Főoldal / Magyar Tartomány / Teremtésvédelemről szaléziaknak
Napjainkra a környezetvédelem mindenkit érintő kérdéssé vált – egyelőre azonban még nagyon különböző módon éri el az egyes társadalmi csoportokat és az egyéneket. Egyre többen foglalkoznak a témával hivatalból: szakmájuk, munkájuk folytán vagy önkéntes vállalásként.
Ők általában elkötelezettek az ügynek és többet tudnak róla, noha nem feltétlenül értenek egyet mindenben, és nem egyformán állnak minden részlethez. Mások – az „utca embere" – a bőrükön tapasztalt jelenségek: forró nyár, erősödő viharok, aszály és árvíz értelmezésével kapcsolatban tanulták meg az új terminológiát: a szélsőségeket a globális fölmelegedés, az éghajlatváltozás okozza. Az ő esetükben is különböző azonban a reakció: lehet, hogy ezek láttán elindulnak a környezettudatos cselekvés irányába, de az is lehet, hogy megmaradnak a sopánkodásnál és tanácstalanságnál.
Katolikus Egyház is megszólalt a kérdésben: a Szentatya (2015) és a MKPK (2008) is körlevelet adott ki a teremtett világ védelméről. Valószínű, hogy ez a megszólalás is hasonlóképpen érinti az átlagembert, mint a többi hasonló nyilatkozat. Minket célzottabban szólít meg. Nem térhetünk ki a felismerés elől: mi most már konkrétan, „személy szerint" és közösségeinkben is cselekvésre vagyunk felszólítva. De pontosan mit is kellene tennünk? Miért is lett „egyházi témává" a környezetvédelem ügye? Van-e a környezetvédelemnek valamilyen sajátos jelentése, olvasata számunkra?
Az Egyház és a társadalmi, evilági problémák viszonya sokrétű kérdéskör. Küldetésünket nem úgy teljesítjük, ha a világtól tökéletesen elkülönített pályán próbálunk „játszani", és közömbösek maradunk az evilági problémák iránt. A karitatív területeken tett erőfeszítések a bizonyítékai annak, hogy már régen felismertük ezt a tényt. A XIX-XX. század - a munkásmozgalmak, az információs forradalom, a globalizáció kora - mutat példákat arra, hogy az Egyháznak hasznos lenne felismernie: ha bizonyos új társadalmi jelenségekkel kapcsolatosan idejében aktív cselekvővé válik, akkor hatékonyabban tudja teljesíteni küldetését, ha elmulasztja ezeket a lépéseket, akkor nagy hátrányba kerül más erőkkel szemben. A pápák következetesen felhívják erre a figyelmünket. (Laudato 3. – 6.)
Sokkal inkább úgy érdemes néznünk tehát a kérdést, hogy az Egyház most egy olyan területet fedez fel, ahol van mit mondania a mai világnak, s ezen a társadalomnak nyújtott segítségen keresztül sajátos üzenetét is jobban tudja közvetíteni. Ahelyett, hogy a környezettudatosság ügyét kereszténységtől idegen területnek nyilvánítanánk, azt a felismerést mondhatjuk ki, hogy a témával kapcsolatban az Egyház egyik különleges lehetőségére és rejtett erejére bukkanunk rá. Ha jól állunk hozzá, akkor a teremtésvédelem ügye lendítő erő lehet eredendő küldetésünk megvalósításához; sőt: bátran állíthatjuk, hogy annak egyik legidőszerűbb formája. Hiszen valljuk, hogy az evangélium a mindenkori emberi közösség legégetőbb kérdéseire kínál gyógyírt!
Nem jó, ha egy keresztény közösség egyoldalúan egyetlen témával kezd foglalkozni. Nem arról van szó, hogy mostantól fogva a teremtésvédelem legyen a meghatározó szempont a munkánkban, hogy a Jézusról való tanúságtétel helyett a környezetvédelemről beszéljünk. Viszont a jelenlegi részaránynál több figyelmet érdemel a lelkipásztori munkában a teremtés (és ezzel együtt a Föld többi lakója!) iránti felelősség. Előfordulhat, hogy maga a szemléletváltás folyamata, a téma újdonsága, a figyelem-összpontosítás olyan benyomást kelt egyesekben, mintha túlzottan ez kötné le bizonyos részegyházak aktivitását. A probléma nagysága azonban nem enged késlekedést, évtizedek lemaradását kell behoznunk, ami nem történhet úgy, hogy a lassabban változók tempóját vesszük mércének, mert akkor soha nem mozdulnánk meg. Nyugaton közrejátszott a helyzet kialakulásában, hogy a nem-keresztény mozgalmak jóval korábban zászlóra tűzték a környezetvédelem témáját és így meghatározták a róla szóló közbeszédet, diktálni kezdték a hozzáállást (sokszor kifejezetten vallás-, illetve egyházellenes éllel), és az Egyház, ha a társadalomban elfogadott akart maradni, nem tehetett mást, mint követő magatartást vett fel.
Tudomásul kell vennünk, hogy már jó ideje nem mi, keresztények határozzuk meg morálisunkkal a „hitelességi horizontot" a társadalomban: hiába szeretnénk így látni, a mai nemzedék számára a keresztény erkölcsi mérce már nem magától értetődő, sőt nem is ismert! (Lásd pl. az önzés megítélését korunk közvéleményében.) Az ember mindazonáltal nem élhet a jó és a rossz megkülönböztetése nélkül, a fiatalok többsége keresi a hitelesség mércéit a maga számára. Azt nem remélhetjük, hogy a jelen helyzetben tömegek fognak maguktól rátalálni a keresztény erkölcsre, és önként elfogadják azt. A jövő generáció hitelességi fokmérőjévé a környezet iránti felelős cselekvés válik. Vagyis annak a szavait fogadják majd el hitelesnek (bármilyen témában, így akár a természetfelettiről való beszédben is), akinek alapvető magatartásán azt látják, hogy környezettudatosan, a világ iránt felelős módon cselekszik. Ha ez így lesz, az az evangélium ügye számára egyáltalán nem rossz helyzet, hiszen ez a gondolkodás nemcsak hogy nem áll ellentétben a keresztény morálissal, hanem tulajdonképpen mindig is jelen volt az Egyház erkölcstanában, csupán eddig nem figyeltünk rá jelentőségéhez méltóan. Ennek az erkölcsi alapmagatartásnak a következetes megéléséhez igazában elengedhetetlen a természetfelettivel való kapcsolat. Tehát az Egyház tanítását, segítségét már van mihez felkínálnunk.
Rá kell ébrednünk, hogy a környezettudatosság egy szemléletmód, egy nyelvezet is, amelyen egyre több ember kezd beszélni. Márpedig a misszió, az evangelizáció minden korban azzal kezdődött, hogy meg kellett tanulnia azoknak a nyelvét, kultúráját, akikhez szólni kíván. Soha nem féltek attól, hogy a nyelv elsajátítása megcsonkítaná az üzenetet, amelyet át kívántak adni. Az evangélium változatlan maradt, értelmezése viszont gazdagodott a kultúra által, amellyel találkozott. Ha a missziós valamit nem tud pontosan kifejezni az adott nyelven, akkor igyekszik mélyebben megismerni a kultúrát, hogy rátaláljon a megfelelő közvetítő szimbólumra. El kell végeznünk az evangélium inkulturációját a környezettudatosság, a teremtés iránti felelősség világába – ebben a folyamatban pozitívumnak tekinthetjük, ha a társadalom „nyelvtanulása" is még csak most (de egyre határozottabban) zajlik, és mi ebben a folyamatban közreműködhetünk.
Jelenlegi megszokott komfortunkat nézve – amelyről azonban ma már egyértelműen kimondható, hogy nem tartható fenn – lehet, hogy valamilyen változtatás nem kifizetődő. Azonban a „környezettudatosság" célkitűzése azt is magában foglalja, hogy kezdjünk el reálisan számolni az éghajlat, a körülmények valószínűsíthetően rohamos és súlyos változásával. A ma környezettudatosan cselekvők – döntéseik folytán – pár éven belül jelentős előnybe kerülnek.
A jövő társadalma a környezeti válság nyomán lehet, hogy újra vallásosabb lesz; de hogy a mi tanúságtételünket elfogadja Istenről, annak feltétele lesz, mégpedig a mi hitelességünk. A jövő útja így a lelkipásztori életben is az együtt-cselekvés módszerének, lelkületének elsajátítása és gyakorlása! Nem megyünk semmire „leprédikálással", hanem csak közösségi lelkületű döntésekkel és szolidáris cselekvéssel! Cselekvés nélkül nem lehet hiteles az egyházi álláspont kifejtése. Ez az eddig is ismert igazság az egyik legfontosabb tény, amit a környezeti válsággal való foglalkozás most nagy erővel juttat eszünkbe. A közös cselekvésnek nagyobb a szemléletformáló ereje. Minél szélesebb kört mozgat meg a kezdeményezés, annál nagyobb a hatása. Az is fontos, hogy érintse az emberek személyes szféráját: például halljanak róla a helyi rádióban, tegyenek valamit a saját házuk körül. A legjobb az lenne, ha a magyar Egyház mozdulhatna együtt: például meghirdetnénk, hogy megadott határidőn belül az összes egyházi épület energetikai felülvizsgálatát elvégezzük. A társadalom iránti felelősségünk pedig arra ösztönöz, hogy ezeket a kezdeményezéseket álszerénységből vagy bizonytalanságból ne hallgassuk el: használjuk fel a média eszközeit arra, hogy a bennünket körülvevő világ is tudomást szerezzen róluk. A hívők és a társadalom többi tagja közötti együttműködés legkönnyebben karitatív és környezetvédelmi téren jön létre. Ne hagyjuk ki tehát a lehetőséget, hogy a közös cselekvésre szélesebb környezetünket is meghívjuk, illetve az ilyen kezdeményezésekkel együttműködjünk! Másfelől a jó cselekvési mintákat leginkább intenzív közösségekben, kis méretben lehet megtalálni, kikísérletezni; tehát egyetlen helyi közösségnek sem szabad arra várnia, hogy a „felsőbbség" majd jelt ad az indulásra, hanem rá kell lépnie az útra, tapasztalatokat kell szereznie.
A környezetvédelem és a pasztoráció több szinten is találkozik egymással:
- A környezet iránti felelősség valójában egy evangélium értelmezési modell és evangélium hirdetési nyelvezet. Ahogyan Szent Ferenc újra észrevette az evangéliumban a szegénység ideálját (Krisztust, aki szegény volt és a szegényekkel volt), úgy vehetjük észre mi ma az evangéliumban a világot szerető (testben közénk eljövő) Istent, aki minduntalan megmutatja ezt az arcát. Természetesen nem szabad és nem kell az evangéliumot átértelmezni ebben a szemléletben; bőven elég azt kifejtenünk, ami benne van a Szentírásban. Biblia kínálja nekünk (feltételezi, hogy értjük) a természettel kapcsolatos példákat, képeket. Újra meg kell tanulnunk figyelni a természet üzeneteire - ez egyszerre szükséges a kinyilatkoztatás befogadásához és a világban való harmonikus, Istennel összhangban lévő életünkhöz. Sok múlhat azon, hogy ki érti meg legjobban ezt a természeti, egyszersmind természetfölötti üzenetet.
- A környezet iránti felelős cselekvés valószínűleg a következő generációk hitelességi mércéje lesz. Annak a szavát fogják elhinni, aki felelősen bánik az erőforrásokkal. Ahhoz tehát, hogy Krisztusról beszélhessünk, látniuk kell az embereknek, hogy szeretjük a világot (krisztusi szeretettel és környezettudatos cselekvéssel).
- A társadalom szolgálatára, a környezeti válság okozta gondok enyhítésére elvégzendő tennivalónk ugyanaz, ami egyébként eredendő hivatásunk is: közösségek létrehozása és működtetése, amit maga Jézus is tett.
Pasztorális céljaink lehetnek az ökológia terén:
- Az önkorlátozás képességének növelése. Erre az egész társadalomnak lesz szüksége, de csak a hit tudja megalapozni. Ezért nekünk haladéktalanul el kell kezdeni a vele való foglalkozást. Mégpedig jó lenne az első komolyabb lépéseket még a kényszerítő helyzet bekövetkezte előtt meglépni, mert a közösséget akkor hozza igazán előnyös helyzetbe pszichésen és reálisan is.
- A környezettudatosság növelése egyházi köreinkben. Ne mondjon ellent a gyakorlatunk annak, amit állítólag fontosnak tartunk.
- A közösségépítés tudatosságának terjesztése. Minél több közösség (családközösségek, faluközösségek, ifjúsági csoportok) tudjon és akarjon önállóan, „közösségszerűen" működni, az Egyházon belül önmagát, mint közösséget fenntartani. Ez valójában egybeesik az Egyház eredendő törekvésével, hiszen Jézus is közösséget hozott létre, és apostolait is ezzel bízta meg.
Teremtésvédelemről lelkipásztoroknak, közösségeknek Szerk.: Nobilis Márió (2008)
Kijegyzetelte és rövidítette P. Ábrahám Béla sdb
Szaléziak.HU
