A szavak ereje óriási! Egy szó kimondása valójában egy gondolat, egy érzés, egy érték közvetítése. Ezért a szó a leggazdagabb pszichológiai táplálék.
Óriási különbség van aközött a gyermek között, aki mindig csak olyan szavakat hall, mint „enni, inni, öltözködni”, és aközött a gyermek között, aki hallja a „kötelesség ”, „áldozat ”, „megbocsátás”, „igazságosság ”, „béke ”, „Isten” szavakat is .
Az első azt fogja gondolni, hogy elég az életben „felnőttnek” lenni: a második meghívást kap, hogy „nagy” legyen.
A híres bolgár író, Elias Canetti (Nobel-díjas 1981-ben) nyíltan elismerte, hogy őt édesanyja, egy művelt és büszke nő szavai "építették" fel. Kora gyermekkorában apátlanul maradt, és felidézi, hogy az édesanyjával az estéket olvasással töltötte, és így zárja: "Ezekből a szavakból vagyok!”
Igen: mindannyian „egy beszélgetés vagyunk ”, ahogy Eugenio Borgna pszichiáter egy könyvének találó címe mondja. Igen: a fejünkben lévő szavak szerint élünk! Ezért az árral szemben úszó a gyerekekkel való beszélgetés specialistái.
Soha nem használnak olyan lenéző, elértéktelenítő szavakat, mint: „ Hülye!”, „ügyetlen”, „mit gondolsz, ki vagy te?”…
Ezek nem szavak. Olyan sziklák, amelyek összetörik a gyermek egóját, sértik az önbecsülését, ezekből súlyos következmények fakadnak.
A szülők, akik egyben nevelők is, bátorító szavakat használnak: „Bravo!”, „Büszkék vagyunk rád!”, „Sikerülni fog!”…
Olyan szavakat használnak, amelyek ma is hangzatosak: „áldozat”, „csend”, „lemondás”, „kötelesség”…
A szülők, akik egyben nevelők is, függőleges szavakat használnak, vagyis olyan szavakat, amelyek arra hívnak fel, hogy emelkedjünk fel, hogy „nagyok” legyünk. Különösen ezekre fókuszálnak, mert egyik első kötelességüknek tartják, hogy megmentsék gyermekeik nevelését!
Tényleg: ez az egyik első kötelesség! Tulajdonképpen mit mondunk ma gyermekeinknek? Azt mondjuk, bűn, ha izzad a hónalj, rossz a lehelet, szürke a fehérnemű, korpás a haj... Szappant, fogkrémet, dezodort, tablettát kínálunk... Azt tanítjuk, hogy az élet egy idő, amiben elkötelezhetjük magunkat a vásárlás mellett, a dobozokba és "vákuumcsomagolt", üvegekbe rejtett boldogság megvásárlására. Nos, ez árulás! Árulás a függőleges szavak forgalmának hiánya miatt.
A szomorú, tájékozatlan, bizonytalan gyerekek száma egyre nő!
A bátorítás a legfontosabb szempont a gyermeknevelési gyakorlatban; annyira fontos, hogy ennek hiánya bizonyos viselkedési rendellenességek kiváltó okának tekinthető. Az a gyermek, aki rosszul viselkedik, az egy elbátortalanított gyermek. Valójában, a gyermekkornak folyamatos bátorításra van szüksége, ahogy a növénynek is vízre: bátorítani kell, hogy növekedjen, érjen, önbizalmat szerezzen, hogy beilleszkedjen. Mégis, azok a technikák, amelyeket ma a gyermeknevelésben alkalmazunk, elkedvetlenítő tapasztalatok sorozatát vonják maguk után. A kisgyermek számára úgy tűnik, hogy a felnőtt nagylelkűséggel, rendkívüli hatékonysággal és emberfeletti képességekkel van felruházva; csak a természetes bátorság akadályozza meg abban, hogy e benyomások láttán teljesen feladja. Milyen csodálatos dolog a gyermek bátorsága! Vajon képesek lennénk úgy viselkedni, mint a gyermekeink, mi lenne, ha ugyanabba az állapotba kerülnénk, ha olyan óriások között élnénk, akiknek semmi sem lehetetlen? A gyerekek a különféle tényekre óriási vágyakozással reagálnak, hogy készségeket szerezzenek, és leküzdjék mélységes kicsinység- és elégtelenségérzetüket; mindenáron a család szerves részévé akarnak válni. Az elismerés és a helykeresés érdekében tett kísérleteik során azonban gyakran elveszítik bátorságukat. A nevelésükre általában alkalmazott módszerek ismét hozzájárulnak a bátortalansághoz.
A fiatalok iránti tisztelet megkívánja, hogy visszatérjünk ahhoz, hogy olyasmit ajánljunk, amiért megérdemlik, hogy éljenek: hogy visszatérjünk ahhoz, hogy a hűségről, igazságosságról, szeretetről, békéről, őszinteségről, testvériségről beszéljünk... Ez az, amire ma a legnagyobb szükség van!
Sürgősen szükség van olyan szavakra, amelyek elgondolkodtatják az embereket az értékekről, amelyek nélkül elveszik a feszültség, elveszik az élni akarás és az életöröm. A szülők, akik egyben nevelők is, mindezt jól tudják.
ÍGY BESZÉLT MARGIT MAMA
Harminchárom éves korában Francesco Boscót elvitte a tüdőgyulladás. Margit nem tudott egyedül boldogulni, és úgy döntött, elhagyja a Biglione gazdaságot A Biglione család beperelte és ritka kegyetlenséggel súlyos büntetés megfizetésével sújtotta.
Margit beköltözött a családjával a kopott kis házba, amely valójában egy pajta volt, szénapadlással és mezőgazdasági szerszámok tárolójával: a kilencéves Antonio fiával, a négyéves Giuseppével, a kétéves Giovannival és a rokkant anyósával, akit Margherita Boscónak hívtak. Volt néhány hold földje, egy tehene és egy borja. És sok adóssága. Mert még a kis házat sem fizette ki.
Szegények voltak, persze. De ott volt ő, az anya, akinek széles karja és még szélesebb szíve volt. És rengeteg bátorsága.
Nem meglepő, hogy az első éveket halálos éhínség sújtotta. Giovanni mindig emlékezni fog erre: „Öt embernek kellett túlélnie, és abban az évben a termés elveszett egy szörnyű szárazság miatt. Az élelmiszerek ára mesés magasságokba ment fel. Egy mérő búzáért huszonöt lírát, a kukoricáért pedig tizenhat lírát kellett fizetni. Azok az emberek, akik jól emlékeznek azokra az időkre, azt mondták nekem, hogy a szegények egy marék korpáért könyörögtek, hogy a szűkös csicseriborsó- vagy bableves állagát javítsák. A réteken holtan találtak koldusokat, szájuk tele volt fűvel: az utolsó lehetőség, amivel próbáltak táplálkozni.
Édesanyám sokszor mesélte, hogy úgy táplálta a családot, hogy minden készletet elhasznált. Aztán összeszedte az otthon lévő pénzt, és odaadta a szomszédnak, Bernardo Cavallónak, hogy próbáljon ennivalót szerezni nekünk. Végigjárta a környékbeli piacokat, de még csillagászati összegért sem tudott venni semmit.
Margit gyermekei szemébe nézett. Mindig éhesek voltak. És annyira féltek. Egy pillanatra sem vesztette el a bátorságát.
"Amikor apa haldokolt, azt mondta, hogy bízzak Istenben. Térdeljünk le és imádkozzunk."
Még a kis János is összefont kezekkel, az édesanyjára meresztett szemekkel mondta a szavakat, amelyeket nem értett. A mama határozottan felállt, és azt mondta: "Szélsőséges esetben szélsőséges eszközöket kell alkalmazni."
Fogta a nagy kést, és bement az istállóba. Bernardo Cavallo segítségével megölte a borjút. És aznap este a Bosco család jóllakhatott hússal.
A már felnőtt Antonio aggódott: "Mi lesz velünk a borjú nélkül?"
„Valamit fel kell áldozni azért, ami igazán fontos. Te fontosabb vagy, mint a borjú."
„Feltűrjük az ingujjunkat, és keményebben dolgozunk. Segítséget fogunk szerezni. Együtt sikerülni fog."
Giovanni élvezettel rágta a sültjét és figyelmesen hallgatta anyja szavait. Nem fogja elfelejteni őket.
Nem felejtette el édesanyja sok más tanítását sem, amelyek személyének fénylő keretévé váltak.
Pino Pellegrino - bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
