Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Karácsonyunk
Szalézi szavak - Karácsonyunk
2020-12-22 Kedd | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
karácsony • prédikáció •
1964 karácsonyán, újmisés papként, amikor a kecskemét - környéki tanyavilág egy kis településén voltam hitoktató káplán, plébánosom rámbízta az éjféli misét. Hallatlan megtiszteltetésnek tartottam ezt, és ma is így gondolok rá vissza. Sőt, mondhatom, hogy papi életemnek ez az első éjféli miséje „meghatározta” a karácsonyhoz való viszonyomat. Az ti., hogy újmisés papként én hirdethettem meg az Örömhírt a tanyavilágból összesereglett embereknek: „Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus!”
Azóta falun, városban sokszor végeztem az éjféli misét, és mindig megragadott és ma is megragad a „csendes éj, szentséges éj” varázsa. Mert átélhetem a Karácsony bizonyosságát: „Isten Fia emberré lett.” Fülemben van ma is az akkor felhangzó ének súlyos méltósága: „Krisztus Jézus született, örvendezzünk/ Neki öröméneket zengedezzünk!/ Dávidnak véréből, tiszta szűz méhéből/ Született Krisztus nékünk.”
Most is meghirdetik a karácsony örömhírét. Távolról, időt-teret betöltően zúg a világ adventjének a nagyharangja. Beleolvad ebbe a súlyos zúgásba annak a harangnak a lélekébresztő hangja, amellyel az Egyház adventjét ünnepeljük. Végül derűsen fölcsilingel a karácsonyi csengettyű szívderítő muzsikája, s ez a lélek adventjének a beteljesedését jelzi: „Krisztus Jézus született, örvendezzünk!”
Jézus születésének örömhíre szétárad a földön. Eljut, elhatol a családokba, a templomokba, a kórházakba és a börtönökbe is.
S ahol meghallják, ott fölmelegednek a kihűlt szívek, fölragyognak az ámuló szemek, fölhangoznak az istendícséret dallamai. Ahol meghallják, ott eltűnik a félelem, eloszlik a homály, onnan eltakarodik a kétely. Ahol meghallják, ott megszületik a remény, kivirágzik a hit, termést hoz a szeretet.
Mi is fölkészültünk, hogy meghalljuk az örömhírt: „Üdvözítő született!” Készen állunk, hogy befogadjuk az Isten ajándékát, Jézust, és vele szívünkbe költözzék a béke.
A keresztény hitvallás közepe, központi tétele ez: Isten emberré lett. S ha emberré lett, akkor lehetőségünk van arra, hogy az emberré lett Istennek, Jézusnak az életéről elmélkedjünk. Az elmélkedő imádság mindig is szeretettel mélyedt el Jézus életének változó eseményeibe. Így egészen közelről élhetjük át azt a kimondhatatlanul nagyszerű tényt, amit azzal vallunk meg, hogy „Isten fia emberré lett”.
Mit foglal magába ez a kijelentés, ez a kinyilatkoztatás? Mindenekelőtt azt, hogy gyermek lett. Ugye milyen közel hozza szívünkhöz ez a „gyermekké lett” a megtestesült Istent? Gyermeknek lenni elsősorban függőséget jelent: a gyermeket irányítják, gyámoltalan, rá van szorulva másokra. Mint gyermek, Jézus nem csak Istentől származik, hanem eredendően közel van más emberekhez. Elsősorban az édesanyjához, hiszen az ő testében alakult ki, méhében fejlődött, tőle kapta testét és vérét, szívverését, taglejtéseit, anyanyelvét. De nem csak biológiai kapcsolat, hanem azt is jelenti, hogy Jézus gondolkodásmódját, emberi lelkének jellegzetességeit is közvetlenül édesanyjától örökölte. Ám ez Máriától visszavezet Ábrahámhoz és végül Ádámhoz. Vagyis Jézus magában hordozta az egész emberi történelemnek a súlyát. Életével és szenvedésével a történelem minden tagadását viszálykodását egyetlen tiszta „igen”-né formálta át. „Az Igen valósult meg benne”- írja Szent Pál (2Kor 1,19). Jézus számára nem csak a saját gyermeksége, annak boldog emlékeivel együtt maradt fontos. Azt akarta, hogy az ember olyan legyen, mint a gyermek: „Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3) Jézus szemében a gyermekség a legtisztább emberséget jelentette.
Az evangéliumokban a Jézus méltóságát jelentő legfontosabb kifejezés „a Fiú.” Életének iránya - a kiindulópontja és a végcél - ez a megszólítás: Abba! - Atyám! - Édesapám! - Mindig tudtában volt, hogy soha nincs egyedül: utolsó kiáltásáig a kereszten minden idegszálával az Atyára figyel, vele van. Méltóságának elfogadott neve végül is nem király, nem úr vagy más hatalmat jelentő jelző, hanem ez a szó: „gyermek”. A gyermekség azért foglal el Jézus tanításában olyan kitüntetett helyet, mert mély összefüggésben van legszemélyesebb titkával, a fiúsággal. „Jézus szellemében gyermeknek lenni annyi, mint megtanulni, hogy Atyát mondjunk.” A legemberibb, a legszemélyesebb és a legvidámabb krisztusi szavunk Istenben ez: „Mi Atyánk!” De gyermeknek lenni azt is jelenti, hogy anyát mondani. Ha ezt elhagynánk, éppen az emberi gyermekséget vennénk el Jézustól. Márpedig istenfiúsága embersége által tárul fel előttünk.
Mit jelentett Jézusnak anyát mondani? Amikor az Oltáriszentséget tanítványaira hagyta, azt olvassuk, „hálát adott.” Az Oltáriszentség, az Eucharisztia hálaadást jelent. Kinek hálálkodik Jézus? Egész biztosan Istennek, az Atyának, minden ajándékozás ősforrásának. … De hálálkodik a szegény bűnösöknek is, akik be akarják fogadni, beengedik méltatlan hajlékukba. És hálálkodik a szegény szolgálónak, akitől a Szentlélek beárnyékolása által ezt a testét és vérét kapta. …
Mit tanul Jézus anyjától? Megtanul Igent mondani. Nemcsak akárhogyan, hanem szüntelenül és fáradhatatlanul: Amit csak akarsz, Istenem. „Az Úr szolgálója vagyok, történjék velem szavad szerint.” Ez a katolikus ima, amit Jézus emberi anyjától tanult, akinek Isten sugallta, hogy az új és örök szövetségnek e szavait elsőnek ejtse ki.
Ezért tiszteljük mi Isten anyját, és minden reményünket beléje vetjük, mert ő mindenre képes. És miért képes mindenre? Mert Fia nem hagyja semmilyen kívánságát sem teljesítetlenül.
Jézus gyermekségének, tehát a karácsonynak legmélyebb titka és példája számunkra: gyermeknek lenni, atyát mondani Istennek, és anyának szólítani Máriát.
A karácsony (a mi karácsonyunk is) túlmutat az ünnep két napján: benne van a Szent Család vasárnapja/ünnepe is. A Szent Családdal visszatérünk Názáretbe, ahol Jézus gyerekségét, serdülő- és ifjúkorát és munkás férfiúságának éveit töltötte. A Szent Család tisztelete sokkal de sokkal több, mint Jézus, Mária és József názáreti életének jelentéktelen vagy éppen túlszínezett szemlélete. Sokan ugyanis azt az életet jámbor mesévé alacsonyítják le. Pedig a Szent Család, és benne Jézus názáreti élete a felelősség és a nyíltság szelleméről tanúskodik, az igazi jámborságról és becsületességről, amit ezt a közösséget jellemezte. A názáreti házban az igazi Izrael valósult meg: azoknak közössége, akik mindenestől Isten rendelkezésére álltak. Názáret „a pogányok Galileájában” volt, s benne, mintegy számkivetve a Szent Család, amely egy merőben idegen világban is az Isten eleven jelenlétének tűzhelyét valósította meg, és sugározta fényét és melegét. Ugye, milyen mély jelentése van ennek manapság, amikor a legtöbb keresztény „a pogányok Galileájában” (mondhatnám azt is, hogy Józsefvárosban vagy Óbudán vagy Kazinczbarcikán) kénytelen élni? Az egyetemes Egyház nem tud növekedni és sugározni, ha rejtett gyökerei nem nyúlnak a názáreti ház biztonságába.
Jézus názáreti életének igazi tartalmát, ugyanakkor mély titkát fedezte föl alig száz éve Charles de Foucauld atya, aki „az utolsó helyet” keresve talált rá Názáretre. szentföldi zarándoklása folyamán ez a hely tette rá a legnagyobb benyomást. Nem érezte magát hívatva, hogy „Jézust a nyilvános életbe kövesse, de Názáret szelleme a szíve gyökeréig megragadta.” A hallgató, a szegény, a dolgozó Jézust akarta követni. Szó szerint akarta Jézus szavait megvalósítani: „Ha tehát meghívnak, menj, telepedj le az utolsó helyre” (Lk 14,10). Foucauld atya tudta, hogy ezt Jézus saját életével mutatta be legszemélyesebb példaként: tudta, hogy már mielőtt a kereszten mezítelenül és nincstelenül meghalt, Názáretben az utolsó helyet választotta. És „Jézus életének titkai” nyomán vándorolva megtalálta Jézust, a munkatárst. A valóságos Jézussal találkozott, aki egészen az emberi életet élte. Az együttdolgozó Jézussal, a munkatárssal, az elmélyedés Názáret titkába fölfedezést hozott: az Egyház újból fölfedezte a szegénységet. Az Újszövetség nem a templomban, nem a szent hegyen kezdődik, hanem a Szűz kunyhójában, a munkás házban, „a pogányok Galileájában” egy feledésbe merült helységében, ahonnan senki sem várt semmi jót.
A karácsonynak, a mi karácsonyunknak ebből a messzire sugárzó csendjéből indult el Jézus, a gyermek, a munkás, a szegény Jézus, aki értünk, „szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által” meggazdagodjunk (vö. 2Kor 8,9), amíg mindnyájan eljutunk olyan életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége.” (Ef 4,13)
„Annak pedig, akinek van hatalma arra, hogy megerősítsen titeket az evangéliumban és a Jézus Krisztusról szóló tanításban, s annak a titoknak a kinyilatkoztatásában, amelyre az örök idők során hallgatás borult, de amely most az örök Isten parancsára … nyilvánvalóvá lett … az egyedül bölcs Istennek, (legyen) Jézus Krisztus által tisztelet és dicsőség örökkön örökké. Ámen.” (Róm 16, 25-27)
P. Szikszay Sándor SDB
Források: VI. Pál pápa beszéde Názáretben 1964. jan. 5.
Ratzinger, A mustármag reménye
Szaléziak.HU
