Lábatlanon született, édesapja cementgyári molnár volt, egyszerű munkás ember. Első testvérét nem ismerte, mert még gyerekkorában meghalt, egy húga van, Ilona. Öt elemit a falujában végezte, majd a esztergomi Szent Imre Reáliskolába járt, majd Nyergesújfalura.

1937-ben lépett be a novíciátusba Mezőnyárádon, 1938-ban tette le első fogadalmát, 1944-ben örökfogadalmat, 1948-ban szentelte pappá Esztergomban Meszlényi Zoltán Lajos püspök. Szentelése után Rákospalotára került oratóriumvezetőnek, majd 4 évre Ceglédre. 1952-ben, amikor megvonták a szerzetesrendektől a működési engedélyt, a váci püspökség területén maradt. Először Csongrádra majd Nógrádsápra, később Nagymágocsra és Derekegyházára került, Szolnokon kántorkodott, majd Újhartyánban és ismét Szolnokon szolgált. Pestszentlőrincen 59-67-ig volt káplán, majd áthelyeztek Újpestre. 1970-ben került Vecsésre, ahol 18 évig szolgált, először káplánként, majd plébánosként. 1989-ban kérte nyugdíjazását és visszatért a szaléziakhoz a Szemere-telepi plébániára. 2005-től haláláig a péliföldszentkereszti közösség tagja volt.

Interjú P. Dobis Ervin SDB gyémántmiséssel:

Dobis Ervin 1919-ben született Lábatlanon, pont abban az évben, amikor a nyergesújfalui Szalézi Intézet elkezdte működését. Később járt is ebbe az iskolába, igaz, hogy csak két évet. Édesapja cementgyári molnár volt, egyszerű munkás ember. Első testvérét nem ismerte, mert még gyerekkorában meghalt, egy húga van, Ilona. Öt elemit a falujában végezte, majd a esztergomi Szent Imre Reáliskolába járt, és miután ezt elvégezte, akkor Nyergesújfalun készítették fel görögből és latinból, mert a Bencés Gimnáziumban akarta folytatni tanulmányait, ahol ez kötelező volt.

Mikor határozta el, hogy pap lesz?

Nem tudom definiálni, mikor jött a gondolat, hogy pap legyek, de amikor a szomszéd néni először meglátott reverendában, azt mondta: - Te legalább az lettél, ami gyerekkorodban szerettél volna lenni

Mikor találkozott először a szaléziakkal?

Gyerekként járt Szentkeresztre búcsúba és mindig ministrált, és itt találkoztam először szalézi kispapokkal. Májusban, áldozócsütörtökön volt a falu fogadalmi napja, akkor jöttünk ide búcsúba. Mindig láttam a szerzetes növendékeket átvonulni a templomon keresztül a kápolnába, ahová nekik nem szabad volt bemenni.  Két atya, Erdő Ferenc és az intézet igazgatója, Kiss Mihály sokszor jártak Piszkére kisegíteni a helyi plébánost, ők voltak az első szaléziak, akiket megismertem. Amikor utaztam Esztergomba iskolába, a vonaton találkoztam szalézi kispapokkal, akik bejártak a bencés gimnáziumba. Pásztor Jánost, Edelényi Istvánt már gyerekkoromban megismertem. Mindig átmentem hozzájuk beszélgetni.

Mikor döntött a szerzetesség mellett?

Ötödikben beadtam a kérelmemet tartományfőnöknek. 1937. szeptember 1-jén, amikor Szentkeresztről áthelyezték a novíciátust Mezőnyárádra, akkor ott kezdtük 22-en. Ebből 12-en maradtunk meg. Bonato Antal volt a novícius mesterünk, szigorú volt, kirostált bennünket. Játék közben figyelte meg, hogy kiben mi lakik. Ha egy fiú indulatos vagy erőszakos, az játék közben mind kijön belőle. Azt mondta: - Lehet, hogy te jó leszel világi papnak, ha eltűrnek a hívek, de az ilyen szerzetesnek nem való. 1938-ban tettem le az első fogadalmat Péliföldszentkereszten és ott is maradtam. Tanultunk és magán úton vizsgáztunk. Miután a hatodik osztályt elvégeztük, Esztergom-táborba helyeztek, és a 7-8. osztályt a bencéseknél végeztem, onnan jártunk be vonaton. Iskola után pedig be voltunk osztva gyerekek mellé, felügyeltünk rájuk – úgy mondtuk, hogy asszisztáltunk.

 Háborús idők járták. Ervin atyát nem hívták be katonának?

1941-ben érettségi után behívtak katonalelkészi kiképzésre nyáron, július-augusztusban, 120-an voltunk Székesfehérváron. Akik föl voltak szentelve, azokat a frontra vitték, bennünket csak kiképeztek. Utána visszakerültem még két évig Esztergom-táborba. Frontra nem mentünk, puskát sem láttam, szerencsére.

 Az Esztergom-tábori intézet már nem létezik. Ervin atyának milyen emlékei vannak onnan?

Az intézetben 300 növendék volt akkor, akik „családokra” voltak osztva, több csoportra. Mivel a háború alatt nem volt tanító, ezért érettségi után az alsó tagozatosokat tanítottam délelőtt, délután pedig segítettem a gyerekeknek tanulni. Rám bízták az első-második osztály tanítását. Éjjel-nappal mindig a gyerekekkel kellett lenni, ez nagyon nehéz volt. Csak az ebéd ideje alatt nem voltunk velük, amikor a rendtársakkal ebédeltünk. Nagyon kemény volt Esztergom-tábor, aki ott megállta a helyét, az már maradhatott. Emlékszem, sok beteg gyerek is volt, olyanok is, akik nem tudták visszatartani a vizeletüket. „Vizes hálónak” nevezték a hálót, ahol aludtak, és úgy almoztak alájuk, mint az állatok alá. Ez volt a legkeményebb megpróbáltatás, amikor oda be voltunk osztva egy hónapig. Minden éjjel többször is kelteni kellett a gyerekeket, de volt, aki még így sem maradt szárazon.

Ekkor már javában dúlt a háború. Mire emlékszik ezekből az évekből?

43-ban mehettem volna teológiára vagy tanítóképzőbe, de én pap akartam lenni. Így kerültem Szentkeresztre. Hatan voltunk: Balga Pál Balassagyarmatról, Both Ferenc – ő győri gyerek volt, Cigler József – ő etyeki volt, utána következtem én, utánam Fias István Magyaróvárról, és a végén jött Peisch Ferenc, akinek már két bátyja szalézi volt. 1944 júniusában tettem le az örökfogadalmat. Közeledett a front, és az igazgató azzal bocsátott el bennünket, hogy menjen mindenki ahová tud, nem tudja szavatolni a biztonságunkat. Mivel közel laktam, hazamentem a szüleimhez Lábatlanra. A nyergesi gimnáziumban akkor nem volt tanítás, összeszedtem a falumban a gyerekeket, és tanítottam őket. Decemberben odaért a front, megszűnt a tanítás, akkor kántorizáltam. A szüleimnek el kellett hagyni a lakásukat, mert még a szobába is belőttek. Piszkén a pincesoron laktunk. Májusban térhettem vissza Szentkeresztre, és folytattam a teológiát. Délelőtt tanórák voltak, délután pedig a tanárokkal együtt dolgoztunk a földeken, kaszáltunk, kapáltunk, fát vágtunk – amit éppen kellett.

Mikor volt a szentelése?

1948. június 27-én, Szent László napján szentelt pappá Esztergomban Meszlényi Zoltán Lajos püspök. Szentelésem után Rákospalotára kerültem oratóriumvezetőnek az úgynevezett „Nagy Klariba”. Hittant is tanítottam a gimnáziumban és a mellette levő polgári iskolában. Rám bízták a lányokat, de akire a fiúkat bízták, az nem bírt a fiúkkal és könyörgött, hogy cseréljünk. Örömmel cseréltem, mert én meg a lányokhoz nem értettem. De októberben a tartományfőnök elküldött két rendtársammal Ceglédre. Négy évig voltam ott.

Az ÁVÓ, a besúgók, megfigyelők, békepapok korszaka következett. Nagyon sok plébánián nem a papok dirigáltak. Ervin atya hová került akkor?

1952-ben, amikor megvonták a szerzetesrendektől a működési engedélyt, a váci püspökség területén maradtam, de mint szalézi. Először Csongrádra majd Nógrádsápra, később Nagymágocsra és Derekegyházára kerültem. Itt a tanácselnök lakott a plébánia épületében, én meg egy kis szobában laktam, amiben alig volt bútor. Száraz koszton éltem – kenyér, szalonna, hagyma és szilvalekvár volt minden ennivalóm, 6 kilót fogytam, de beteg nem voltam. Ezek után két évig szolgáltam Szolnokon, ahol kántorkodtam is. Ezek után áthelyeztek Újhartyánba. Plébánosnak akartak, de én csak káplánságot vállaltam. Pici, sötét szobában laktam, amiben alig volt bútor. Egy év után visszahívtak Szolnokra. A tüdőkórházba jártam a betegekhez, ahová más nem akart. Egyszer egy beteghez hívtak, de 25-öt láttam el.

Ezek után Félegyházára küldtek úgy, hogy az állam nem egyezett bele, utána Pestszentlőrincre helyeztek, ahol 59-től 67-ig voltam káplán, majd áthelyeztek Újpestre. 1970-ben kerültem Vecsésre, ahol 18 évig szolgáltam, először káplánként, majd az idős plébános halála után plébános lettem. 1989-ban kértem a nyugdíjazásomat és visszatértem a szaléziakhoz a Szemere-telepi plébániára.

 2005. szeptember elsején visszakerült Péliföldszentkeresztre – ahonnan elindult. Ha még egyszer kezdené…

Ha még egyszer kezdhetném az életemet, akkor is szerzetes lennék.

Fiatalabb rendtársaitól tudom, hogy nagyon sok szép verset tud fejből.

Nagyon szerettem mindig kint a természetben, és ha csak lehetett, mindig kimentem sétálni és vittem a hónom alatt egy jó könyvet. Régebben is baj volt a szememmel, ezért csak rövidebb dolgokat olvashattam, de azt igyekeztem megjegyezni.

Ervin atya a legidősebb magyar szalézi. Mit üzen a fiatal rendtársaknak?

Jézustól meg kell tanulni, hogy alázatosak és szelídek legyünk. Imádság közben mindig vissza kell kérdezni: valóban így érzek? Az embereket tanítani kell értékelni és gondolkodni. Sokat kell beszélgetni velük, de nem szabad ráerőszakolni az akaratunkat senkire sem. A házasság is és a szüzesség is nagy érték. Nyitott szemmel kell járni az életben, meglátni a kettősséget és az ifjúság elé tárni. Nem lehet emeletet földszint nélkül építeni, az új mindig a régire épül. Minden munka szent, amit Isten dicsőségére végzünk, ha jót teszünk, az nem nyugtalanít. Mindenkire szükség van az életben. A legnagyobb ajándék az élet, a másik pedig az, ha olyan családban születik az ember, ahol van hit. Az igazi szeretet titka az áldozat, ami a tettek mögött van.

Sokat gyóntat, sok idős embert készített fel halála előtt.

A szív bőségéről beszél a száj – sokszor az egyszerű emberek sokkal többet tudnak adni, mint a tanultak. Egyszer egy egyszerű nénit készítettem fel, és amikor elvégezte a szentgyónását, elkezdtem vigasztani. Azt mondta nekem: - Minek vigasztal maga engem? Ne vigasztaljon! Egész életembe erre készültem!  

Csak ennyi az egész.

Az interjú 2007-ben készült, megjelent a 2008-as Don Bosco Kalendáriumban.