Főoldal / Magyar Tartomány / Történetek a szétszóratás idejéből – Péliföldszentkereszt sem maradt ki
Történetek a szétszóratás idejéből – Péliföldszentkereszt sem maradt ki
2020-06-18 Csütörtök | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Amikor 1950 májusában megindult az ármány a szerzetesek ellen, Péliföldszentkereszten Edelényi István volt az igazgató (1948. augusztus 22-én nevezték ki Sellye Vince helyébe, aki tartományfőnök lett és Rákospalotára költözött). A szalézi teológián korábban fejezték be a tanévet, korábbra hozták a szenteléseket is. A hallgatókat és a tanárokat azután szabadságra küldték, mert híre jött a gyűjtőlágereknek.
A szalézi szerzeteseknek 1950. június 18-án kelett elhagyniuk Péliföldszentkeresztet. Este ide is megérkezett a teherautó, de csak négy embert talált: Edelényi Istvánt, Kurucz Károlyt, Pintér Józsefet és Réfi Lajost. Az utóbbi kettőt vitték el, mert az igazgatót és házgondnokot az Főegyházmegyei Hatóság átvette egyházmegyei szolgálatra. Jászberénybe kerültek, ahová az ávósok felügyeletével 300 férfi és női szerzetest vittek akkor.
Edelényi Istvánt augusztus 11-i hatállyal Budapestre helyezték káplánnak a IX. kerületi Szent Kereszt plébániára, ahol bőséges pasztorációs munka várta, majd 1951. november 1- i hatállyal a Valéria-telep környékéről Buda szívébe, a Batthyány téren levő Szent Anna plébániára került.
Kurucz Károlyra az esztergomi Főegyházmegyei Hatóság Nagysáp lelki gondozását bízta.
Pintér József másfél hónapot Jászberényben volt kénytelen eltölteni, szabadulása után visszakerült az időközben államosított szentkereszti házba, ahol egy szobában húzta meg magát. Káplánkodott. Egy év múlva plébánosától állami részről megvonták a működési engedélyt. A főegyházmegyei hatóság ekkor nevezte ki őt plébánosnak Péliföldszentkereszten, Mogyorósbánya fíliával. Története külön fejezetet érdemel.
Réfi Lajos is földönfutóvá lett. Rokonainál keresett menedéket, alkalmi munka után nézett. Balatonfenyvesen egy állami gazdaságban éjjeliőrnek állt be, hideg lakásban lakott. A lehetőséghez alkalmazkodva gyakorolta papi hivatását, a plébánián misézgetett, betegeket látogatott, bátorított. Egyik éjjel csendben elszenderült.
A péliföldszentkereszti kolostor, a teológia-épület (ma Don Bosco ház) és a zarándokház (ma Ifjúsági ház) ezt követően állami tulajdonba és a Művelődésügyi Minisztérium kezelésébe, ill. az itt létesített 315. sz. Vájárképző Intézet tényleges használatába került.
A vájárképzés, tekintettel a Dorogi Szénmedence államilag szorgalmazott fellendítésére, eleinte 200-220 fő tanulóval folyt itt. E létszámot 6-7 fő tanár, 8 fő nevelő és kb. 20 fő vájár-szakoktató tette teljessé. A felnőttek részben itt is laktak.
A vájártanulók — javító intézetből kikerült, ill. a nyolc általános iskolai osztályt elvégezni sem képes fiatalok — itt tartózkodása semmiképpen sem felelt meg a kegyhely szellemének. P. Pintér József SDB — itteni megtűrt lelkész, majd templomigazgató — sokat panaszkodott rájuk. Állandó hangoskodásuk, ocsmány beszédük és szándékos károkozásuk folyamatosan botránkoztatta a zarándokokat. A kálvária-stációk művészi színes reliefjeit kivétel nélkül összetörték.
Ezek pótlására még Pintér atya idejében Szappanyos Béla pap-művész elkészített mintegy 7-8 kődomborművet. Sajnálatos korai halála miatt nem tudta befejezni e munkát. Az ugyanilyen stílusban kifaragott többi kődombormű alkotóját sajnos nem ismerem. A vájártanulók itt tartózkodása idején e művészi faragványok kihelyezése nem volt tanácsos. A Szent Vendel kápolna belső keleti falához támasztva várták a kegyhely sorsának jobbra fordulását. Beépítésük a vájártanulók távozása után Seres Ferenc érdeme. Ő, noha egyházmegyés pap volt, nyugdíjazása után elvállalta a kegyhelylelkészi tennivalókat és sokat fáradozott Szentkereszt talpon maradásáért.
A vájártanulók pedig romboltak a Mária-forrásnál, az ennek közelében lévő hét magyar katona síremlékénél és pusztítottak a kálvária ormán is. Legvisszatetszőbb tettük az volt, amikor itt egy kutyatetemet húztak fel madzagon a középső keresztre corpus gyanánt. Madárdalos volt a környező erdő, ám néhány év alatt a szabadidejükben légpuskával lövöldöző vájártanulók a környék szinte összes madarát kiirtották.
Források:
Edelényi István SDB: Zarándokúton – rövidített változat - kézirat, 1974
Dobay Pál: Szalézi mosolyszünet Szentkereszten - a kegyhely története 1950-1993 között
In: Szaléziak Magyarországon, Don Bosco Kiadó, Budapest, 1913
