Újabb szenttel gazdagodik a világegyház: egy fiatalt avat szentté a pápa, méghozzá a fiatalokról szóló püspöki szinódus idején. Boldog Nunzio Sulprizio abruzzói munkás mindössze 19 esztendős volt, amikor 1836-ban csontrákban meghalt. A betegséget nagy valószínűséggel a kegyetlen munkakörülmények idézték elő, amelyeknek ki volt téve nagybátyja kovácsműhelyében. A Szentatya július 19-én, csütörtökön délelőtt jelentette be a hírt.
A csodás imameghallgatás, amelyet az abruzzói munkásfiú közbenjárásának tulajdonítanak, s ami szentté avatásához vezetett, egy tarantói fiatalhoz kötődik. A fiú súlyosan megsérült egy motorbalesetben, aminek következtében előbb kómába esett, majd vegetatív állapotba került. Szülei – akik odaadták fiuknak Boldog Nunzio Sulprizio képét, hogy azt mindig magánál hordja a tárcájában – kértek egy ereklyét attól a nápolyi plébániától, ahol a boldog földi maradványait őrzik. Az ereklyét kitették az intenzív osztályon, hogy kérjék a boldog közbenjárását fiuk gyógyulásáért. Az édesapa meghintette fia homlokát azzal a forrásvízzel, amelyhez Nunzio járt, hogy üszkös lábát mossa. A következő napokban az orvosok közölték, hogy a fiatal újraélesztés nélkül is fel fog ébredni. A crotonei Szent Anna Rehabilitációs Központba küldték, ahol a fiú négy hónap leforgása alatt kikerült a vegetatív állapotból, majd gyorsan visszanyerte neurológiai és mentális képességeit, anélkül, hogy rokkant maradt volna.
A konzisztóriumon Angelo Amato bíboros, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusa felidézte Ferenc pápának és a jelenlévőknek a leendő szent életútját.
Nunzio Sulprizio életét kezdettől fogva óriási szenvedés jellemezte, amelyet ő nagy hittel és Isten akarata iránti engedelmességgel viselt. 1817. április 13-án született Pescosansonescóban, Pescara közelében egy cipész és egy szövőnő gyermekeként. Még gyermek volt, mikor mindkét szülőjét elveszítette, anyai nagyanyjához került, majd egyik nagybátyjához, aki kivette az iskolából, és inasként dolgoztatta kovácsműhelyében. A fiúnak óriási terheket kell cipelnie kilométereken át hóban-fagyban, vagy éppen nagy forróságban. Ha tehette, Nunzio az Oltáriszentség előtt talált menedéket.
Ilyen körülmények között hamar megbetegedett: elkezdett üszkösödni az egyik lába, ezért Nápolyba szállították a gyógyíthatatlanok kórházába. Iszonyú fájdalmai voltak, melyeket mind felajánlott az Úrnak. Azt mondogatta: „Jézus annyit szenvedett mi értünk, és érdemei miatt örök élet vár ránk. Ha csak kicsit is szenvedünk, a Mennyország lesz osztályrészünk. Jézus sokat szenvedett értem. Miért ne szenvedhetnék én is Őérte? Szeretnék meghalni, hogy csak akár egyetlen bűnöst is megtérítsek.”
Sokszor megkérdezték tőle: „Ki vigyáz rád?” Mire azt válaszolta: „Az isteni gondviselés.” És így is történt. Nápolyban katonáskodott egy másik nagybátyja, aki bemutatta őt Felice Wochinger ezredesnek. A szegények atyjaként ismert katonatiszt erős hitéről és kifogyhatatlan szeretetéről volt ismert. Wochinger egy igazi angyalra lelt a 15 éves fiúban. Kettejük között apa–fiú kapcsolat bontakozott ki.
Nunzio egészségi állapota javulni kezdett, elhagyta a mankót és botra támaszkodva járt. A betegeknek szentelte magát, igyekezett vigasztalni őket: „Legyetek mindig az Úrral – mondta –, mert Tőle jön minden jó. Szenvedjetek örömmel az Isten iránti szeretetért.” Istennek szerette volna szentelni magát, de 1835 végétől állapota ismét romlott: csontrákot diagnosztizáltak nála. Kimondhatatlan fájdalmak gyötörték, és az orvosok lemondtak lába amputálásáról, mert annyira gyenge volt.
1836. május 5-én feszületet kért és meg akart gyónni. A papnak azt mondta: „Legyetek vidámak, az égből mindig követlek benneteket.” Még aznap meghalt: alig töltötte be 19. életévét. Rózsaillatot árasztott maga körül. Teste, melyet eltorzított a betegség, szép és friss lett, és öt napon át feküdt a ravatalon. Sírja a nápolyi San Domenico Soriano-templomban azonnal zarándokhellyé vált.
IX. Piusz pápa 1859. július 9-én ismerte el hősies erényeit, ezért tiszteletreméltó címet kapott. 1963. december elsején, a II. vatikáni zsinatra összegyűlt püspökök jelenlétében VI. Pál pápa a boldogok sorába iktatta, mint a fiatal munkások és az ifjúság példaképét. Szülőhelyén, Pescosansonescóban kegyhelyet létesítettek tiszteletére, itt őrzik ereklyéi egy részét. Sok zarándok keresi föl a szentélyt, melynek egyik fala tele azoknak a fiataloknak a mankóival, akik Nunzio közbenjárására hagyhatták el azokat.
Vatikáni Rádió/Szaléziak.HU
