Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Advent 2. vasárnapja
Advent második vasárnapján két nagyon fontos szereplő lép elénk, aki elkísér bennünket az adventi úton: Izaiás proféta és Keresztelő Szent János.
Izaiás proféta jó 800 évvel Jézus születése előtt működött Izraelben, mint Isten küldötte. És az ő profétai működésének azon kívül, hogy a kora emberihez szólt, nagyon erősen jellemzője, sajátja, hogy nagyon sokat jövendölt a Messiásról. A Messiásról, akit mi latinosan Krisztusnak mondunk, mint Megváltó magyarul, akinek az eljövetelét Jézusban látjuk beteljesedni.
800 évvel korábban Izaiás profétai működése során nagyon sok mindent előre meghirdetett az eljövendőről. Természetesen megerősítette azt a várakozást, hogy Ábrahám leszármazottja lesz, sőt, Júda törzséből, Dávid családjából fog születni. Beszélt a szűzi születésről, és arról, amit az olvasmányban is hallottunk, hogy rajta lesz az Úr Lelke. Hogy ez pontosan mit jelent, hogy csak hordja ezt a lelket, vagy maga ő az Úr, mert az Úr lelket ölti be, ezt a kornak az a kinyilatkoztatása még nem tudta egészen pontosan végig gondolni, hiszen azt azért, hogy a Messiás maga az Isten fia lesz, nemcsak egy Istentől kiválasztott, valami különleges, meghívott valaki, azt még azért talán Izaiás profétánál sem kerül ilyen ontológiai mélységben, a létezés mélységében elő.
Viszont, amiről beszél, az a messiási ország, amit hallottunk az olvasmányban, amelyben mint egy az édenkert kezdeti állapotára vezet vissza mindent - ahol a gyermek játszott az áspiskígyó fészkénél, és az oroszlán szalmát eszik -, a nagy békesség koráról. Izaiás az egyébként, aki beszél arról is, más szakaszában az ő működésének, hogy a Messiás majd szenvedni fog. Ő az, aki beszél arról, hogy a Messiás az Isten szenvedő szolgája lesz, és ez az, amit aztán Jézus magára vesz és beteljesít.
Advent során így a hétköznapi misékben majd többször halljuk Izaiás próféta könyvének egy-egy részletét. Akiről beszél, akiről előre jövendölt, ez a pusztába kiáltó szava, a Messiás működésének előkészítője, előfutára, akit pedig Keresztelő Szent János személyében látunk beteljesedni, és ezt fogalmazza maga Máté evangéliuma is, hogy ő volt az, akiről Izaiás proféta mondta, hogy eljött és keresztel, aki kivonul a pusztába, aki maga is proféta, és egy erős jel arra, hogy elközelgett a mennyek országa.
Keresztelő János működésének első mondata: „Térjetek meg!” Ugyanezzel a mondattal fogja kezdeni Jézus is a maga igehirdetését, hároméves tanítói működését. „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!”
Jánosnál a megtérésnek külső szimbolumaként, gesztusaként a vízzel való - itt úgy mondjuk, hogy keresztelés, bár ez, a szó dogmatikai értelmében nem az, hiszen a keresztség szentségét majd Jézus alapítja. És János is elmondja, hogy: „Én csak vízzel keresztelek a bűnbánatra.”
Mi ez igazából?
Keresztelő Szent János egy bűnbánati felhívást tesz, és aki hozzájárul annak, egy bűnbánati gesztust, egy jelet ad azzal, hogy alámerítkezik a Jordán folyóban. És János is tudja, hogy ez kifejezi az ember bűnbánatát és jószándékát, de nem szentség. Tehát még magát a megbocsátás kegyelmét, szentségi formában, teljességben, az isteni kiengesztelődést ez a szimbólum, ez a jelkép nem adja meg. Megadja az embernek azt a keresését, az embernek azt a belső lelki vívódását, szándékát, hogy igen, én szeretnék szabadulni a bűneimtől és gyengeségeimtől, szeretnék kiengesztelődni az Istennel, de ehhez Isten műve szükséges.
Ehhez az kell, hogy Ő maga jöjjön el hozzánk, Ő legyen egy velünk, beletestesüljön a mi világunkba és életünkbe, és Ő legyen az, aki aztán ezt a szentséget már kegyelmi erővel, Szentlélekkel, nem csak vízzel, hanem vízzel és Szentlélekkel megadja nekünk. És aztán ezzel nekünk adja azt a keresztséget, amely által mi az Isten gyermekei leszünk, és amely által mi a Mennyország örökösei leszünk, Krisztusnak társörökösei. János tehát egy előfutár, egy proféta, mondhatnánk azt, hogy az Ószövetség utolsó, vagy az Újszövetség első profétája határhelyzetben és nagyon sajátos működéssel, hiszen konkrétan már a Messiás eljöveteléről kell beszélnie, és erre figyelmeztetni az embereket.
És ha meghalljuk Keresztelő Szent János mai szavait, így advent második vasárnapján, akkor ez minimum zavarbejtő. Mert így adventben mi nagyon szépen berendezzük a világunkat: kicsi fények, kicsi csengők, kicsi zajok, egy kis kürtős kalács, egy kis mézes kalács, egy kis forralt bor, fantasztikus illatok, és fények, és szépség, és harmónia, és jaj, de aranyos, jaj kicsit havazzon is, és egy ilyen kellemes, jó hangulatú…
De nem ez az Isten útja.
Nagyon sokszor a vallásban is azt gondoljuk, hogy az Isten útja az a kellemes út, a fények, a hangulatok, a derű, az illatok…
De Krisztus útja, az nem ez az út.
Ugye, az ember sokszor zavarba jön, mert azt gondolná, hogy: „De hát Uram, én, aki annyi mindent megtettem, itt vagyok a vasárnapi misén, meg még rózsafüzét is imádkozom, még időnként a gyónásomat is elvégzem, még időnként adományokat is adok, hát Uram, hát mint Reb Tevje, a híres tejesember a Hegedűs a háztetőn-ben, hogy hát neked annyi, nekem itt egy kicsit itt lent, hát ha én gazdag lennék, Uram, hát miből áll az neked? Nekem itt legyen egészségem, békességem, szerető családom, rend körülöttem, legyen szépen minden jól, minden meg, legyek elismert, legyek...
És nem ez az Isten útja.
A szentek, amikor szembesülnek azzal, hogy bizony még az ő életük is tele van kihívásokkal, krízisekkel, kudarcokkal, akkor Avilai Nagy Szent Teréz, ha jól emlékszem, ő az, akinek nagyon kedves humora van, aki azt mondja, hogy: „Hát Uram, ha így bánsz a barátaiddal, hogy betegség, halál, fájdalom, gyengeség, kudarcok, megvetés, ha így bász a barátaiddal, akkor ne csodálkozz, hogy kevés van belőlük!”
Csak valószínűleg mi még mindig pogányok vagyunk a lelkünk mélyén. Ugye a pogányság szól arról, hogy pakolom a töményt az úr oltára elé, viszem neki a termésem tizedét, valami Isten szobor elé, Jupiter vagy akármi, és cserébe én majd elismert polgár, jó egészség, szerető gyermekek, gazdagság, rend, harmónia. Ez a pogány, ez a bálvány, ennek össze kell törnie a szívünkben, a lelkünkben, a gondolkodásunk legkisebb darabjában. Ez az, amire azt mondja János, hogy: „Ő majd jön, kezébe tartja már a lapátot, hogy kitisztítsa a szerűjét.” Ebből meg kell tisztulnunk, ebből a hamis bálványisten képből, abból az istenképből, ami arról szól, hogy én neked itt egy kicsit, te nekem onnan egy kicsit, és akkor oké, jóba vagyunk.
Mi az Isten útja?
Assisi Szent Ferenc sétál Leó testvérrel, és Leó testvér Ferenchez fordul, megkérdezi, hogy: „És Ferenc, mi az Isten akarata? Áruld el, hisz mi emberek annyira mindenre mondtuk már, hogy Isten akarata. Deus vult, Isten akarata, ugye, ezt kiáltották a keresztes hadjáratok is. Annyi mindenre mondtuk mi, hogy az Isten akarata.” És akkor Ferenc elgondolkodik, visszanéz Leóra, és csak ennyit mond neki, hogy: „Testvér, mindig az, ami a nehezebb.”
Mert meg kell, hogy tisztuljunk. Mert, hogy életünknek ez a szakasza – ugye, örökéletben gondolkodunk, nem csak ebben a 60-120 évben, mindegy mennyi - bármekkora is, az kell, hogy alkalmassá tegyen bennünket a nagyra, a teljesre, a beteljesedésre.
Gyerekeknek szoktam mondani ezt a példát, hogy nekem volt egy nagyon kedves, Fradi címeres, nagy, sörös korsóm, de hát én gyermekként kakaót ittam belőle. És az nagyon kakaós lett, és kinyitottam a csapot, zubogott bele a forró víz, alá tettem ezt az üvegkorsót, és kiszakadt az alja. És akkor ott gyerekként megértettem, hogy miről szól a purgatórium. Hát erről. Hogy még nem vagyunk készek arra, hogy eljussuk az Isten színe látására - hát kiszakadt az alja. Megsemmisülne. Oda nem lehet csak úgy beslisszolni, oda menyegzős ruha kell.
És itt vannak az életünk szakaszai, persze van benne azért jó érzés is, remélem, és van benne olyan időszakasz, amire a nehézségekből vissza tudunk gondolni, hogy: „De akkor szeretve voltam, de akkor megértve voltam, de akkor támaszt kaptam” -, kell ez is, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a Keresztelő szavaival járjunk: „Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcseit!” Hogy járjuk végig azt az utat, ami elválasztja a búzát a pelyvától. Hogy mi a búzaként az Úr kezében élő és gyümölcsöt termő, értékes, gazdag, teljes életet élők legyünk. És az advent – persze, szépek a fények, jó a forraltbor, én is szeretem a diós bejglit, és nagyon szépek a mézes sütemények, hogy a gyerekek azt készítik jó illattal -, ezek kellenek, ha a lényeget segítik. Ha nem vonják el a figyelmünket, ha nem azt gondoljuk, hogy ennyi elég, jaj de jó, kellemes, örömteli. Hanem pont azt mondjuk, hogy igen, hát ezek kísérő jelenségek, mert szükségünk van rá, és segítik azt a lelki újjászületést, ami a kipróbált hit, ahogy Péter apostol fogalmaz a levelében, hogy a kipróbált hit, mint az izzó arany, megtisztul. És nekünk sem lehet ezt az utat elkerülni. Vagy ha elkerüljük, akkor Isten színe előtt szétszakadnánk, nem tudjuk befogadni.
Jézus Krisztus nem csak úgy eljött, hanem ráadásul még ránk is bízta az ő messiási küldetését. Most nekünk kell hirdetni, hogy: „Térjetek meg!” és „Elközelgett a mennyek országa.” Nem elég az, hogy mi igyekszünk a bálvány istent, a hamis istenképet lebontani. Nem elég az, hogy mi igyekszünk a folytonos megtérésben, megújulásban egyre alkalmasabbá válni az isteni kegyelemmel való együttműködésre, hanem nekünk ebben minimum még jó példát is kell adnunk az istenszeretetre, az emberszeretetre. Arra, hogy ez az isteni élet, bár úgy látszik, mint ami emberi értékrendszer szerint nem sikeres, nem gazdag, nem dicsőítendő, nem fennkölt. Bennünket is érnek kísértések, betegségek, halál, fájdalom, megmagyarázhatatlan kínok, nehézségek, lelkiek, testiek. De ez mind-mind valahol, valami módon, ha nem a miérteket keresem, hanem a hogyanokat, akkor az Isten országának a beteljesedése felé vezet. Amíg leragadok a miértek mellett, addig egy pogány istent kérdezek, aki csendben marad, mert nincs.
Ha azt kérdezem, hogy: „Uram, hogyan tudok én a Te Igédhez hasonulni? Hogyan tudok én a Te kegyelmeddel együtt működni?” - akkor elkezd kirajzolódni a szívünkben, a lelkünkben, az életünkben a valódi, igaz Isten, az élő Isten, aki keres bennünket és szeret bennünket, és a legfőbb jót, az élet teljességét, a messiási országot akarja nekünk adni.
Engedjük, hogy a fölöslegesek kiszóródjanak, hogy Istennek tiszta búzájává legyünk! Amint a korai keresztény vértanú, Antióchiai Szent Ignác saját magáról azt jósolja: „Hogy Isten tiszta búzája legyek, amelyet az állatok foga – ugye, ott az oroszlánok és a többi, amit más vértanúk is megszenvedtek -, az majd Isten tiszta búzájává őröl, és aztán az az oltárra odakerül, mint a krisztusi áldozat kenyere.”
Adja meg az Úr, hogy mi is tudjunk ilyen tiszta búzává, és az Úr áldozatának kenyerévé válni!
Ehhez kérjük az Ő kegyelmi megerősítését a hitvallás elimádkozásával.
P. Ábrahám Béla SDB
Elhangzott Nyergesújfalun, 2025. december 6-án
Szaléziak.HU
