Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Húsvét 4. vasárnapja - Életét adja juhaiért
Szalézi szavak - Húsvét 4. vasárnapja - Életét adja juhaiért
2021-04-23 Péntek | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
prédikáció • hivatas •
Az első keresztény századok Krisztus-ábrázolásaiban leggyakrabban a jó Pásztor képe jelenik meg. S többnyire úgy, hogy Jézus alakja egy ifjú, aki a vállain bárányt hordoz. A katakombák falain és sírjai fölött gyakran látható ugyanez a kép. A sírok fölött azért, mert ez a kép illusztrálja a korai keresztények meggyőződését Krisztus és az elhunytak kapcsolatáról. Ezt a meggyőződést valljuk mi is, amikor a temetés ún. „végső ajánlásában” így imádkozunk: „Vegye vállára őt a jó Pásztor”.
Szent János evangéliumától a keresztény ókoron és középkoron át egészen a mai időkig a jó Pásztor alakja magától értetődő közvetlenséggel ragadja meg a krisztushívőket. S ez nagyon is érthető, hiszen Jézus az egyetlen, a tulajdonképpen igazi Pásztor, benne testesül meg és valósul meg mindaz, ami a pásztort a szó igazi és teljes értelmében pásztorrá teszi.
A jó Pásztor képe mélyen gyökerezik az Ószövetségben. Az ószövetségi Szentírás Istent, az Urat nevezi pásztornak, aki népének pásztora. „Ő az Úr, a mi Istenünk, mi pedig az legelőjének nyája s kezének juhai vagyunk” (Ps 95,7) - mondja a 95. zsoltár. Egészen személyes hangot üt meg a 23. zsoltár: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm, zöldellő legelőkön adott nekem helyet, csöndes vizekhez vezetett engem”(1-2). Az a kép, hogy Isten az ő népének pásztora, pontosan megfelel egy másik képnek Istenről, mely szerint Isten Izrael királya. Sőt, a két kép: „pásztor” és „király” szorosan összefügg egymással. Izrael pásztora a hatalmas és diadalmas király, aki „mint pásztor legelteti nyáját, karjával összegyűjti a bárányokat, és ölébe veszi, az anyajuhokat gondosan vezeti” (Iz 40,41). A pásztor tehát nemcsak rendelkezik nyájával, nemcsak mint király uralkodik felette, hanem gondját is viseli, gondoskodik számára jó legelőről és vízről, tehát táplálja, összetartja, a szétszóródott juhokat pedig egybegyűjti.
Ahogyan maga Isten Izrael pásztora, ugyanúgy Jézus az egyetlen, az igazi, a tulajdonképpeni Pásztor. Pásztori szeretetének meggyőző bizonyítéka az, hogy életét adja a juhokért. Ez a mozzanat egészen eredeti gondolata Szent János evangéliumának, nincs mögötte semmiféle ószövetségi előkép vagy hasonlat. A golgotai kereszt, Jézus önfeláldozása juhaiért – egészen egyedülálló, soha meg nem ismételhető történeti esemény. Jézus éppen ezért az áldozatért az igazi és egyetlen jó Pásztor. Nincs más Pásztor a szó eredeti és teljes értelmében – csak egyedül Jézus! Minden pásztori szolgálat, így a lelkipásztori hivatás is tőle nyeri értelmét, jogosultságát, de tőle kapja fényét, ragyogását is.
Amikor Jézus önmagáról mint jó Pásztorról beszél, bepillantást enged létének és személyének legmélyebb titkába. Ő egészen és mindenestül másokért van, övéiért él. A pásztor nem önmagáért van, sőt juhok nélkül, csak magában nincs is értelme létének. de a juhok sem a pásztorért vannak, hanem éppen megfordítva: a pásztor van a juhokért. Jézus nemcsak tevékenykedik juhaiért, nemcsak szorgoskodik körülöttük, hanem életét adja értük. Ebben valósul meg és teljesedik ki isteni küldetése. Ez állítja őt szembe minden más úgynevezett vagy látszat szerinti pásztorral. Ez különbözteti eg őt a bérestől. A béres éppen az által különbözik a pásztortól, hogy önmagának él, a saját érdekeit nézi és a maga hasznát keresi. A béres fizetett alkalmazott. Szójátékkal az lehet mondani, hogy nem a nyájért él, hanem a nyájból él. S ha látja közeledni a veszedelmet, ha látja jönni a „farkast”, nem száll szembe vele, nem védi és nem oltalmazza a juhokat, még kevésbé veti oda önmagát áldozatul, hanem elfut, elmenekül, tehát önmagát menti. Hiszen a juhok „nem a sajátjai” s igazában „nem törődik a juhokkal.”
A béres mentalitás teljességgel idegen Jézus lelkületétől. Már csak azért is, mert a pásztor és a nyáj kapcsolatát, tehát a Megváltónak és övéinek a viszonyát kölcsönös és bensőséges ismerés jellemzi. „Ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem” – mondja Jézus. Olyan „ismerésről” van itt szó, amelyben teljesen feltárul Krisztus és megváltói műve az ember előtt, és viszont: az ember is teljesen – lelkének legmélyebb, legtitkosabb rejtekeivel – feltárul Ura és Krisztusa előtt. Ez az ismerés nem elméleti tudás csupán amikor az ember „tudja”, hogy kicsoda Krisztus és mit tett értünk. Ugyanígy ez az ismerés Jézus részéről sem csak tárgyilagos, szenvtelen megállapítása annak, hogy kicsoda az ember és mi lakozik benne. Olyan közvetlen és bensőséges ismerés ez, amelyről Jézus azt mondja: „Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát.”
Jézust az Atya közvetlenül és elsősorban Izraelhez küldte, „Izrael házának elveszett juhaihoz (Mt 18,24). Ennek a népnek a pásztora ő, de úgy, hogy küldetése Izraelen keresztül a többi néphez is elér. Jézus nyája a zsidókat, a görögöket és az összes népet magába foglalja. Szava, hívása minden népnek szól, s mind meghallják ezt a hívó szót. A jó Pásztor pedig őket is vezeti, hogy nekik is életet, eledelt és védelmet adjon. S így lesz „egy nyáj és egy pásztor”. Jézus szeme előtt fölragyog az embervilág majdan megvalósuló egysége, az „egy nyáj” az egyetlen Pásztor fősége alatt. Mindennek a biztosítéka pedig az, hogy Jézus életét adja a juhokért. De úgy adja életét, hogy az áldozat és a halál nem az utolsó stáció, nem a végállomás Jézus sorsában. Ő, aki mindenben az Atya parancsa szerint jár el, páratlan, egyedülálló hatalommal adja oda életét a keresztfán, hogy aztán feltámadásában ugyanezzel a hatalommal vissza is vegye.
Az életét juhaiért feláldozó jó Pásztor így lesz a mi lelkünk pásztora és gondviselője is (vö.1 Pét 2,25), akivel a kölcsönös ismerés benső egységében élünk, s bárhol vagyunk, bárhonnét jövünk, az ő egyetlen nyájához tartozunk. Ez a jópásztori szeretet a feltámadt Krisztus ajándéka Egyházának és minden kereszténynek külön-külön is. Ez az ő jópásztori hivatása. Őt mintázza, követi minden pásztor.
Ennek a jópásztori szeretetnek az igazolása az is, amelyről a Szentatya a hivatások 2009. évi világnapjára kibocsátott üzenetében írt: „Az évszázadok során, az Úr hívására válaszolva és a Szentlélek művének engedelmesen, papok és Istennek szentelt személyek megszámlálhatatlan serege állt az Egyházban egészen az evangélium szolgálatába. Adjunk hálát az Úrnak, aki ma is hív munkásokat a szőlőjébe. S bár igaz, hogy a Föld egyes részein aggasztóan kevés a pap, illetve nehézségek és akadályok kísérik az Egyház útját, megerősít minket az a rendíthetetlen bizonyosság, hogy ő, az Úr az, aki szilárdan vezeti Egyházát az idők ösvényein Isten országának végső beteljesüléséig. Irgalmas szeretetének kifürkészhetetlen tervei szerint szabadon választ és hív mindenféle kultúrájú és életkorú embereket, hogy kövessék őt. Elsőszámú kötelességünk tehát az, hogy a szüntelen imádság által élő maradjon az isteni kezdeményezést kérő lelkület a családokban, a plébániákon, a lelkiségi mozgalmakban, az apostolkodásra elkötelezett egyesületekben, a szerzetesi közösségekben és az egyházmegye életének minden területén. … Isten szabad kezdeményezése az ember szabad válaszát várja. Pozitív, igenlő választ, amely mindig feltételezi Isten rólunk alkotott tervének elfogadását….”
De ki tarthatja magát méltónak arra, hogy papi szolgálatot vállaljon? Ki tud Istennek szentelt életet élni, csak a saját, emberi erejére számítva?... Amikor tudatában vagyunk, hogy Isten a kezdeményező, és ő viszi véghez üdvözítő tervét, akkor az ember válasza …. a készséges engedelmességet fejezi ki az Úr hívására, …. aki képessé tesz minket arra, hogy bő termést hozzunk (vö. Jn 15,5) „nevének dicséretére és dicsőségére, mindannyiunk és az egész Anyaszentegyház javára.”
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
