Ha nem beszélünk a gyerekekkel, az azt jelenti, hogy háziállatként kezeljük őket. A beszéd alapvető fontosságú a nevelésben. Legalább három okból alapvető. Mindenekelőtt azért, mert a beszéd az, ami kialakítja a gyermek első gyengébb, önmagáról alkotott képét. Amikor a baba megszületik, nem tudja például, hogy szép-e vagy csúnya, jó-e vagy rossz, intelligens-e vagy sem. A gyerek azt hiszi, hogy olyan, amilyennek mások mondják. Mondogasd a gyereknek: "Kellemetlen vagy, csúnya vagy!": a gyerek meg fogja győzni magát arról, hogy kellemetlen és csúnya. Éppen ellenkezőleg, mondogasd neki azt, hogy: "Csodálatos gyerek vagy, csodálatos dolgokat fogsz csinálni...": a kicsi meg fogja győzni magát arról, hogy sok lehetősége van, és jó úton fog elindulni. Röviden, a gyermek mások szavaira alakítja ki a saját énképét: egy olyan képet, amit egész életében magával fog vinni. A gyermekkorban szerzett lelki sebek soha nem gyógyulnak be!
A második ok, amiért a beszéd alapvető fontosságú, az az, hogy a szavak gondolatokat, érzéseket, értékeket közvetítenek.
A szó a leggazdagabb pszichológiai szoptatás. Hatalmas különbség van egy fiú között, aki csak olyan szavakat hall, mint „enni”, „inni”, „öltözködni”, és aközött, aki hallja a „béke”, „szeretet”, „csend”, „igazságosság”, „Isten” szavakat is. Az első azt gondolja, hogy az életben elég ha „nagy” lesz, a második pedig meghívást kap, hogy „kiemelkedő” legyen. A szavak ereje!
A szó alapvető fontosságának harmadik oka abban rejlik, hogy a szó meggyőz. A fegyverek győzni tudnak, a szavak meggyőzni! Nos, itt elérkeztünk a nevelés lényegéhez. A nevelés valójában nem parancsolgatás, nem büntetés (még ha parancsra és büntetésre is szükség van): nevelni annyit tesz, mint belső tényeket megvalósítani, rávenni, meggyőzni.
Adj egy fiút, akinek jó és mély meggyőződései vannak, és adj egy nevelt fiút: egy olyan fiút, aki még a diszkóban, a kocsmában is meg tudja állni a helyét.
Valóban: a nevelés végül is nem más, mint egy megosztott szó!
Az arany időszak
A gyermekkel elsősorban két és hatéves kora között beszélgetünk. Valójában, ezek az aranyévek a beszédtanítás szempontjából. A gyermek ekkor építi fel azt az alapszókincset, amelyet örökké megőriz. Az a gyerek, aki gyerekkorában nem tanult meg beszélni, később lelki nehézségekkel, kapcsolati zavarokkal fog küzdeni. De vigyázat! A gyerek akkor tanul meg beszélni, ha hall minket beszélni, és nem, ha például tévét nézi. Dr. Sally Wardnak, akit a témában a legnagyobb angol szaktekintélynek tartanak, nincsenek kétségei: „Egy gyerek, aki túlságosan függ a telefontól, háromévesen úgy beszél, mint egy kétéves. Talán valaki azt mondja, hogy egy év késés nem sok, nem! Ez nagyon sok, mert aki háromévesen lemaradt az anyanyelvével, az egész életében el lesz késve."
Szóval, beszéljünk a gyerekkel. Nyilvánvaló: anélkül, hogy megfojtanánk vagy untatnánk; de beszélgessünk! Beszélgetni a gyerekkel nem azt jelenti, hogy csak egy-két szót mondunk neki, hanem egy teljes, nyelvtanilag helyes mondatot alkotunk. Elmentek a pékhez? Mesélj neki a kenyérről, hányféle cipó létezik... Elhaladsz egy kirakat mellett? Kérdezd meg a gyerektől, melyik ruha állna neked a legjobban, melyik szín állna neked a legjobban... Egyszóval le kell győznünk száraz, gyors beszédmódot, amely felszólító parancsokra redukálódik. Természetesen ezek is szavak, de ezek olyan szavak, amelyek nem tanítanak meg beszélni. Könyörgöm, bánjunk jobban gyermekünk elméjével! A gyermek agya tengert akar, nem egy teáskanálnyi vizet; teljes mondatokat akar, nem szófoszlányokat.
A beszélgetés hatalmas ereje
A téren vagyunk. Két család találkozik, és nyilván elkezdenek csevegni erről-arról. Egy bizonyos ponton az apák beszélgetése a politikára, míg az anyák beszélgetése az iskolára terelődik. A gyerekek (8, 10, 13 évesek) egy kis játék után megállnak és közelednek a szüleikhez, akik még mindig beszélgetnek és ítélkeznek a saját témájukról. Nincs értelme azt mondani a gyerekeknek: "Nyissátok ki a fületeket!": a gyerekek csupa szem és csupa fül. Nemcsak hallanak, hanem kivételesen tényleg hallgatnak az apjukra és anyjukra, akik anélkül, hogy tudnának róla, anélkül, hogy gondolkodnának rajta, felmennek a katedrára és órát tartanak! Nem is tudják, hogy tanítanak, és mégis, soha jobban, mint ebben a pillanatban, ők tanárok.
Minden szakértő azt mondja, hogy sokszor akkor nevelünk, amikor a legkevésbé gondolunk a nevelésre! Ez a helyzet a kötetlen beszélgetésekkel. A spontán, szabadon kimondott szavak többet árulnak el, mint a „katedrán” kimondottak, hogy mit gondolunk, mi a véleményünk, milyen értékekben hiszünk: ezért nagyon erős hatással vannak a gyerekek tudatára.
HÜVELYK MATYI
Teltek-múltak a hónapok, és a gyönyörű Fabio imádnivaló kisbaba maradt. Anyának és apának szembe kellett néznie a tényekkel: a kicsi nem akart nőni. Azonnal elzarándokoltak a növekedés témában legjelesebb professzorokhoz. Mindenki mért, mérlegelt, meghallgatott, nem kevés fizetséget kapott, majd ünnepélyes hangon azt mondta: "Bah!"
Fabio első születésnapja estéjén azonban édesapja úgy döntött: "Kicsi vagy nem, menjünk el mindannyian enni az Oca Ciucába!"
Az Oca Ciuca egy pizzéria, ahol a felnőttek asztalára gyönyörű etetőszékek vannak rögzítve a kisgyermekek számára. Fabiót az egyik ilyenbe ültették. Anya és apa szardellás pizzát rendeltek, ami a kedvencük volt, és várakozás közben a kisbabájukat nézték, aki még kisebbnek tűnt az etetőszékben. Az apa meghatottan azt mondta: "Fabiuccióm, mindenesetre te vagy a legszebb dolog, amim van!" „Annyira örülök, hogy itt vagy nekem” – tette hozzá az anya.
POF! Először senki sem vette észre, de valami furcsa történt. Közben megérkeztek a pizzák, és anya kivett egy pici darabot, hogy Fabio szájába tegye, de nem találta el. A szája magasabban volt, mint amire számított. "Jaj!" – mondta az anya. Fabiónak két foga volt! És röviddel azelőtt még nem voltak ott. A gyerek boldogan gurgulázott.
– De milyen jó az én bajnokom! – mondta apa.
POF! Megint megtörtént. Fabio pufók lábai kibújtak az etetőszékből. "Csoda!" – kiáltotta együtt az anya és az apa, felkeltve mindenki figyelmét.
– Itt az ideje, hogy egy kicsit nagyobb ruhát vegyetek neki – motyogta a pincérnő, aki aggódva odasietett. Fabio ugyanis szó szerint kinőtt a babaruhájából.
Anyja felkapta és szorosan megölelte. "Kicsim, köszönöm, köszönöm, köszönöm..." sírt és nevetett örömében. POF! Fabio még kétujjnyit növekedett. Az apa, aki tátott szájjal nézte, kijelentette: „Értem! A mi szavaink növelik! Annyira aggódtunk minden más miatt, hogy elfelejtettünk beszélni vele!”
– Drága, kedves Fabiuccióm! – mondta az anyja, és csókokkal borította el.
– Nyugodj meg, drágám – szólt közbe az apa. "Különben gyorsan eléri a két métert!"
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
