Főoldal / Szalézi Értesítő - 2019-1 / Előkészület az Eucharisztikus Kongresszusra - 4. rész

P. Szikszay Sándor SDB ezúttal az eucharisztikus lakomáról: a szentáldozásról elmélkedik:

Legutóbb a szentmiséről elmélkedtünk, az Egyház életének központi eseményéről, amely eucharisztikus emlékezés, egyszersmind Krisztus keresztáldozatának megjelenítése. Szentségi megjelenítés ez: teljes gazdagságában megidézi Krisztus áldozatát és magába öleli a vele együtt szenvedő, önmagát is felajánló Egyház áldozatát. Így lesz a szentmise minden egyes jelenlevő krisztushívő áldozata, a mi áldozatunk, sőt, mindegyikünk mondhatja: az én áldozatom. A miséző pap csendes imájában minden résztvevő nevében mondja: „Fogadj el minket, és legyen kedves színed előtt áldozatunk, Urunk, Istenünk!”

Ma az eucharisztikus lakomáról, a szentáldozásról elmélkedünk. Szent II. János Pál pápa már idézett körlevelében (Az Egyház az Eucharisztiából él) a leghitelesebben tanít erről, amikor az evangéliumra hivatkozva így ír:

„Az áldozat üdvözítő ereje teljesen akkor hat, amikor az Úr testét és vérét magunkhoz véve megáldozunk. Az eucharisztikus áldozat természete szerint arra a bensőséges egyesülésre irányul, amely Krisztus és a hívők között jön létre a szentáldozásban: Őt vesszük magunkhoz, aki értünk áldozta föl magát; testét, melyet értünk adott oda a Kereszten, és a vérét, amely »sokakért kiontatott a bűnök bocsánatára« (Mt 26,28). Emlékezzünk csak szavaira: »Miként az Atya, akinek élete van önmagában, elküldött engem és én az Atya által élek, úgy az, aki engem eszik, általam fog élni« (Jn 6,57). Maga Jézus biztosít arról, hogy ez az egység, amit ő a szentháromságos élethez hasonlít, valóban létrejön. Az Eucharisztia valóban lakoma, amelyen Krisztus eledelül adja önmagát. Amikor Jézus először beszélt erről az eledelről, hallgatói elcsodálkoztak és zavarba jöttek, emiatt a Mester külön hangsúlyozta szavainak valóságát: »Bizony, bizony mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz bennetek élet« (Jn 6,53). Nem átvitt értelemben beszél az eledelről: »Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital« (Jn 6,55).” (16. pont)

Két tanút szeretnék most megidézni, akiktől az évtizedek folyamán igazán és élményszerűen megtanultam, hogy mi az Eucharisztia keresztény életünkben. S most a szentáldozásról szóló elmélkedésben azt segítenek megfogalmazni, hogy mit jelent számunkra Krisztus testének vétele a szentáldozásban.

• Az első tanú Prohászka Ottokár (1858–1927) egykori székesfehérvári püspök (1905-től haláláig), akinek síremlékén a székesfehérvári Prohászka-emléktemplomban ez a márványba vésett fölirat olvasható: „Magyarország apostola és tanítómestere.” Fiatal pap korától 22 éven át, egészen a haláláig tartó püspöksége alatt – ez a 19. század utolsó évtizedeitől, az első világháború évein át a trianoni Magyarország lelki kábultságát lassan oldó katolikus megújulás éveit fogja át – hatalmas irodalmi életművet alkotott. 1927-ben bekövetkezett halála után írásbeli hagyatékát 25 kötetben adták ki. Ebből az életműből három kötetet emelek ki, amelyek a legmélyebb hatást tették rám: Elmélkedések az evangéliumról, Élő vizek forrása (a Jézus Szíve tiszteletről) és Az élet kenyere (az Eucharisztiáról). Középiskolás koromban kaptam a Szentlélek hárfája című imakönyvet, amely a szentéletű püspök írásaiból, elmélkedéseiből, imádságaiból összeállított gyűjtemény.

A cikk folytatását a Szalézi Értesitőben találják.