Főoldal / Szalézi Értesítő - 2018-4 / Előkészület az Eucharisztikus Kongresszusra 3. rész

P. Szikszay Sándor SDB az euchrisztikus áldozatról: a szentmiséről elmélkedik.

Fiatal pap korom óta többször és több helyen szívesen megosztottam tanítványaimmal gyermek- és ifjúkorom számomra nagy jelentőségű, sőt, mondhatom: meghatározó élményeit az Eucharisztiával kapcsolatban. Most, hosszú és küzdelmes, tartalmas papi életem vége felé haladva hadd tegyem meg ugyanezt.

10–12 éves koromban még szülőfalumban, a nagyon távoli Zalában történt. Az iskolai tanítás reggel 8-kor kezdődött, mint másutt is. Így a fél nyolckor kezdődő hétköznapi szentmiséken nem tudtam részt venni, hiszen ¾ 8-kor már az iskolában kellett lennünk. (Mindez 1950–’52-ben volt.) 1949-ben voltam elsőáldozó, és nagyon ragaszkodtam a mindennapi szentáldozáshoz. Hatéves koromtól ministráltam, második otthonunk társaimmal együtt a plébánia volt, a templom pedig a legtermészetesebb, ugyanakkor a legbensőségesebb hely volt számomra. Ilyen körülmények között szülőfalum áldott emlékű plébánosa, esperese (akit magunk között, ötvenéves létére „az Öreg”-nek hívtunk a faluban – szemben a fiatal káplánnal, aki a Tiszi, Tisztelendő volt), nos „az Öreg” esperes úr felajánlotta, hogy minden nap délután 4–5 óra között külön engem megáldoztat a templomban. (Hozzáteszem, hogy akkor esti mise még nem volt.) Biztos vagyok abban, hogy mintegy 65 év óta a mindennapi szentáldozás igénye tartotta ébren kora gyermekkoromtól ébredező papi hivatásomat (így is mondhatnám: a papság utáni vágyamat). És segített kitartani ebben úgy, hogy nem sejthettem, milyen küzdelmek várnak rám, amíg a papságot elérem, nem is beszélve a továbbiakról. Ekkor vésődött belém, hogy követnem kell az Úr hívását. Belső meggyőződésem, egyúttal tanúságtételem is most, hogy ezt jelentette nekem gyermekként, ifjúként az Eucharisztia: a szentmise, a szentáldozás, a ministrálás, és mindaz, ami ebből kibontakozott, papi hivatásom további történetében.

Az Egyház mindig, minden korban, de az első keresztény századokban különösen is szinte „féltékenyen”, azaz a tévedésektől és a támadásoktól féltve őrizte az Oltáriszentséget, az Eucharisztia titkát. A titok = lat. a misztérium szigorú fegyelmével, csendjével takarta el az értetlen és a hitetlen kívülállók elől. A keresztség és a bérmálás (a megerősítés) szentsége után a harmadik ún. „beavató szentségnek” tekintette, amelyet csak azok ismerhettek és kaphattak meg, akik kellőképpen fölkészültek a hit titkának befogadására. (Ezért kell ma is komolyan vennünk pl. az elsőáldozásra való előkészítést.)

Az Egyház kettős valóságában szemléli az Eucharisztiát, az Oltáriszentséget:

a/ létrejöttében, ahogy a szentmiseáldozat eseményében, bensőséges cselekményében megjelenül az átváltoztatás, az átlényegülés által Krisztus teste és vére,

b/ állandó jelenlétében, ahogyan a szentmise után is valóságosan, teljes istenemberi mivoltában köztünk marad Jézus a kenyér színe alatt a szentségházban, a tabernákulumban.

Ez a jelenlét a katolikus templomok sajátossága és különleges vonzereje. Vagyis, a katolikus templom nem csupán a hívek megszentelt gyülekezőhelye, még kevésbé valamiféle vallástörténeti múzeum (ha művészi épületről és berendezésről van szó). A templom Isten háza, a szentségi Jézus „lakhelye”, akinél mi magunk is mindig otthon vagyunk, akár közösségben, akár csendben, egyedül.

Ezért a templomban végbemenő szentmise, és Krisztus valóságos jelenléte a keresztény élet forrása, egyszersmind csúcspontja. Ugyanis maga az élő Krisztus jelenül meg köztünk és marad velünk rejtett, áldozati valóságában.

A cikk folytatását a Szalézi Értesítőben találják.