeinkben, és minden helyzetet mi magunk akarjunk megoldani. Bizonyítványokat, végzettségeket, kapcsolatokat gyűjtünk – egyre nagyobb „csomagokat” halmozunk fel. Közben pedig kimerülünk abban, hogy fenntartsuk annak a látszatát, hogy mindent megoldunk egyedül.

Jézus útmutatása megszabadít ettől a tehertől. Könnyű csomaggal utazni azt jelenti, hogy felismerjük: alapvetően Isten gondviseléstől függünk, a hívők közösségére és arra a kegyelemre szorulunk, amelyet nem tudunk saját erőből előállítani. Azt jelenti, hogy készek vagyunk beismerni, amikor nincs válaszunk, amikor segítségre van szükségünk, amikor gondosan kidolgozott terveink összeomlanak, és bíznunk kell abban, hogy Isten más utat készít számunkra.

A gyakorlatban ez azt jelenti: elfogadjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, és hogy a tökéletes kép fenntartása végül rabszolgává tesz bennünket. Őszinték vagyunk a gyermekeinkkel a nehézségeinkről. Az egyszerűséget választjuk a felhalmozás helyett, a jelenlétet a folytonos teljesítmény helyett, a bizalmat a szorongás helyett.

Nem arra kaptunk meghívást, hogy olyan keresztények legyünk, akiknek látszólag mindenre van megoldása. Arra hív bennünket az Úr, hogy fölfedezzük: Krisztus elég számunkra, az ő kegyelme valóban elegendő, és az Istentől való függés valójában a tiszta szabadság.

2. Mindenekelőtt békét vigyetek: jelenlét egy darabokra hullott világban

„Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség e háznak!”

Minden tevékenység vagy teljesítmény előtt ott kell lennie a békének. Az életünk szétaprózódott: egyszerre ezer dologgal foglalkozunk, a beszélgetésekben is csak félig vagyunk jelen. Jézus azért küld, hogy békét vigyünk. Fontos azonban, hogy ez nem az a felszínes béke, amely abból a tévképzetből fakad, hogy mindent kézben tartunk, hanem az a valódi és mély béke, amely abból fakad, hogy tudjuk: Isten a káosz közepette is megtart bennünket.

Ez a béke ma ellenkulturális tanúságtétel. Amikor a munkatársaink feszültek, de mi meg tudjuk őrizni belső nyugalmunkat
– nem azért, mert tagadjuk a problémákat, hanem mert bízunk Istenben. Amikor az emberek tele vannak szorongással, mi nyugodt jelenlétet tudunk adni – nem naivitásból, hanem a reményből.

Gondolj azokra a „házakra”, ahová nap mint nap belépsz: a munkahelyedre, az otthonodba, az edzőterembe, a gyermekeid iskolájába vagy a lakóhelyedre. Békét vinni jelentheti azt, hogy nem veszel részt a munkahelyi pletykálkodásban, hanem tisztelettel beszélsz másokról; hogy olyan légkört teremtesz otthon, ahol az emberek fellélegezhetnek, és ahol helye van a csendnek; vagy hogy te vagy az a szomszéd, aki ítélkezés nélkül tud meghallgatni másokat.

Ez a béke különösen erőssé és jelentőssé válik azok számára, akik nehézségekkel küzdenek. Milyen sok ember hordoz láthatatlan terheket: lelki problémákat, anyagi nehézségeket, kapcsolati válságokat vagy az élet értelmét érintő kétségeket. Nekik nem elsősorban megoldásokra van szükségük. Arra van szükségük, hogy valaki mellettük álljon a fájdalmukban anélkül, hogy meginogna, és olyan békét sugározzon, amely azt üzeni: a káosz alatt ott van a szilárd talaj.

Keresztény tanúságtételünk elsősorban arról szól, kik vagyunk: olyan emberek, akik rátaláltak arra a békére, amelyet a világ sem megadni, sem elvenni nem tud.

 3. Gyógyítás és az örömhír továbbadása: láthatóvá tenni Isten országát

„Gyógyítsátok meg ott a betegeket s hirdessétek: közel van hozzátok az Isten országa!”

A szó és a cselekedet elválaszthatatlan egymástól. Ez azt jelenti, hogy észrevesszük a körülöttünk lévő sebeket, és konkrét együttérző tettekkel válaszolunk rájuk. Felismerjük azt az ürességet és céltalanságot, amelyet sokan hordoznak; a könyörtelen versengést és a kiégését és felajánljuk nekik egy olyan jelenlét ajándékát, amely képes ítélkezés nélkül meghallgatni. Közel maradunk azokhoz, akik magányosnak érzik magukat, az idősekhez is apró, egyszerű gesztusokkal fordulunk, amelyek mégis mély nyomot hagynak a szenvedő szívben.

Isten országa akkor válik közelivé, amikor az emberek ezt mondhatják: „Itt valami mással találkoztam. Elfogadtak, értékesnek tartottak, és új erőt kaptam.”

Így növekedett az ősegyház is: nem elsősorban ékesszóló prédikációk által, hanem olyan közösségeken keresztül, amelyek annyira másként éltek, hogy az emberek kénytelenek voltak megkérdezni: „Mi az, ami nektek megvan, nekünk pedig nincs? Miért tudtok így szeretni? Honnan van ez a remény?”

Az életünk maga az örömhír továbbadása. És amikor az emberek kérdeznek, készen állunk megnevezni a forrást: „Közel van hozzátok az Isten országa. A szeretet, amelyet megtapasztaltatok, nem csupán tőlünk származik; Krisztustól jön, aki mindent újjáteremtett, és aki meghív benneteket ebbe az új valóságba.”

Fordította: Szabó Judit

bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU