Főoldal / Szalézi világ / Misszionáriusok: olyan emberek, akik csak akkor fáradnak el, ha pihennek
Misszionáriusok: olyan emberek, akik csak akkor fáradnak el, ha pihennek
2019-03-13 Szerda | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Don Bosco misszionárius szentnek tekinthető anélkül, hogy valaha is járt volna misszióban. A missziók az ő nagy törekvése volt, és számos ajánlatot kapott a helyekről, amelyekre az első szaléziakat küldték, de csak akkor, ha álmában egyértelműen látta, hogy az első misszionáriusi expedíciók révén sikerül elérnie a célt. Ettől a pillanattól kezdve a szaléziak misszionáriusi szelleme együtt járt a karizmájukkal: evangelizáló szenvedély a nevelésen keresztül és a fiatalok, különösen a leghátrányosabb helyzetűek támogatása.
Ahogy Alberto López, a madridi Szalézi Missziós Irodából írja, közel 15 000 szalézi szerzetes 134 országból 1936 jelenlétben szerte mind az öt kontinensen tanúsítja, hogy mit jelent manapság a misszionárius szó, és így Don Bosco szavai: „Az életem a fiatalok javát szolgálja.” Misszionáriusnak lenni azt jelenti, hogy olyan tulajdonságok birtokában lenni, amelyek szabad szemmel is láthatók: az öröm, ami kiül az arcukra, az átadandó optimizmus, a remény az utolsó lélegzetig, a mindig fiatal életerő és a vak bizalom az isteni gondviselésben.
Annyira, hogy még azok is, akik a legtávolabb vannak az egyháztól, felismerik azokat az erényeket, amelyeket nem látnak más egyházi körökben. Még az ENSZ békeszerzői is beszámolnak arról, hogy "a legkevésbé vendégszerető hely legtávolabbi zugában mindig van egy misszionárius, aki ott volt a konfliktus előtt, aki a lakossággal maradt a csatározások alatt, és még akkor is marad, amikor az utolsó segélyszervezet is eltűnik a helyszínről."
A lakosság általában csodálja őket, és a hatóságok tiszteletben tartják, bár néha tartanak tőlük, mert megvédik a legsebezhetőbbek jogait. Sokszor veszélyeztetik az életüket és fenyegetik őket, de nem félnek a haláltól, legfeljebb attól, hogy nem tudják megfelelően elvégezni a feladataikat.
Ángel Fernández Artime szalézi rendfőnök elismeri, hogy a szalézi misszionáriusok „nem hősök, hanem olyan emberek, akiket lenyűgözött Jézus, akik beleszerettek Don Boscóba, akik akár az életüket is odaadnák a fiatalokért, és akik úgy akarják eltölteni az életüket, hogy nekik ajándékozzák önmagukat.”
Számos országban jelen vannak a háborúban élő népesség mellett, a járványok, az aszályok és a éhínség közepette, a természeti katasztrófák során, koordinálják a sürgősségi tevékenységeket, elosztják az élelmiszert, biztosítják az egészségügyi ellátást és a menedéket, segítenek a kutak építésében, biztosítják a villanyáramot és az alapvető higiénia feltételeket a városok legelmaradottabb külvárosaiban ... és mindezt Don Bosco nevében teszik.
A szalézi misszionáriusok úgy döntöttek, hogy Közép-Afrikában, Kongóban, Sierra Leónéban és Szíriában maradnak a háború közepén; Amerikában és Ázsiában dolgoztak a korábbi gyermekkatonákkal; ők gondoskodtak az ebola-árvákról Sierra Leonéban és Libériában; minden nap elindulnak az utcákon, hogy megmentsenek sok fiatalt a prostitúciótól, vagy az afrikai emberkereskedők karmai közül, és örömmel befogadják a bandáktól elmenekülteket és az utcagyerekeket ... és mindezt önzetlen, nagylelkű és segítőkész módon teszik.
A misszionáriusok a nap 24 órájában dolgoznak, a hét minden napján és az év 365 napján, menetrend nélkül. Szerencsére sokan időnként ellátogatnak a madridi missziós irodába, vagy azért, mert Rómába utaznak egy találkozóra, vagy orvosi ellátásért, vagy néhány évente a megérdemelt szabadságukat töltik ... És mindannyian ugyanezt mondják: „Úgy érzem, hogy valami hiányzik nekem, vissza akarok menni oda, amilyen hamar csak lehet és nem maradok veszteg, mert attól fáradok el, hogy semmit sem csinálok...”
ANS – Róma/Szaléziak.HU
