Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak – Évközi 2. vasárnap
Keresztelő János azért jött, az a szolgálata, a küldetése, hogy második legyen. Nem akar első lenni. Ő tudja, hogy hol a helye, mi a feladata, hogy ő az útkészítő, az előfutár, aki azért jött, hogy megismertesse az Isten Fiát, felfedje Istennek ezt a titkát.
„Íme, az Isten Báránya!” – mondja Jézusról. Ma számunkra a liturgiából Isten Báránya, az „Agnus Dei” az természetes, imádságként a liturgiának nagyon szép és alapvető részévé lett, de vajon János mit érthetett rajta?
Ha az „Isten Báránya” szavakat halljuk, akkor rögtön eszünkbe kell hogy jusson a húsvét és a föláldozott bárány, amivel az evangéliumban Jézus azonosítja magát, hogy ő az áldozat. Ennek a húsvéti báránynak megvan a maga előképe az Ószövetségben a kivonuláskor, amikor a zsidóknak a tizedik csapás után bárányt kellett áldozniuk a Pészah vacsorán, és annak vérével megkenve az ajtófélfát megmenekülnek a csapástól, majd távozhatnak a fogságból, Egyiptomból. A „csontot ne törjetek benne” fontos szabályát is mindannyian jól ismerjük. Az „Isten Báránya” ez a húsvéti bárány, annak a vére az ajtófélfán megmentette őket Isten öldöklő angyalától, az elsőszülöttek halálától, a tizedik csapásban.
A Jézus életére visszatekintő Egyház, amikor az evangéliumok megfogalmazódnak, a hit könyveivé lesznek, hiszen hitről tesznek tanúságot, a hitre akarnak elvezetni, akkor Jézus Krisztus személyét is természetes módon mutatja be úgy, mint Isten Báránya, azaz egy föláldozott bárány, akinek a vére ott van a keresztfán és megment bennünket Isten öldöklő haragjától, megment bennünket a bűntől és a haláltól, annak következményétől, megnyitva az üdvösség útját.
Ez az „Isten Báránya” kifejezés érdekes, hiszen kicsit jelenti, és ez már Izajás prófétánál is összecseng, a szolgát is ez az arám, héber szó, amit itt és a görög fordításban is használnak, illetve jelent egyfajta gyermeket is. Kicsit olyan ez, mint a régi magyarban a „cseléd” kifejezés, amivel, a „kis cselédem”-mel, jelölhette akár a nagyapa az unokáját is, és ugyanakkor a cselédnek megvolt a maga „szolgáló” jelentése, szolga szerepe.
Tehát, amikor az Isten Bárányaként bemutatja Keresztelő Szent János Jézus Krisztust, akkor az áldozat van benne, és az, hogy Krisztusnak ez egyfajta önátadása, szolgálatként, gyermeki szeretettel Isten akaratához odahajolásként. Nagyon izgalmas kifejezés és nagyon mélyen benne van a Jézus Krisztusról szóló ismeretünk ebben a kifejezésben. És hozzákapcsolja azt, ami a mi húsvéti reménységünk: ő az, aki elveszi a világ bűneit. Egyetlen áldozatként ő a főpap és maga az áldozat, és ő az, aki egyetlenként mindenki bűnét el tudja venni, ő a Messiás – ezt fogalmazza meg Keresztelő János, radikálisan túllépve saját kultúráját, vallását, hagyományait, és a korabeli zsidó messiási várakozásokat is. Ilyen értelemben egy picit érthető talán János bizonytalansága a fogságban. Hiszen ha ilyen tanúságot tesz Jézusról, akkor, miután fogságba kerül, vajon akkor miért kérdi meg, hogy valóban ő-e az? Hiszen azért ez nem volt természetes. Nem volt olyan: „Ja, igen, persze, téged láttunk a Zeffirelli filmben, neked kell lenni a Jézusnak!”
Nagyon fontos, hogy megértsük, hogy az apostoloknak is a családi hagyományaikat, a vallási hagyományaikat, a szokásokat, a kultúrájukat, a korabeli zsidó emberek hitét, várakozását, még a pletykáit is túl kellett lépniük ahhoz, hogy Jézus Krisztusban a mag egyszerűségében, a maga szegénységében meglássák azt a Messiást, akit várnak, de nem így, nem ilyen módon, és mégis el tudják őt fogadni.
Ezért is mondja Keresztelő János, hogy: „Én sem ismertem őt.” Ez is egy olyan kifejezés, amit érdekes módon meg is ismétel, mert hogy a megismerés az nem Jánostól fakad. Nem azért mutat rá Jézusra, mert ő bölcs, művelt, intelligens, hanem azért, mert Isten megadta neki azt, hogy megismerje és megismertesse Jézust.
Jézus megismeréséhez persze kell az emberi oldal: az igyekezet, a szorgalom, az akarat, a szándék. De Jézus megismerésének a kulcsa mindig az, hogy ő tárja fel saját magát. Ő az, aki a kinyilatkoztatásban megmutatkozik. És az emberi megismerésnek a legfontosabb formája ebben, hogy „engedem magam” sodorni ebben a folyamatban. Ez nekünk azért furcsa – egyébként ebben teljesen más az arab gondolkodás – a mi kis nyugati, kissé nagyképű önképünkben az van, hogy azt ismerem meg, amit megragadtam, amit kiszámoltam, amit lekísérleteztem, amiről ilyen módon közvetlen tapasztalatom van, és én jutottam el erre a bölcsességre. Én ismertem föl, mondjuk, annak a betegségnek az ellenszerét, vagy annak a problémának a megoldását valamilyen úton-módon. És nem vagyunk képesek a megismerésnek egy sokkal ősibb, sokkal hagyományosabb módjára: a befogadásra. Arra a fajta megismerésre, ami még ott fellelhető, amikor a nagypapa elviszi magával az unokáját metszeni, és bemutatja neki, szavak nélkül, de megélve ezt a viselkedési formát, ezt a tevékenységet. Ez a szerzetességben is nagyon fontos, a családi és egyházi hagyományban egyfajta ismeretátadásként közös: a mellette élve megtapasztalni. Régen a noviciátus nem zárt falak voltak, hanem a novíciusmester mellett élt a novícius, és a szerzetesjelölt, a novícius igazából elleste a mester életét, az imádságát, a megoldásait, a szavait, a küzdelmeit, és közben kapott néhány kommentárt hozzá, hogy azt jól tudja megérteni. Ez alapvetően a hit megismerése, ami ma különösen nehéz e fiataloknak, hiszen a megismerésnek ezt a módját elvették tőlünk, elfelejtettük, megfeledkeztünk róla, szegényebbek lettünk ezzel.
János maga tehát elfogadja azt, hogy Isten az, aki őt vezeti az úton, aki az ismerettel megajándékozza, az ő dolga pedig hogy ezt továbbadja, erről tanúságot tegyen.
A hit átadásának ez a formája is elgondolkoztathat bennünket, hiszen ez ránk van bízva. Mi azért vagyunk itt, mert megismertük Jézust. Mert valahol ő feltárta magát előttünk valamilyen módon. Vigaszt adott nekünk, reményt adott nekünk, valahogy találkoztunk vele, nevünkön szólított bennünket. És az van ránk bízva, hogy ezt a fajta tapasztalatot, Istennek ezt a közelségét, mint ahogy János, mi is tovább tudjuk adni másoknak. Jánosnak a két tanítványa Jézus nyomába is szegődik az után, miután ezt a tanúságot teszi, és János ezt is akarja, hogy ő a második legyen, Jézus Krisztus legyen az első.
Nagyon fontos Keresztelő János személyében, hogy bár ő jogilag nincs megkeresztelve, nem volt elsőáldozó sem, de mondhatjuk róla, hogy igazi keresztény ember, hiszen az ő élete az csak Jézus Krisztus fényében értelmezhető. Az ő élete, az ő döntései, az ő választásai, az ő szavai azok Jézus Krisztus fényéből fakadnak. Ez a két motívum az, ami valakit keresztény emberré tesz.
Keresztelő János a hitben mindenféleképpen a példaképünk, valaki, aki előttünk jár, aki nagyon sok mindenre tanít bennünket, és jó, hogy ha az ő személyét fölfedezve ezt a fajta hitet és a hitről szóló tanúságtételt mi is magunkévá tesszük.
P. Ábrahám Béla SDB 2017. január 15-én elhangzott prédikációja.
Szaléziak.HU
