Mi a világ legszebb szava? Júlia, négy és fél éves: „Igen.” „Miért?” „Ez a szó kulcs; megnyitja a szívem kapuját.”
Az Arizonai Egyetemen pszichológusok kiszámoltak egy képletet, amelyet varázslatosnak tartanak: R : P = 5 : 1. Az „R” a jutalom, a dicséret; a „P” a büntetés, a feddés. Ezért a dicséretnek úgy kell viszonyulnia a feddéshez, mint öt az egyhez. Bárki, aki ma büntetést kapott, öt dicséretet kapjon. Ugyanez vonatkozik az igenekre és a nemekre is. Az igeneknek ötször kell legyőzniük a nemeket.
Logikus, hogy így kell lennie: a nemek valójában egyszerűen megtisztítják a talajt, védőfalat képezve; az igenek ezzel szemben lökést adnak, szárnyakat adnak, és segítenek a növekedésben. Ezért jó, ha a gyermeked életét igenekkel töltöd meg. Melyik igenekkel? Nézzünk meg néhányat, de biztosan nem az összeset.
Igen a szép időre a családban
Nem ő kérte, hogy megszülessen. Ezért nem igazságos, hogy sötét arcokkal, kemény állkapcsokkal és komor tekintetekkel találkozzon.
Az öröm a gyermek egyik alapvető joga. A pszichológusok szerint ahhoz, hogy jól érezze magát, egy gyermeknek akár 500-szor is nevetnie kell egy nap! Minden nevetés elűzi a félelmet, lehetővé teszi számára a kommunikációt a világgal, és fizikai és mentális egészséget biztosít. Röviden: egy nagy igen a jó hangulatra a családban! Mégis, sokszor mi magunk vagyunk az okai gyermekünk szomorúságának.
Igen a jogos kÍvánságaikra
Patricia Holland pedagógus kiváló tanácsot ad nekünk: „„Jó lenne, ha a gyermekeket ugyanolyan figyelmesen hallgatnánk, mint ahogyan figyelünk rájuk.” A gyermekek meghallgatásával csak nyerhetünk. A gyermekek, főleg ha kicsik, nem ismerik az öncenzúrát; őszintén és nyíltan beszélnek. Nem azt mondják, amit akarunk, hanem azt, amik vagyunk! Akkor miért ne adnánk nekik szót?
Hallgassuk meg a következő üzeneteket. Mind őszinte és igaz vágyak, amelyek a teljes „Igenünkre” várnak.
Igen a koromra
„Elegem van azokból a pillanatokból, amikor bosszankodsz, és azt mondod, ne legyek gyerek. De én gyerek vagyok!” (Annalisa, hétéves).
„Amióta a szüleink látták a születésünket, mindig hajlamosak minket gyerekeknek tekinteni, és félreállítani minket, nem hiszik el, hogy érdekelhetnének minket a beszélgetéseik” (Paola, tizenhárom éves).
Igen az együtt játszásra
„Apa, boldog vagyok, amikor megragadod a pizsamámat, és repülni engedsz, mint egy igazi repülőgépet. Örülök akkor is, amikor elmeséled, milyen csintalan voltál gyerekként.” (Luca, hatéves).
Igen apára
„Amikor apa este hazajön, olyan érzésem van, mintha nyaralnék.” (Laura, hatéves)
Igen a kedvességre
„Szeretem, amikor anya és apa kedvesek; a baj csak az, hogy mindig kiabálnak.” (Anna, nyolcéves)
Igen az apa és anya közötti megállapodásra
„Jól van, apu! Jól tetted, hogy feleségül vetted anyut!” (Luigi, hétéves).
„Amikor látom, hogy szerelmesek vagytok, beleszeretek a világba, az életbe, mindenbe.” (Carla, tizenkét éves)
Igen a tiszteletre
„Tegnap a szobámban játszottam a számítógépen. Anyukám bejött, és azt mondta, menjek a konyhába és készítsek vacsorát. Annyira boldog voltam, hogy berohantam a konyhába, és ő azt mondta, panírozzam be a steakeket, és süssem ki őket a serpenyőben. Bedobtam egy steaket a forrásban lévő olajba, de mivel túl gyorsan ejtettem le, az olaj szétfröccsent, és anyukám hirtelen elkezdett kiabálni: »Menj innen! Te csak rendetlenséget tudsz csinálni!« Azt mondtam neki: »Mindenki hibázhat«, és nagyon szomorúan visszamentem a szobámba.” (Stefano, kilenc éves)
Igen a jó példára
„Apa, szeretném, ha evés közben nem köpnél a tányérba.” (Stefania, nyolcéves).
Igen az őszinteségre
„Anyukám mindig hazudik. Például este, amikor lefekszem, azt mondja: »Megmosom a fogam, és utána csatlakozom hozzád«, de aztán nem jön. Értem, hogy fáradt, de jobban örülnék, ha azt mondaná, hogy nincs hozzá kedve.” (Irene, tízéves)
Igen a következetességre
„Miért ismételgetik a szüleim újra és újra ugyanazokat a dolgokat? Ha kétszer egymás után azt mondom nekik, hogy vegyenek egy magazint, apám azt mondja: »Hányszor kell ezt még elmondanod? Már hallottam!«” (Carla, tízéves).
„Anyukám mindig azt mondja, ne szakítsak félbe másokat, amikor beszélnek. De amikor a tévében a vasárnapi sportműsort nézem, és apával a sportról beszélgetek, anyu folyamatosan közbeszól. És ez idegesít.” (Leonardo, kilenc éves).
Igen, hogy meghallgassanak és rámnézzenek
„Amikor elmondom neked a leckét, anya, csillog a szemed, kipirul az arcod, és kilátszik minden fehér fogad. Milyen gyönyörű!” (Gianlorenzo, nyolcéves).
