Főoldal / Magyar Tartomány / Fülöp Tibor örökfogadalma

A kápolnát megtöltötték az ünneplők, közöttük sok fiatal, akik eljöttek más szalézi házakból is, hogy Tiborral együtt legyenek életének ezen a rendkívül fontos napján. Rajtuk kívül Don Bosco nővérek és szalézi munkatársak is szép számmal vettek részt az ünneplésen.  

A szerzetesi közösség hálaadása után a tartományfőnök, Ábrahám Béla atya beszéde következett:

- Tizenéves gyerekként jöttél először ebbe a templomba. Nagypapád lelkesített, hogy jöjj ide, a családod mondta neked, hogy jó ez a hely. Legelőször a gitáros zene nem nagyon tetszett neked, de nem sokkal később már elválaszthatatlanul a gitárral együtt jöttél és elválaszthatatlan óbudai lettél. Hogy honnan jött a Gorbacsov becenév, arra már nem emlékszem.

Az óbudai évek során volt két kis olaszországi kitérő szerzetesi életedben: a noviciátus idejére és a tirocinium idejére. Most újra itt vagy, abban a templomban, ahová először jöttél, akkor még nem is azzal a szándékkal, hogy szalézi legyél, hanem egy érdeklődő, közösséget kereső, jószándékú fiatalemberként. Hála a Jóistennek ezért az útért!

Az is az eszembe jutott, mint annakidején bennünk is, hogy alkalmatlanok vagyunk. Hogy is volt ez Don Boscónál? Kik voltak az elsők, akik  Don Bosco mellett elkötelezték magukat szalézinak? Nagyobb suhancok, fiatal srácok, akik mellette nőttek föl. Azok az első fiúk nem is tudták igazán, mit is jelent az, hogy "szerzetes". Sőt, Cagliero számára ez külön gondot jelentett, hogy "barát, barát...barát nem akarok lenni, de Don Boscóval akarok maradni". Szalézi életünknek, hivatásunknak ez a sarokköve, hogy Don Boscóval akarok maradni, Don Bosco életterve az enyém is és ezt kiteljesíti az öröm, amikor megérzem, hogy Isten szándéka szerint a helyemen vagyok.   

Persze, megvannak a gyengeségeink, a bűneink, a hibáink, de Don Bosco életterve újra és újra segít, lelkesít, ha kell, bűnbánatra indít, ha kell, akkor mozgat bennünket, hogy megtegyük az elhatározott jót, vagy éppen a közösség felé fordít minket.   Most nem csupán egy szerzetesi örökfogadalmat ünneplünk, hanem egy SZALÉZI örökfogadalmat a szalézi szerzetesi társaságban, a Szalézi Családban. Ez azt jelenti, hogy az első és legfontosabb  számodra, számunkra Don Bosco élete, a Don Boscó-i út, sőt, magának Don Boscónak a személye iránti lelkesedés. Hogy azt igaznak, jónak ismerjük föl, amit ő tett, amit ő mondott. Követhetőnek és követendőnek gondoljuk azt az utat, amit ő végigjárt, és hisszük, hogy a Jóisten Don Boscón keresztül hív meg minket az Ő követésére.

Ebben az örökfogadalomban, amit most ünneplünk, az oltáron látható két szimbólum segít bennünket jobban megérteni ennek a fogadalomnak az üzenetét és tartalmát.

Az egyik az égő gyertya.

Mit jelent ez az égő gyertya?

Igazából a szerzetesi fogadalom nem más, mint a keresztségünk megújítása, jelenvalóvá tétele és a keresztségi kegyelem felszítása. A szerzetes nem feltétlenül pap, sőt, a kezdeti szerzetesség nagyon elkülönült a papságtól.  A szerzetesség azt jelenti, hogy amit a keresztségben kaptam, és ami a keresztséggel elkezdődött Krisztus és közöttem, azt szeretném teljesebben, mélyebben, gazdagabban megélni, jobban átadva önmagamat, jobban befogadva Krisztust. Ennek a jele az égő gyertya, amit Tibor a szertartás közben átvesz.

A másik egy szalézi szimbólum, sok rendtárs gyakran viseli: egy kereszt.

Az örökfogadalmas kereszt.

Ennek a keresztnek a két oldalán rajta van ugyanaz az üzenet kétféle módon megfogalmazva. Az egyik oldalon Jézusnak, a Jó Pásztornak az ábrázolása van a keresztnek a közepében. Az a jézusi ábrázolás, ami a szaléziaknak különösen fontos. Jézus magát határozza meg úgy: "Én vagyok a jó pásztor,  életemet adom a juhokért, elmegyek, megkeresem az elveszettet és hazaviszem, vállamra veszem a gyengét és fáradtat." Szalézi hivatásunkat próbáljuk úgy is meghatározni, mint részesedés Jézusnak, a Jó Pásztornak a szolgálatában. Ahogy Jézus Jó Pásztor lett, úgy teljesítjük mi is ezt a szolgálatot Krisztusban.

A másik oldalán pedig egy Don Boscó-i idézet van, egy mondat, ami nehezen fordítható le, de valami olyasmit jelent, hogy : "Tanuld meg megszerettetni magadat!" - ami egy kicsit félreérthető, a másik megfogalmazás szerint " Tanuld meg a szeretetet művelni magad körül!" ..."munkálni" a szeretetet magad körül. Egyszer egy paptestvéremnek elmeséltem ezt az örökfogadalmas keresztet és ő kikelve magából azt mondta a jámbor, hogy engem márpedig ne szeressenek! Azért gondoljuk végig, hogy ha téged nem szeretnek, akkor milyen nehéz lesz Jézust megszerettetni! Mert valahol mégiscsak nekünk kellene ezt megjeleníteni. Don Bosco azt mondja, ne féljünk attól, hogy személyesek, közvetlenek legyünk! Ne féljünk attól, hogy ezt a szeretetet munkáljuk, műveljük magunk körül. A szalézi örökfogadalom erre is meghív, ebben is megerősít.

Bosco Szent János útján járva a Szalézi Családban, és azon belül az Egyházban tesz Tibor örökfogadalmat. Az örökfogadalom a teljes elköteleződés, az önátadás. Ennek az ősi szimbóluma, ami a diakónus- és papszentelésben is megvan, a proskynesis, a leborulás az oltár előtt. Ez az önátadásnak egy nagyon ősi gesztusa az egyházban. Tudjuk, hogy például Szent Imre herceg éjszakákon át imádkozott ebben a pózban, leborulva, hasra fekve, kereszt formában kitárt karral, átadva magát az imádságban Krisztusnak.  Ez egy nagyon fontos gesztus, több, mint szimbólum, hiszen nem emberi erőre, nem az emberi virtusra támaszkodik az örökfogadalom, hiszen az ember magában gyenge, könnyen eltévelyedik.  Amikor valaki örökfogadalmat tesz, vagy a szentelését kéri, akkor mindezt Krisztus erejére hagyatkozva, Krisztusba kapaszkodva, megváltott emberként Krisztusra építve teszi.

Imádkozzunk együtt Tiborért, hogy soha ne a saját erejében bízzon mert akkor csalódás fogja érni. Sőt, még csak ne is a rendtársakban bízzon, hanem Krisztusban, hogy aztán Krisztusban bízva a rendtársak közösségében, mint gyenge és botladozó közösségben, amely azonban mégis igyekszik az úton járni, és Krisztusban bízva hitben, már elfogadva önmagunkat úgy támaszkodjunk saját magunkra,  saját képességeinkre, amit azért kaptunk, hogy Krisztusra építve, de saját karizmáját megélve, élete sajátos gazdagságát megtapasztalva azt a hivatást tudja megélni, amit személyesen neki szánt az őt meghívó Jézus.

Kérjük az Úr kegyelmét, hogy "a jót, amit megkezdett benned", tegye teljessé.

A szertartás végén az örökfogadalmas, Fülöp Tibor kért szót, bár elmondása szerint nehezen tudott megszólalni. Megköszönte családjának, elsősorban nagyapjának, akinek a legtöbbet köszönheti, hogy segítette útján és kért mindenkit, hogy továbbra is imádkozzanak érte.  
Utána az ünneplő tömeg a rendház udvarába vonult, ahol élénk beszélgetés és köszöntések mellett együtt fogyasztották el a felkínált vacsorát.

Szaléziak.HU