Főoldal / Szalézi Értesítő - 2018-1 / Istenszerelem - interjú Paduraru Ági szalézi nővérrel

Ági nővér nagyon hosszú utat járt be, amíg abból a féktelen csángó kislányból, aki volt, azzá a derűs szalézi nővérré vált, akit most látunk magunk előtt. Kísérjük el őt Diószéntől Torinón, Rómán és Milánón át Mogyoródig!

Kérlek, mesélj nekünk a családodról, a gyermekkorodról!

Bákóban születtem 1978. november 30-án. Csángó vagyok. Gyermekkorom első éveit Diószén (Gioseni) faluban töltöttem. Nyolcan vagyunk testvérek, öt lány és három fiú, a legidősebb és a legfiatalabb között tizenhat év a korkülönbség, én az ötödik gyermek vagyok. Édesanyám kétszer elvetélt, mielőtt megszülettem volna, nagyon szurkolt, hogy én megmaradjak, és hát itt vagyok. Sokszor úgy érzem, hogy nekem három helyett kell élnem: magamnak és a két testvéremnek is, akiket a Jóisten vissszahívott, mielőtt megszülettek volna.  A szüleim földműveléssel és állattartással foglalkoztak. A családunknak megvolt mindene, ami kellett, de az apám nagyon szeretett pazarolni, és bár jómódú családból származott, nem tudott bánni a pénzzel. Így a szüleim sajnos elváltak, amikor a legfiatalabb öcsém négyéves volt, mert apukám nem volt a legpéldásabb ember, sem mint férj, sem mint apa. Feláldozta a családját a hírnévért és a gazdagságért. Mi anyukámmal és a testvéreimmel nagyon összetartóak voltunk és nagyon szerettük egymást. Ő hősiesen fölnevelt mindannyiunkat. Az idősebb testvérek felelősek voltak a kisebbekért, vigyáztunk egymásra, segítettük egymást. Megtapasztalhattuk, mit jelent a család, mit jelent összetartani, mit jelent a küzdelem, hogyan kell becsületesen, tiszteségesen dolgozni... Mindez meghatározó volt az életemben. A családunk nagyon hívő család, a szüleimnek fontos volt, hogy gyermekeiket jó keresztényeknek neveljék. Mi a kommunizmus idején is jártunk szentmisére, annak ellenére, hogy akkoriban nem volt tanácsos nyíltan kimutatni, hogy valaki hívő.

 Később hogy alakult az életedet?

 Amikor a négy idősebb testvérem befejezte a nyolcadik osztályt, elküldték őket Szebenbe tanulni. Én tizenkét éves voltam, amikor a szüleim elváltak, és emiatt én Erdélyben folytattam az iskolát és az életemet, teljesen más körülmények között. Itt nem csak katolikusokkal találkoztam, voltak itt unitáriusok, reformátusok, ortodoxok, hitetlenek, de ez számomra nem volt akadály, hogy barátkozzak velük, mivel olyan nevelést kaptam, hogy elég, hogy valaki ember legyen, hogy úgy nézzek rá, mint a testvéremre.

 Milyen gyerek voltál?

A nyolc gyerek közül én voltam a legelevenebb. Anya sokszor már nem tudta, hogyan magyarázza meg nekem, hogy eljusson az értelmemig, hogy mi a jó, és mi a rossz, hol vannak a határok. Ahogy cseperedtem, kezdtem rádöbbenni arra, milyen ember az apám, és nagyon fájt, hogy nem tudott igazi, óvó, szerető apánk lenni, aki harcol a családjáért, csak kihasznál bennünket, hogy neki több legyen. Elhidegültem tőle és a Jóistent „fogadtam örökbe”, hogy ezentúl ő legyen az apukám és ő neveljen. Emlékszem, egyszer négyéves koromban kimentünk a mezőre. Gyönyörűszép idő volt, minden zöld volt, csiripeltek a madarak, és én azt éreztem, hogy Isten átölel, és azt mondja nekem: „Ági, én vagyok, és szeretlek!” – bárhová néztem, minden Isten jelenlétéről beszélt, pedig nagyon kicsi voltam. Megmagyarázni nem tudtam, de megéreztem, hogyan tekint Isten rám, és minden emberre, és éreztem, hogy szerelmes a lelkembe.  Nagyon jó volt!

 Mi szerettél volna lenni?

Gyerekkoromban szerettem volna minél több nyelvet megtanulni, hogy minél több emberrel tudjak kommunikálni.  Otthon csángó nyelven beszéltünk, óvodásként tanultam meg románul, aztán iskolásként tanultam franciát, németet, angolt, latint… Nagyon szerettem a nyelveket, mondhatni, a nyelvtanulás volt a hobbym. Aztán volt egy olyan időszakom, amikor mindenkin szerettem volna segíteni, hogy boldog legyen, rátaláljon saját magára, Istenre, hogy érezze azt, hogy van itt a földön is boldogság, és nincs messze, csak meg kell találni.

A teljes interjút megtalálják a Szalézi Értesítőben.