Főoldal / Szalézi Értesítő - 2016-3 / „Guvernare, animare!”  - interjú Ábrahám Béla tartományfőnökkel

Ábrahám Béla tartományfőnököt ezüstmiséje alkalmából Lengyel Ákos kérdezte

Ábrahám Béla szalézi tartományfőnök atya június 19-én hálaadó szentmisét mutatott be szentelésének huszonötödik évfordulója alkalmából Péliföldszentkereszten a kegytemplomban 10 órai, Óbudán, a Segítő Szűz Mária kápolnában 18 órai kezdettel. Az ünnepen jelen volt családja, rendtársai, barátai, munkatársai, számos fiatal és hívő, akik az évforduló alkalmával szeretettel köszöntötték, vele együtt adtak hálát és Isten áldását kérték további papi szolgálatára.

 Ezüstmisés vagy és a papi életed egybeesik a Magyar Szalézi Tartomány újraindulásával. Ez a két történet egy?

Időben mindenféleképpen egybeesik, hiszen újmisés papként léptem be a szalézi rendbe közvetlenül a felszentelés után. 1991 szeptemberében kezdtük a noviciátust, és már korábban is ott voltam Havasi atya tartományfőnöki beiktatásán és egy korábbi Don Bosco ünnepen, tehát valóban azt mondhatom, hogy az újraindult tartományt a kezdetektől ismerem. A tartományt, minden zegét-zugát, szögét, személyét, kapcsolatát ismertem és ismerem, ez fontos és jól is van így. 

 Ha össze kellene hasonlítani az egyházmegyés papság mindennapjait, hivatását, meg a te szerzetesi hivatásodat, akkor hogyan tennéd? 

Szaléziként nem felejtettem el, hogy Don Bosco egyházmegyés pap volt és abból lett rendalapító. Azt gondolom, hogy az összhangot kell keresni, azt, hogy miben tudjuk egymást kisegíteni és kiegészíteni, és erre szerintem a magyar Egyháznak különösen is szüksége van. Hogy ne azt nézze, hogy mi az, ami esetleg szétválaszt, vagy versenyhelyzetbe hoz bennünket, vagy ami megkülönböztet minket, hanem azt, amiben egységet lehetne teremteni, összefogást lehetne létrehozni. Nagyon bízom benne, hogy például egy eucharisztikus kongresszus segít abban, hogy a papok és a szerzetesek együttműködése valahogy bensőségesebb, egyértelműbb, természetesebb legyen, hiszen nem áll senki sem olyan jól, hogy azt mondja, hogy majd ő megold mindent. Illetve maga az Egyház karizmája olyan gazdag, olyan sokrétű, hogy jó abban megfürödni, részesedni és a papság, szerzetesség egymás kiegészítése, kinek-kinek a saját alaphivatása teljesítésével, ami egy áldás egy közösség számára, az Egyház számára. 

Teljesen egyértelműen ismerted fel a hivatásodat, hogy pap szeretnél lenni? Nem foglalkoztatott más foglalkozás, szakma?

Alapvetően azért mentem gimnáziumba, hogy tanár legyek. Földrajz-történelemtanár szerettem volna lenni. De aztán megismertem a nyolcvanas években az akkor tanított marxista történelmet, és mondtam, hogy hát ezt biztos nem… Majd úgy gondoltam, hogy földrajz-biológiatanár leszek, erre a biológiatanárom lett rosszul egy kicsit… De alapvetően nem is az érdekelt, hogy valami tantárgyat tanítsak, hanem hogy neveljek, a nevelés terét kerestem, amikor tanár akartam lenni.

 Hogyan fogadta a főpásztorod, hogy szerzetes akarsz lenni?

Az első lépésben Dékány Vilmos püspök atyához, a szeminárium rektorához mentem, ő annyit mondott: „Hát Béla, maga úgyis visszajön!” „Hát – mondom – püspök atya, köszönöm a biztatást…” De aztán nagyon korrekt volt, ugyanis én még a diakonátus előtt jelentettem ezt be, és elvileg a szeminárium megtehette volna, hogy felfüggeszti a tanulmányaimat, és végezzem a továbbiakat a rend keretein belül. De Dékány püspök atya úgy döntött, hogy befejezhetem a tanulmányaimat és fölszentelnek, hiszen akkor nagyon sok időt csúsztam volna, mivel meg kellett volna várni a papszenteléssel a szerzetesi örökfogadalmat, és ez így nagyon sokat jelentett. Illetve, egy fillért sem kért a taníttatásomért, mondva, hogy annyi feloszlatott, kirúgott szalézi szolgált az egyházmegyében kisegítő lelkészként az elmúlt negyven évben, hogy ennyit megtehetnek, hogy a taníttatási költségemet állják. Ezt Paskai bíboros úr is támogatta, elfogadta és így nem volt semmi gond ebből.

 És aztán Havasi atya lett a Főnök?

Hát, igen… Én nem is kaptam egyházmegyei beosztást, hiszen már tudták, hogy belépek a szalézi rendbe. Felszentelés után kaptam egy nagyon szép levelet a bíboros úrtól, hogy minden jót kíván nekem és áldását adja. Így szeptember elsején elkezdtem a noviciátust és Havasi atya lett az ordináriusom.

Nem volt furcsa papként bekerülni a noviciátusba a többiek közé, akik nem papok?

Biztos nagyon nehéz lehet egyébként ˗ nekem az volt a szerencsém, hogy annyira frissen voltam a szentelés után, nem voltam még káplán sem és főleg nem voltam plébános. Így belegondolva abba, hogy aki esetleg már öt év papaság, esetleg önálló plébánosi életút után jön be a noviciátusba, az borzasztó nehéz lehet.

És aztán a másik oldalról nézve, biztos, hogy a fiatal társaknak is nehéz lehetett velem. Azért akkor biztos, hogy már megvolt a papi öntudatom, néha kioktattam őket, de nem volt ebben semmi rossz szándék, csak hát az ember mégiscsak előttük járt valamilyen szinten, ha nem is feltétlenül sok életévben, de akkor is, mondjuk, az Egyházon belüli dolgokban.

Mintha a szeminárium folytatódott volna, csak kicsit vidámabban, kicsit másképp, kicsit nyitottabban, mert azt kell mondanom, hogy a mi időnkben azért még úgy volt, hogy egy szerzetesrendi novíciátus nyitottabb volt, mint a szeminárium.

 Olyan volt a rend belülről is, mint ahogy kívülről láttad és vártad?

Hát nem… Azért annál sokkal nehezebb. De azért ezt látni kellett, ezt mi is megértettük akkor és ennek örülök, hogy azért fiatalon volt annyi eszünk, hogy ezt megértettük, hogy fogalmunk sincs, hogy mi lesz holnap. Mi annakidején úgy léptünk be a rendbe, hogy nem hogy a holnaputánról nem tudtunk, a holnapról sem tudtunk. Illetve, ott például Szombathelyen öt olyan szalézi atya volt együtt, akik korábban önálló plébánosok voltak húsz-harminc-negyven éven át, nekik azért a közös élet sokkal nehezebb volt, mint nekünk a noviciátusban. Nekünk ez közelebb állt a szívünkhöz, a vágyainkhoz a napi, természetes formánkhoz, nekik pedig újra megélni a közösségi életet, az nagyon kemény kihívást jelentett és minden tiszteletem az övék, hogy ezt többé-kevésbé jókedvvel végig tudták csinálni. 

Mennyire tudtatok közreműködni a rend újraélesztésében, újraindításában? Bevont-e titeket Havasi atya már akkor is?

Feltétlenül, nagy bizalommal, mi pedig ezt élveztük, fürödtünk benne. Mindenről elmondtuk a véleményünket, ha kérdezték, ha nem. Nyíltak voltunk, őszinték, és általában, keresték, hogy mi mit gondolunk, hogy gondoljuk. De azért remélem, hogy kellő tisztelettel is igyekeztünk ezt megtenni, és azt is remélem, hogy ez azért nem volt hátrányára a rendnek, hiszen így azért belekerült a fiatalok gondolkodása is. Ne feledjük azért, hogy Szent Benedek a Regulában azt írja, hogy tessék megkérdezni a novíciust is a dolgokról – tehát lényegében ezt akkor a szaléziak megvalósították.

 A teljes interjú a Szalézi Értesítőben található.