Főoldal / Szalézi Értesítő - 2016-2 / Történelem: Szalézi munkatársak: igazi szaléziak a világban

140 éve alakult meg a Szalézi Munkatársak Egyesülete

Don Bosco elképzelései soha nem teljesültek pillanatok alatt: gyökerei mindig a távolba nyúltak. A Szalézi Munkatársak Egyesülete alapításának gondolata az 1870-es években körvonalazódott véglegesen.

              Don Bosco megemlékezik azokról a papokról, akikkel munkája kezdetén együtt dolgozott, amikor a kezdeti időkben az Oratóriumnak nem volt állandó otthona és a későbbiekben is, amikor Valdoccóban végleg letelepedtek. Voltak, akik Don Bosco elképzeléseit nem értették meg, vagy nem helyeselték politikai felfogását. Az ifjúságért azonban mindegyik lelkesedett és ez kötötte őket Don Boscóhoz. Ezek voltak név szerint: Pietro Merla, Luigi Nasi, Leonardo Murialdo, Ignazio és Giuseppe Vola, Giacinto Carpano, de különösen Don Cafasso és a „papocska”: Don Giovanni Borel. Ők mindannyian az első, hűséges és áldozatra kész szalézi munkatársak közé tartoztak.

 Jóakaratú férfiak és nők

 A papokon kívül több laikus is Don Bosco mellé állt. Nemesi családokhoz tartoztak, mint Cays gróf, aki idős korában lett szalézi, Fassati őrgrófnő, Callori és Pruney grófok. Sok kereskedő és munkás is volt közöttük. Don Bosco mindig nagy hálával emlékezett meg Giuseppe Gaglierdi műkereskedőről, aki szívesen töltötte idejét az Oratórium fiataljai között és anyagilag is támogatta őket.

Munkatársai tevékenysége igen változatos volt. Don Bosco elsősorban a hitoktatásban kérte segítségüket ünnepnapokon és nagyböjtben. Az esti iskolákban is tanítottak és segítettek felügyelni a gyerekekre a szabadidőben. Mások munkahelyet kerestek a fiúknak, különösen a börtönviselteknek.

De nem csak férfiak segítettek Don Boscónak. Szólnunk kell a „mamákról”, akik az Oratóriumban dolgoztak: előszöris Don Bosco édesanyja, Occhiena Margit, vagyis Margit mama, majd Don Rua édesanyja, Giovanna Maria, Michele Magone édesanyja, Margit mama nővére és Gastaldi kanonok édesanyja.

Az utóbbi vállalta, hogy kimossa a fiúk fehérneműit és minden szombaton személyesen oda is adja nekik. „Nagy szükségem volt rájuk… – mondta Don Bosco –, mert a gyerekek között sok olyan volt, akik a rongyos és koszos inget nem tudták kimosni, és ezért egy munkahelyre sem vették fel őket szívesen.”

Gastaldi „asszonyság” erélyes volt, mint egy hadsereg parancsnoka, aprólékosan átvizsgálta a fiúk ruháit, ellenőrizte, hogy tisztálkodtak-e rendesen. Az ágyakat is átnézte, némelyikben gyakran kellett lepedőt cserélni…

Mások pénzzel segítették Don Boscót. Egy plébános gazdag szülei örökségét is az Oratórium növendékeinek adományozta. Egy banki alkalmazott havonta adott egy nagyobb összeget, mintha az ő tartásdíja lett volna. Egy iparos ember nyugdíjazásakor az egész műhely berendezését Don Boscónak adományozta.

Nem „külsős szaléziak”

Don Boscónak lassan meggyőződésévé vált, hogy a munkatársakat egy egyesületbe kellene tömörítenie.

Az első próbálkozás 1850-ben történt. Összehozta hét bizalmas emberét, akik „katolikusok és laikusok” voltak, de ez a próbálkozás nem volt sikeres.

1864-ben jött a második kísérlet. Amikor a Társaság Alapszabályait Rómában bemutatta, beszorított egy „fejezetet”. Olvasás közben sok prelátus fintorgatta az orrát. A „külsős szalézi” kifejezés nem tetszett nekik. A beszúrt fejezet szerint bárki, akkor is, ha családban él, szalézi lehetett volna. Nem fogadalmas, de együtt dolgozhatott volna a szaléziakkal a szegény fiatalok javára. Az 5. fejezetben még arról is szó volt, hogy ha egy szalézi „elfogadható ok miatt” kilép a rendből, „külsős szalézi” lehessen.

Ezt a fejezetet teljesen elvetették. Don Bosco piemonti keményfejűséggel átgondolta és megváltoztatta a szöveget. Így sem fogadták el. Amikor ugyanis 1874-ben elfogadták a Szalézi Rend Szabályzatát, ezt a részt törölték belőle. Ebbe bele kellett nyugodnia.

Don Bosco nem esett kétségbe, és újból nekilátott a munkának, hogy valami elfogadhatót fogalmazzon meg. 1874-ben nagy vonalakban megalakította a Szalézi Szent Ferenc Csoportját. A szalézi igazgatók ennek az elnevezésnek sem voltak lelkes rajongói. Ez nem lett volna más, mint egy a többi rendnél ismert harmadrend. Don Boscónak az elutasítás nem tetszett és fejét csóválva mondta:

– Halvány fogalmatok sincs, mit akarok. De meglátjátok, hogy ez a csoport lesz majd Társaságunk támasza. Tanulmányozzátok a lehetőséget.

Don Bosco ugyanis egy hármas célt tartott szem előtt:

– az elhagyatott ifjúság felkarolása gazdagabbá teszi a lelkünket is;

– olyan legyen az ájtatossági gyakorlatuk is, mint a szaléziaké;

– gyűjtsék össze a szegény gyerekeket, saját otthonukban tanítsák és óvják őket a veszélyektől.

A szalézi munkatársak

 Don Bosco 1876-ban elérte a végleges megoldást. Segítőtársainak lelkes tagjait szalézi munkatársaknak nevezte. Megfogalmazta, kinyomtatta és gyorsan elküldte a pápának jóváhagyásra. A pápai „határozatot” IX. Piusz 1876. május 9-én küldte el Torinóba.

A cél ugyanaz maradt, mint két évvel ezelőtt: mindenki törekedjen az életszentségre, segítse a szaléziakat munkájukban, akadályozzák meg a rosszat, ami árthat a fiataloknak. Az eszközök hasonlóak a szaléziak által gyakorolt tevékenységhez: katekizmus, lelkigyakorlatok, papi hivatás ápolása, a jó sajtó terjesztése, a buzgó imádság és a szeretet gyakorlati megvalósítása.

Ennek az utolsó megfogalmazásnak sokan nem örültek, kétértelműnek tartották. Sok szalézi úgy vélte, hogy ez azt is jelentheti, hogy a szalézi munkatársak eleget tesznek küldetésüknek, ha anyagiakkal támogatják az ő munkásságukat. Don Bosco erélyesen közbelépett:

„Jól meg kell érteni, mit is jelent a munkatársak tevékenysége. A szalézi munkatársaknak rendünket nemcsak pénzbelileg kell támogatniuk, hanem minden más eszközt is meg kell ragadniuk, hogy együttműködjenek testvéreik lelkének megmentésén, különösen, ha a fiatalokról van szó.”

A teljes cikk a Szalézi Értesítőben található.