„Éppen ma, amikor sütött a nap, míg a többiek a tengerpartra mennek, egyedül akarok lenni, hogy talán megtaláljam önmagam, igen…”
Közeleg a nyár, és egy újabb munkával eltöltött év a végéhez közeledik. Míg sokan a régóta várt vakációra készülnek, és sietve tervezik a kirándulásokat, a tengerparti napokat, a piknikeket a barátokkal és a társasági összejöveteleket, egyesek egy kis „üres” időre vágynak, tele magánnyal és csenddel, távol a háttérzajtól, amely egész évben minden cselekedetünket kíséri. Egy „lassú” időszakra, amikor elszakadhatunk a munkától, a digitális eszközöktől és a mindennapi életünket megterhelő számos házimunkától, hogy újra kapcsolatba léphessünk önmagunkkal és a belső világunkkal.
A nyár „felfüggesztett” időszaka nem csupán a kikapcsolódás, a menekülés lehetősége a rohanó, ismétlődő napok megszokott kerékvágásából, hanem egy küszöb, amely a lelkünk legrejtettebb zugaiba vezet, ahol a külső ritmus annyira lelassul, hogy kielégíti a nyugalom iránti vágyunkat; egy elmélkedésre alkalmas tér, ahol gondoskodhatunk magunkról, és ahol felszínre hozhatjuk azokat a gondolatokat és értelmet kereső kérdéseket, amelyeket túl sokáig figyelmen kívül hagytunk és elhanyagoltunk.
Ebben a „cselekvési szünetben” van végre lehetőségünk fiatal felnőttként olyan kérdéseket feltenni, amelyek gyakran háttérbe szorulnak: hová tartok? Milyen boldogságot hajszolok? Milyen projektekbe érdemes befektetni a jövőm érdekében? Ez egy idő az elmélkedésre és a megkülönböztetésre, hogy mélyen meghallgassuk és tisztán lássuk magunkat, rendet teremtve a belső káoszban, amelyet gyakran magunkban hordozunk, és amelyet az év nagy részében a napjainkat átható ingerek és tapasztalatok túlterhelése táplál.
Ebből a szempontból a nyár értékes lehetőséggé válhat egy belső utazásra, amely ahelyett, hogy egzotikus helyre vagy a pillanat egyik legnépszerűbb turisztikai célpontjára vinne minket, az önfelfedezéshez vezet, egy teológiai és emberi térben, ahol megtanulhatjuk megnevezni érzelmeinket, és újraéleszthetjük önmagunk és mások megértését, miközben újra felfedezzük az ima és az Abszolútummal való párbeszéd bensőséges dimenzióját is, egy olyan dimenziót, amelynek a megfelelő terét gyakran nehezen ismerjük fel, mivel a jelen sürgetése túlterhel minket.
Sőt, még az evangéliumban is Jézus arra hívja tanítványait, hogy kövessék őt egy elhagyatott helyre, egyedül, hogy egy kicsit pihenjenek, burkoltan elismerve annak fontosságát, hogy a magány pillanatait kitűzzük a spiritualitás ápolására és a missziós elkötelezettségtől elfáradt lélek felfrissítésére. A belső béke keresése, amely nem igényli a világ másik felére utazást: néha egy séta a hegyekben és a minket körülvevő természettel való kapcsolat elég ahhoz, hogy méregtelenítsünk az „élet fáradalmaitól”, és mély kapcsolatot tapasztaljunk az élet misztériumával! Egy hegyi ösvény vagy egy csendes naplemente egy az augusztusi ünnepekkor kiürült városban elég ahhoz, hogy a mozgalmas mindennapjaink „mérhető idejét” az önvizsgálat és a hitelesség jegyében megélt „gyümölcsöző idővé” alakítsuk!
A lényeg az, hogy elkerüljük a kísértést, hogy az „üres” nyári időt önmagukban célszerű tevékenységekkel és élményekkel töltsük meg, elűzzük az unalomtól való félelmet, és visszaadjuk a magány és a pihenés pillanatainak értékét, mint egyre szükségesebb, mégis ritka lehetőségeket arra, hogy teret adjunk a belső párbeszédnek és a megfontolt gondolkodásnak.
Alessandra Mastrodonato
bollattinosalsiano.it/Szaléziak.HU
