Főoldal / Szalézi Értesítő - 2016-2 / Egy szalézi animátor - Interjú Csány Mártonnal

Idén egy olyan fiatal kapta a Savio Domonkos-díjat, akit nagyon sokan ismernek sokfelé, nem csak Magyarországon. Az ELTE olasz-pedagógia szakán végzett, a Don Bosco Szaléziak ifjúsági referense volt öt éven át, majd az Európai Szalézi Ifjúsági Mozgalom elnöke. Jelenleg a világ egyik legnagyobb légitársaságánál dolgozik, de még mindig szívesen animátorkodik.

 Csány Mártont Szlávik Adél kérdezte

Ha meg kellene határoznod, ki vagy te, ki is az a Csány Márton, mit mondanál? Fiatal, felnőtt, nevelő, utazó?

Azt mondanám, hogy egy szalézi animátor, érdekes, nem mindennapi ember. Nem tudok beállni a sorba, más ötleteim vannak, máshogy gondolkozom, mint az átlag, és ez általában eddig még mindig a javamra vált. Semmilyen áradatba nem tudok beállni, pl. nem láttam a Gyűrűk Urát, sem a Csillagok Háborúját, és a Harry Potterből egy betűt sem olvastam el. Fenntartással kezelem az olyan dolgokat, amikért mindenki rajong. Ugyanakkor szívvel-lélekkel követem Don Boscót, én érte rajongok.

Ha már szóba került Don Bosco, hogyan ismerted meg a szaléziakat?

Már kiskoromban nagyon szerettem focizni. A testvéreimmel, unokatestvéreimmel Budapesten mindig a Liszt Ferenc téren fociztunk, és egyszer a nagybátyám, Csány Péter atya elhívott, hogy tud egy jó helyet, ahol lehet focizni. Elindultunk biciklivel, mentünk-mentünk át a hídon, először nem is értettem, hova visz, majd megérkeztünk Óbudára, a szaléziak udvarára. Arra valahogy a mai napig emlékszem, mikor gurultunk le a lejtőn, és láttam, hogy mekkora élet van ott. Attól kezdve minden nap visszajártam, iskolából hazaérve gyorsan megebédeltem, összecsaptam a leckét és indultam Óbudára focizni. Hatodikos koromban lehetett mindez. Itt megismerkedtem nagyon sok emberrel, sok barátot szereztem, együtt nőttünk föl sokakkal, például Gorbival (Fülöp Tibor) és Jani Áronnal, akikből szalézi szerzetes testvér lett.

 A focizás túlnőtte magát, animátor lettél. Miért lett belőled szalézi animátor?

Elejével még nem is tudtam, hogy van mögötte valami más is, csak szerettem focizni és ide lehetett jönni, rúgni a bőrt. Akkor ismertem meg a mögöttes tartalmát, amikor 2004-ben egy szalézi közösség jött Magyarországra, és mivel akkor már jól beszéltem olaszul, Flavio atya megkért, hogy vigyem körbe őket Budapesten. Megmutattam nekik a várost, összeismerkedtünk, majd meghívtak magukhoz Olaszországba, és én elfogadtam a meghívást. Akkor már tombolt bennem az utazási vágy, valahogy sosem féltem egyedül nekivágni a világnak, gyorsan feltaláltam magam minden helyzetben. Tizenhat évesen tehát egyedül elmentem egy hónapra Olaszországba. Ott ismertem meg Don Boscót, ott értettem meg a „mögöttes tartalmat”. Nagyon tetszett, bár még nem igazán értettem, inkább éreztem, és lelkesedni kezdtem érte. Amikor hazajöttem, tettem egy fogadalmat, hogy minden nap lejárok az oratóriumba, és tényleg, hosszú évekig minden nap itt voltam az oratóriumban.

Miért választottad az egyetemen az olasz szakot? Mélyebben érdekelt az olasz nyelv, kultúra?

Azért választottam az olasz szakot, mert már kiskorom óta az Internek szurkoltam. Egyszer bekapcsoltam a tévét, egy Inter–Lazio UEFA kupadöntő ment és az Inter nyert 3–0-ra. Akkor nagyon megszerettem ezt a focicsapatot. Hetedikes koromban iskola mellett zongorázni jártam, amit viszont nagyon nem szerettem. Nálunk ugyanis az volt a szabály a családban, hogy mindenki játszott/játszik valamilyen hangszeren. Az egyik zongoraórán kifakadtam a tanárnőnek, hogy én nem szeretek zongorázni, focizni szeretnék. Azt mondta, beszél a szüleimmel, akik azt mondták rendben van, de a foci mellett kell választanom magamnak egy olyan tevékenységet, amivel nevelődök. Apukám kitalálta, hogy úgyis állandóan az olasz meccseket nézem, akkor tanuljak olaszul. Be is írattak egy nyelviskolába, ahol én voltam a legkisebb, nem tudtam semmit, a többiek nyelvtudása sokkal komolyabb szinten volt, viszont a gimnáziumban már nagyon jól ment az olasz. Részt vettem cserediák programokban, az érettségizőkkel pedig elvittek Torinóba. Bár jelenleg a diplomámmal taníthatnék is iskolákban, sőt gyakran megkeresnek a fiatalok vizsgák előtt, hogy segítsek nekik, de nem szeretnék tanítani.

 Miért? Hiszen Don Bosco is tanította a fiatalokat, nevelő volt.

 Igen, Don Bosco nevelő volt, de nem tanár. Ezt nagyon húzzuk alá! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs szükség tanárokra, dehogy! Csak azt, hogy nem nekem való, nem áll közel a szívemhez, anyagot átadni, ismeretet terjeszteni nem motivál. Viszont az sokkal inkább, hogy neveljem az embert, formáljam a személyiségét. A próbatanításom alatt például azt kifogásolták, hogy én a szüneteket a diákokkal töltöm a tanteremben vagy az udvaron, nem pedig a tanáriban. Ez távol áll tőlem, az a 45 perc, ami alatt le kell adni az anyagot, az iszonyatosan szoros tempó, olykor kissé irreális, bürokratikus elvárások a tanárokkal szemben nem vonzóak számomra. Egészen más, amikor valakivel spontán leülsz beszélgetni, bármilyen informális körülmények között. Például a kollégium műfaj már szimpatikusabb számomra, de az oratórium a csúcspont, csak hát ez ma nehéz, mert Don Bosco idejében a fiatalok vele éltek, rá voltak utalva, az étel, a szállás nagy vonzerő volt, Don Bosco személyén kívül is. Ma bejönnek a gyerekek az oratóriumba, eljátszogatnak két-három órát és hazamennek. Nehéz ezalatt maradandót alkotni.

Nem csak szalézi animátor voltál/vagy, hanem hosszú ideig vezetted az óbudai szalézi animátor közösséget. Hogyan élted meg ezt az időszakot?

Életem egyik legszebb időszaka volt. Azért szerettem, mert felelősként ráhatásom lehetett a többiekre, de nem gyakoroltam rájuk nyomást, hanem motiváltam őket, egymást lelkesítettük. Óbudán abban az időben minden nap volt oratórium. A pénteki oratóriummal kezdődött. Láttuk, hogy nyáron a táborokban mennyi gyerek van, hétköznap pedig csak egy-kettő lézeng, ezért megkértük az akkori igazgatót, hogy mi lehessünk a felelősei ennek az alakomnak. Volt, amikor száz fiatal volt az udvaron. Nagyon jó csapat alakult ki, bátor csapat, a legelhivatottabb, legcéltudatosabb közösség, akikkel valaha dolgoztam. A gimnáziumi éveimet ebben a közegben töltöttem.

Az egyetem utolsó évében kezdtél el a Szalim irodában dolgozni. Hogy lett belőled irodavezető?

 Albert van Hecke atya, akkori tartományfőnök behívott az irodájába, hogy elbeszélgessen velem. Azt mondta, hogy keresnek egy embert, aki az ifjúsági munkát koordinálja, és látta, hogy Óbudán milyen munkát végeztem, így rám gondolt. Egyből igent mondtam, de az első három hónap csak próbaidő volt, utána kértem, hogy a nyarat hadd töltsem szabadon. Miután igent mondtam, ki is írtam a facebookra, hogy elkezdtem a világ legjobb munkahelyén dolgozni, vagy valami ilyesmit. Lett egy irodám, ami bázisként üzemelt, és már reggeltől kezdhettem azt csinálni, amit szeretek.

A teljes interjú a Szalézi Értesítőben található.