Főoldal / Szalézi világ / Spanyolország – Senki sem mentheti meg önmagát
Spanyolország – Senki sem mentheti meg önmagát
2020-05-07 Csütörtök | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Spanyolország • járvány •
A világjárvány és a bezártság legnehezebb szakaszában minden családnak alkalmazkodnia kellett és meg kellett tanulnia elszigetelten, otthon együtt élni anélkül, hogy kimehettek volna. De mi van az egy lakásban élő lakótársakkal, a bevándorlók és menekültek számára fenntartott menedékszállásokkal? Hogyan élnek és éltek az emberek ilyen rendkívüli körülmények között?
A spanyolországi Szalézi Szociális Alapok (Plataformas Sociales Salesianas) 83 ilyen típusú lakhatási formát tartanak fenn: emancipációs központok, menedékek a bevándorlók számára, a felnőttkorba való átmenet házai, a nemzetközi védelem kérelmezőinek vagy kiszolgáltatott helyzetben lévő menekültek központjai. Ezekben a központokban mintegy 700 ember él. Az elszigetelődés ideje alatt az itt dolgozó nevelők munkája jelentősen megváltozott, váratlan és ismeretlen helyzetekkel kellett szembesülniük.
A nevelők hangsúlyozzák, hogy az ezekben a központokban és lakásokban élő fiatalok többsége nagyban meglepte őket a reakciójával: „Az első hét tudatosítás után megértették, hogy otthon kell maradniuk. Soha nem voltak ilyen sokáig otthon, vagy töltöttek ennyi időt a „családdal”, de nagyon jól betartották a szabályokat.”
Bár minden központnak megvan a maga sajátossága, a szokás az volt, hogy két vonalon dolgoznak, most új normákat kellett bevezetni. Egyrészt a fiatalokkal élő nevelőik elmagyarázták, hogy „megváltozott a munkabeosztásuk: hetente háromszor 12 órás műszakban dolgoznak, a hét többi napján pedig pihennek”. Másrészt, voltak olyanok, akik gyakorlatilag virtuálisan folytatták a munkájukat, és csak akkor mentek be az otthonokba, ha vészhelyzet volt, vagy ha a befogadottaknak orvosi ellátásra volt szükségük. Ezek általában az emancipációs projektekben vagy a nemzetközi védelmet igénylő migránsok esetében fordulnak elő.
„Ez egy nagyon érdekes tapasztalat, mivel most sok időt töltenek együtt, jobban értékelik az együttélést, és inkább a tolerancián és a frusztráció kezelésén dolgoznak. Korábban bármilyen probléma miatt a legtöbbjük az utcán keresett menedéket, de most szembe kellett nézniük egymással és meg kellett próbálniuk megoldani ”- magyarázzák a nevelők.
„Alapvető fontosságú volt a nevelők elkötelezettsége és kreativitása, a nyitottság az új rekreációs vagy oktatási tevékenységek megtervezése iránt, hogy könnyebbé tegyék az otthonmaradást” - magyarázza Ignacio Vázquez, az andalúziai Don Bosco Alapítvány főigazgatója.
A lakáscsoportok és befogadó házak fiataljai felelősségteljes és érett módon alkalmazkodtak ehhez az atipikus helyzethez, példamutató és együttműködő magatartással tiszteletben tartva a protokollokat. „Mi, szaléziak bízunk a fiatalokban, leckét adnak nekünk abból, mennyire képesek alkalmazkodni és mekkora az ellenálló képességük. A fiatalok továbbra is lehetőség számunkra, hogy megismerjük és elmélyítsük nevelői hivatásunkat ”- mondják.
Mi jön ezután?
„Ez a helyzet befolyásolja egyes kedvezményezettek emancipációjának ütemét, mivel most sokkal nehezebb lesz munkát találni nekik, és azoknak is nehezebb, akik iratokra várnak, mert minden késik" - mondja Pérez Vicente. "Leginkább az adminisztratív helyzetük, a nyilvántartásuk késedelme, a munkalehetőségek elvesztése miatt aggódnak, sokan látják meghiúsulni a nyári lehetőségeket" - mondja Noelia Hidalgo, a madridi Pinardi Nicoli lakóprojekt koordinátora.
Ezért Rosana Palomares, a Tomás Ángel Alapítvány emancipációs lakásainak koordinátora emlékeztet arra, hogy olyan elkötelezettségre van szükség, amelyben nem állnak rendelkezésre források a legsebezhetőbb csoportok támogatására. És amint Ignacio Vázquez rámutat: „Megtanultuk, hogy »senki sem menti meg önmagát«, és hogy az állami és a magán, valamint a társadalmi szervezetek közötti együttműködés elengedhetetlen.
ANS-Madrid/Szaléziak.HU
