Főoldal / Szalézi világ / Stefano Ferrando szalézi püspök születésének 125. évfordulójára
Stefano Ferrando szalézi püspök születésének 125. évfordulójára
2020-09-28 Hétfő | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
misszió • misszionárius • India • megemlékezés •
Szeptember 28-án Tiszteletreméltó Stefano Ferrando szalézi püspök, a Segítő Szűz Mária Missziós Nővérei alapítója születésének 125-ik évfordulójáról emlékezik meg a Szalézi Család.
Stefano Ferrando 1895-ben született Rossiglionéban, Genova tartományban. Kisgyermek korától a szaléziak iskolájába járt Fossanóban, később Torinóban, ahol lenyűgözte Don Bosco életpéldája.
1912-ben szerzetesi fogadalmat tett, de tanulmányait erőszakkal megszakította az I. világháború kitörése, amelyben tisztként szolgált és helytállásáért ezüst érdemrendet is kapott.
Úti cél: Asszám
1923-ban, teológiai tanulmányainak befejezése után pappá szentelték majd Borgo S. Martinóban a szalézi élet és a szalézi lelkiség tanára volt. A fiatal Stefano Ferrando egy nap telefonhívást kapott az Egyetemes Igazgatóságtól: „Asszámba küldjük, az indiai szalézi misszióba. Ön fogja vezetni az indulás előtt álló szalézi novíciusok csoportját. Készüljön.”
Asszám India északkeleti része, Tibettel, Kínával és Burmával határos állam. Stefano Ferrando lett a szalézi missziós tevékenység egyik nagy úttörője a térségben. Tíz éven keresztül a novíciusok tanára, valamint a filozófiai és a teológiai tanszék vezetője volt, közben a szalézi fiatalokkal járta a környékbeli dombok közt elszórt falvakat, és vasárnapi oratóriumot szervezett a gyerekeknek.
Stefano Ferrando nagyon ékesszólóan vall misszionáriusi életéről:
„Egy éjjel két leprás kunyhójában aludtam. És egy másik alkalommal, amikor reggel felébredtem, meglepődtem, amikor egy sereg gyereket találtam az ágyam körül: csendben, összetett kézzel, mint a kis angyalok, nézték, hogy a püspökük alszik.”
Ezt írta: „Missziós püspökként töltött napom hosszú, nagyon-nagyon hosszú volt: 34 évig tartott. És sok epizód tarkítja, boldog is és szomorú is, de mindet Isten kegyelme hatotta át. Jézus létrehozta a missziókat, amikor azt mondta: »Menjetek és tegyetek tanítványotokká minden népet.« Azt is mondta: »Nézd! A magvető kiment vetni.« Asszám misszionáriusai biztosan nem ültek szőnyegen és várták, hogy a khasi, a naga vagy a bhoi népek eljöjjenek hozzájuk. Kimentek vetni, és fáradhatatlanok voltak. Az evangélium fáradhatatlan utazói lettünk. De milyen utakról beszélünk? Az első időkben kevés volt az út, sőt, kevés volt még az ösvény is, és gyakran megtörtént, hogy eltévedtek a dzsungelben, az ádáz állatok által benépesített őserdőben, ami komoly dolog, és nem egyszer a misszionáriusok a fákon ülve töltötték az éjszakát, várva a hajnalt: ezek egyáltalán nem voltak romantikus kalandok! Golaghatban egy nap két órán át gyóntattam, egy széken ülve. Kicsit elmentem nyújtózkodni, és amikor visszatértem, megmutatták: a székem alatt, jól összegömbölyödve csendesen aludt egy nagy mérgeskígyó. Szerencsére nem zavartam fel. És mi van a szúnyogokkal? Milliók támadják meg a szegény utazót, és még maláriával is beoltják. Az amerikai katonák, akik a második világháború idején jöttek harcolni a japánokkal, azt mondták: »A japánok a 2. számú ellenség. Az 1. számú ellenség a szúnyog.« Ugyanez van a misszionáriusok és a püspökök esetében is. Ami az ételt illeti, Asszám törzsei mindent megesznek, még a fekete és szőrös hernyókat is. Inkább böjtöltem, a gyomrom egyszerűen nem bírta. Ott aludtunk, ahol elálmosodtunk, mindenhol, még az esőtől gyengén védett kunyhókban is, amelyek a patkányoknak is menedéket adtak.”
Nagyon meglepődött, amikor XI. Piusz pápa 1934-ben kinevezte Krishnanagar püspökének. "Vándor püspökként" kezdte új életét. A misszionáriusok a völgyekben és dombokban szétszórt első keresztény közösségekben dolgoztak. Asszám egész területén csak négyezer katolikus volt, de a közösségek gyarapodtak, szaporodtak. Az új püspök azt ajánlotta a papjainak: „Nem lehet a lelkeket megtéríteni egy autóban ülve; hogy megközelítsék őket és megoldják problémáikat, gyalog kell járni.” És példát mutatva nekik, folyamatosan úton volt, átkelve egész egyházmegyéjén, a domboktól a síkságig, hogy személyes kapcsolatot tartson fenn az emberekkel. Semmi nehézség nem tűnt leküzdhetetlennek: a szilárd hit támogatta. Mérföldeket járt erdők és mocsarak között, végezte lelkipásztori munkáját, a szalézi lelkiség jegyében, amelyet az öröm, az egyszerűség és az emberekkel való közvetlen viszony jellemez. Odafigyelt a gyerekekre, a szegényekre és a szükséget szenvedőkre, és mindenki felé szeretettel fordult.
Amikor 1945-ben végül a misszionáriusok visszatérhettek a fogolytáborokból, „egy indiai nővérekből álló kongregációt találtak maguk mellett, akik megosztották velük apostoli munkájukat” - írja Ferrando püspök. Indiai katekista leányok csoportját, nagylelkű fiatalokat gyűjtött össze, és 1942. október 24-én megszületett a Szűz Mária a Keresztények Segítsége Missziós Nővérei (MSMHC – „ferrandínák”) kongregációja, akiknek Jézus, Szűz Mária, Don Bosco, a missziók és a szegény emberek szeretetét tanította.
Boldog órák és szomorú órák
1947. augusztus 15-én éjfélkor az óriási India örömmámorban úszva nyerte vissza szabadságát. A katolikus egyház harangszóval csatlakozott az általános örömhöz. Egy évvel később a központi kormány úgy döntött, hogy többé nem fogadja be külföldről érkező új misszionáriusokat.
1962 októberében a kommunista Kína fegyveres csapatai átkeltek a Himalája hágóin, és letekintettek az asszámi síkságra. Aztán meggyőződve arról, hogy egész India pánikba esett, kivonultak. Attól a pillanattól fogva Asszám lett India "neuralgikus pontja". A vészhelyzet hatására hozott különféle rendelkezések között szerepelt a következő rendelkezés: „Ki Asszámból a külföldi misszionáriusokkal!” „A keresztények spontán módon védekező állásba léptek, impozáns és szenvedélyes tüntetéseket szerveztek - írja Ferrando püspök. A khasi keresztények küldöttsége memorandumot továbbított az állami hatóságoknak, amely többek között így szólt: »Itt senki nem tudott olvasni, nem volt ábécénk. A misszionáriusok elhozták a Khasi-hegységebe India egyik legmagasabb szintű oktatását. Ezért maradniuk kell és be kell fejezniük a munkájukat.« Néhány évig a központi kormány nem mert ragaszkodni a kiadott utasításokhoz. Közben keményen dolgoztunk azon, hogy az összes külföldi misszionáriust lecseréljék az indiaiak.”
1969. június 20-án Stefano Ferrando betöltötte 74 életévét és benyújtotta lemondását a pápának, aki elfogadta azt. Egy másik indiai szalézit, monsignor D Rosariót nevezték ki a helyére shillongi metropolita érsekké. Két másik indiai szalézit Asszámban kineveztek Dibrugarh és Tezpur püspökeivé. Mielőtt visszaindult volna Olaszországba, Ferrando püspök felszentelte e két püspök egyikét: Robert Kerkettát, és ő volt az a fiú, aki régen egy napon azt mondta neki: „Püspök akarok lenni!” - amire azt válaszolta: „Rendben. Az leszel.”
Amikor megérkezett, 4000 katolikust talált Asszámban. Amikor elment, 500 000-et hagyott maga után.
Az idős misszionárius püspök visszatért Olaszországba, visszavonult a Genova-Quartóban levő szalézi házba, és továbbra is alázatosan szolgálta Urát. 1970-ben ezt írta a Szalézi Értesítőben: „Itt, Olaszországban gyakran kérdezik tőlem: »Miért hagytad el Asszámot 47 év missziós élet után?«, amire én azt válaszolom: »Mert végre eljött a nap, ami után 47 évig sóhajtoztam, az a nap, amikor az indiai egyház egyedül is boldogul, magától is képes működni!«”
1978. június 20-án halt meg az Úr békéjében. Kilenc évvel később, kedvenc leányai, a Szűz Mária a Keresztények Segítsége Missziós Nővérei szerették volna, ha az alapító földi maradványait maguknál tudni. 1987. december 12-én Monsignor Ferrando urnáját Shillongban, a S. Margherita kolostor kápolnájában helyezték el, azon a földön, amely a második hazája volt.
biesseonline.sdb.org/Szaléziak.HU
