Főoldal / Szalézi Értesítő - 2017-1 / Van, aki akar - interjú Jónás Bélával

Az idén Jónás Béla, a kazincbarcikai Don Bosco Iskola tanára kapta a Boldog Sándor Istvánról elnevezett pedagógiai díjat. Bélának négy diplomája van, értékteremtő pedagógiai munkára törekszik és személyes példájával biztatja diákjait a tanulásra

Hol születtél? Milyen családban?

Pápán születtem 1952. január 26-án. A  Bakony északi lejtőin nevelkedtem, Bakonytamásin, ez egy 600-700 lakosú kis falu. Cigány vagyok. Egy nagyon csorro, szegény, zenész cigány családban nevelkedtem föl. Az ember nem választja meg a bölcsőjét, hogy hová szülessen. Kilencen voltunk testvérek. Apám prímás volt, abból próbálta eltartani a családot, nem igazán nagy sikerrel, amellett dolgoznia kellett, az akkor még létező Útfenntartó Vállalatnál volt segédmunkás. A kilenc gyerek mellett anyám nyilván nem tudott más munkát vállalni. A családnak olyan kevés volt a jövedelme, hogy nem jutott mindenkinek egy pár cipő. Anyám olyan cipőt választott, amit fiúk, lányok egyformán viselhettünk, így felváltva hordtuk.

Hányadik gyerek voltál a sorban?

 Az utolsó előtti. A testvéreim közül már csak hárman élünk, az öcsém és egy nővérem, a többiek sajnos már meghaltak. A családban majdnem mindenki zenész lett. Bizony, iskolába nemigen jártam. Mivel a szüleim arra biztattak, hogy minél előbb álljak munkába, a gyerekkorom úgy zajlott, hogy elvállaltam a falu teheneinek és kecskéinek az őrzését. Május elsején már kihajtottuk a teheneket, és én mezítláb, egy klott gatyában, a falutól úgy 1-1,5 kilométerre a Bakony lejtőin őriztem őket. Ezért tavasztól én már nem jártam iskolába, mert a teheneket kellett őrizni. Ha fújt a szél, ha sütött a nap, kint álltam, ha esett az eső, úgy száradtam meg, a kutya sem törődött velem, hogy 10-12 évesen ott kint a legelőn mi történik velem. Hála Istennek, azért itt vagyok, jól vagyok… A pásztorkodással így én is besegítettem a család ellátásába, mert amikor hazahajtottam a teheneket, a bácsik, nénik szóltak, hogy: „Te, Béla, küldd el anyádat, a Jolánt” – ő meg ment, vitte a kosarát, és adtak neki mákos kalácsot, szalonnát, zsírt, cukrot, lisztet, sok mindent. Ez volt a fizetségem, mert pénzt azt nem adtak. Szerettek a faluban, mert az állatokat jól tartottam, mindenkinek megadtam a tiszteletet, mindenkivel kedves voltam. Így a nyolcadik osztályt csak 2,7-es átlaggal végeztem el, de közben többször megbuktam. Otthon nem fogtak keményen, nem volt minta, a szülők nem mutattak példát – a cigány családokra a mai napig ez jellemző. Pedig nem az a lényeg, hogy ki hová születik, vagy milyen a szeme ferdesége, hanem hogy később mi lesz belőle.

A teljes interjút elolvashatják a Szalézi Értesítőben.