Főoldal / Szalézi Értesítő - 2014-4 / Tíz év Magyarországon - interjú Kukuczka Robert atyával

Kukuczka Robert  atyával Lengyel Erzsébet  beszélgetett

              A lengyel Robert atya tíz éve van nálunk, ő volt az első szalézi misszionárius Magyarországon. Élete során többször is megtapasztalta, hogy nem minden lesz egyből tökéletes, vannak problémák is, hiszen nem születtünk angyaloknak. De végül Isten kegyelméből minden megoldódik.

Honnan jöttél?

Egy kis sziléziai hegyi faluban születtem,  Istebnában. A település tizenegy kilométer hosszú, sok szétszórt házból áll. Sajnos a földművelésből már nem lehet ott megélni, így az emberek főleg a téli turizmusból élnek. A férfiak közül sokan bányászok és van több szanatórium is a környéken. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb, engem még a nagyikám nevelt, mert a szüleim dolgoztak. Gyerekkoromban a nagyszüleimmel mentem mindenhová, szinte fontosabbak voltak nekem, mint a szüleim, habár őket is nagyon szeretem.

Hogyan született az elhatározás, hogy szalézi pap leszel?

Az általános iskola nyolcadik osztályában dönteni kellett, hogy ki hová szeretne menni tanulni és pályázni kellett a következő iskolába. Én azt írtam, hogy úgy érzem, papnak hív az Isten, ezért olyan iskolába kell mennem tanulni, ahol érettségizni tudok. Emlékszem, hogy a tanárnő kinevetett engem. Azt mondta, a papoknak nincsen jövőjük ebben az országban (ez még a kommunista időkben volt), meg kell hogy nősüljek, felejtsem el a papságot. Ez volt az első próbatételem életemben, amikor még szinte gyerek voltam. Ezek után négy évem volt, hogy eldöntsem, hogyan tovább. Megláttam egy hirdetést, hogy angoltanárokat képeznek, és elhatároztam, hogy angoltanár leszek. Sikerült is elvégezni, de abban az időben, amikor elkezdtem tanítani, találkoztam egy barátommal, Tádéval, akivel gyerekkorunkban mindig arról álmodoztunk, hogy mi ketten együtt leszünk papok. Ahogyan Isten nevel bennünket az életben, az soha nem véletlen. Sokat imádkoztam Istenhez, hogy adjon nekem jelet, mi legyek: angoltanár, vagy pap. És Ő Tádét küldte, aki mellett ismét felfedeztem a papi hivatásomat. Sajnos Tádénak nem ment a tanulás, nem tudott leérettségizni, így postás lett, és egyszer becsöngetett az ajtónkon. Nagyon megörültem neki! El is mentünk együtt sétálni a városba, és pont egy szalézi rendházban kötöttünk ki!

Mindig sok küzdelem volt az életemben, de miután a barátom, Tádé a szemem láttára fulladt bele a Balti tengerbe, akkor még mélyebben elköteleződtem a papság mellett. Semmi sem történik véletlenül az életben…

 Hogyan döntöttél, hogy misszionáriusként Magyarországra jössz?

1998-ban voltam először Magyarországon, Nyíregyházán egy emlékezetes biciklitúrán, majd 2003-ban, a szentelésem előtt. Úgy történt, hogy Havasi József atya 2003-ban az akkori tartományfőnökünkhöz, Tadeusz Rozmushoz fordult, és rajta keresztül a mi szemináriumunk rektorához azzal a kéréssel, hogy ha valaki a lengyelek közül azt érzi, hogy szaléziként Magyarországra jönne szolgálni az Úrnak, akkor szívesen fogadnák. A rektor elmondta, hogy itt nagyon kevesen vannak, ez a legkisebb szalézi tartomány a világon, ezért volna szükség segítségre. Akkor még nem válaszoltam, át akartam gondolni ezt a komoly döntést. Őszinte leszek: én éreztem  misszionáriusi hivatást magamban, de inkább Angliába, Írországba szerettem volna menni, hiszen angoltanár voltam és ott hasznát vehettem volna annak, hogy tudok angolul. Húszan voltak akkor a szemináriumban, akik misszionáriusok szerettek volna lenni és az elöljáró mindenkitől megkérdezte, nem akarna-e Magyarországra menni, de senki nem vállalta a nyelv miatt. Én voltam a legutolsó. Három napot kaptam, hogy döntsek.

Kezdetben úgy volt, hogy csak három évig maradsz?

Nem három, hanem egy! Ez még nagyobb vicc volt! Tadeusz Rozmus atya, aki most regionális, azt mondta nekem, hogy egy évre megyek, aztán meglátom, hogy meg tudom-e tanulni a nyelvet. Amikor eljöttem Magyarországra, Havasi atya azt mondta: - Nem, drága, a szerződésben az van, hogy három év! Nagyon haragudtam akkor magamra, de rájöttem, hogy erre szükség volt, mert egy év alatt nem lehet megtanulni magyarul. Én voltam itt az első misszionárius, még senkinek sem volt tapasztalata. Ha lett volna rá lehetőség, hogy egy év után visszamenjek, akkor biztos nem maradok itt, mert egy év alatt nem tudtam megtanulni a nyelvet. Szenvedtem, a nyelvkurzus nem tetszett, mert ott csak civil dolgokat tanultunk, nekem meg az egyházi nyelvet is kellett volna tudnom. De szerencsém volt, mert 2004-ben, a nyelvkurzus után Andrásfalvy János atya és Dobis Ervin atya mellé kerültem Péliföldszentkeresztre, akik nagyon sokat foglalkoztak velem.  János atya arra figyelt, hogy nyelvtanilag helyesen beszéljek, Ervin atya pedig arra, hogy jó legyen a kiejtésem. Mások is sokat segítettek, de nekem is meg kellett küzdenem érte, így kénytelen voltam megtanulni magyarul.

Nagyon furcsa volt itt neked kezdetben?  Milyenek voltak a gyerekek?

Igen, nagyon furcsa. A gyerekek jók voltak, csak én nem voltam jó. Közvetlenül a nyelvkurzus után, 2005 márciusában érkeztem Nyergesújfalura, és János atya azt akarta, hogy minden órán legyek ott vele és tartsak tízperces előadást angolul, és később már magyarul is. Az iskolaév végéig volt ez így, szeptembertől pedig kaptam egy hetedik osztályt, heti két órát tartottam nekik, de akkor már mindent magyarul kellett, ami nagyon nehéz volt nekem. A gyerekek nagyon aranyosak voltak, de én, habár tudtam az anyagot, nem tudtam átadni. Nagyon sokat kínlódtam, de csak így tudtam fejlődni. Igyekeztem sok olyan segédanyagot gyűjteni, amivel minél több élettapasztalatot tudok átadni a gyerekeknek. Nagyon nehéz volt beilleszkedni. A gyerekek valamit mondtak, és én nem értettem, vagy félreértettem. Volt, hogy behívattam a szülőket, pedig nem is volt gond, én voltam a gond, mert nem értettem és rosszat feltételeztem. Ezek voltak azok a tanulságos esetek az életemben, amelyek nyomán megtanultam jobban, okosabban dönteni, nem egyből, hirtelen megmondani a véleményemet, hanem türelmesen várni.

 Hol szolgáltál eddig Magyarországon?

Amióta Magyarországon élek, állandóan iskolákban vagyok, és ennek örülök. Először Nyergesújfalun voltam öt évig, majd Kazincbarcikán, most pedig Óbudán vagyok. A mai világban az iskola nagyon nagy kihívás a szaléziak részére. A gyerekek nem olyanok, mint Don Bosco idejében, túl vannak terhelve. Ezt főleg Nyergesújfalun és Óbudán tapasztaltam. Nagyon sok különórára járnak, mert a szülők nem akarják, hogy otthon unatkozzanak, amíg ők dolgoznak, így legalább addig foglalkoznak valamivel és nincs idejük a rosszra.

 A teljes interjú a Szalézi Értesítőben olvasható.