Főoldal / Szalézi világ / Valóban nincs már remény?
Valóban nincs már remény?
2014-09-24 Szerda | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Szíriában három év fegyveres konfliktus után a fiatalok és általában az emberek egyre inkább reményvesztettekké válnak. Elvesztették a reményt és a bizalmat, de még nem veszítették el a hitüket, bár már alaposan próbára tették a történések. Nagyon nehéz úgy élni az életet, hogy szinte lehetetlen előrelátni a háború végét, mindenekelőtt azt, hogy mi fog történni azután, mennyi ideig fog tartani, hogy újjáépítsenek mindent. És ha mindez nem volna még elég, nagy a félelem az iszlám szélsőségesektől és attól, mit tehetnek még.
Munir El Rai szalézi atya, a Közel-Keleti Szalézi Tartomány (MOR) tartományfőnöke a nyáron látogatást tett a Szíriában élő három szalézi közösségben – Kafroun, Aleppo és Damaszkusz –, és lutazása végén tájékoztató levelet küldött a szaléziaknak. Íme ennek a levélnek a kivonata:
Függetlenül a vallásuktól, sokan elvándorolnak, és közöttük nagyon magas a keresztények aránya, ami nyomasztó azok számára, akik úgy döntöttek, hogy maradnak. (...)
Nem szabad elfelejtenünk mindazt, ami Szíriában történt. Gondoljunk az iraki keresztények helyzetére, vagy arra, ami Libanonban történik. Az elvándorlás problémája olyan tragikus, hogy meg kell ismertetni, és meg kell válaszoltatni mindenkivel, kezdve a Nemzetközi Közösséget és az ENSZ-t, akiknek hozzá kell járulniuk ahhoz, hogy megtalálják a megoldást erre a nagy katasztrófára.
Nehéz életben tartani a reményt, de vannak pozitív jelek, amelyek ahhoz vezetnek, hogy felismerjük, hogy az emberek, akik Szíriában maradnak, rendkívüli nagy próbatétel elé állítják hitüket és kivételesen bátrak. Az élet folytatódik, az emberek házasodnak és ünnepségeket tartanak. A fiatalok továbbra is járnak iskolába és egyetemre, és azok, akik munkát tudnak találni, elvégzik még a legmegalázóbb tevékenységeket is. Az emberekben nagyban él az alkalmazkodás szelleme a körülményekhez, és minden alkalom jó az ünneplésre. Azok, akik maradnak, nem félnek a kockázattól, de meddig marad még ilyen erős akaratuk?
Szaléziak Kafrounban
Szerdán, július 2-án érkeztem Libanonból Szíriába, és azonnal elmentem, hogy meglátogassam a szalézi közösséget Kafrounban. (...) A közösségben olyan személyek találtak menedéket, akik elhagyni kényszerültek otthonaikat. Ezek az emberek főként a Szalézi Család tagjai, akik Aleppóból érkeztek; ők általában a szaléziak vagy a szalézi munkatársak családtagjai, vagy olyanok, akik a szaléziakkal együtt dolgoznak.
A rendház csodával határos módon működik egyetlen olasz misszionárius, Luciano Buratti atya irányítása alatt, de számíthat a szalézi munkatársak értékes segítségére, akik mint világi emberek, működtetik az oratóriumot és az Ifjúsági Központot. Ez az első alkalom a Közel-Keleti Tartományban (MOR), hogy egy ház ekonómusi posztját egy laikusra, Johnny Ghazi úrra bízták.
Látogatásom során volt szerencsém részt venni egyes oratóriumi tevékenységeken és különösen a nyári oratórium kezdetén, amelyen mintegy 350 fiatal, köztük sok menekült vett részt. Kafroun vidéke az egyik békésebb része Szíriának. Emiatt sok család eljött Homsból, Damaszkuszból és Aleppóból hogy ebben a völgyben éljen.
Megkértek, hogy a tábor kezdetén én mondjam a megnyitóbeszédet. Úgy döntöttem, hogy arról az igazi örömről beszélek a fiataloknak, ami a szívünkből jön, annak köszönhetően, hogy találkoztunk Krisztussal. Mondtam nekik, hogy olyan esetekben, amikor nagy szenvedést kell elviselni, bizalmunkat Krisztusba vetjük, aki minden bizonnyal enyhülést hoz nekünk.
Az oratóriumban középiskolai kezdő felkészítő tanfolyamok indultak és felkészítés a záróvizsgákra. A szaléziaknak sikerült bevonni a tanárok nagy számát, akik most órákat adnak a fiataloknak.
Köszönet a Gondviselésnek, hogy néhány jótevőn keresztül, akik az elmúlt két évben a segítségünkre siettek, már képesek vagyunk befogadni és díjmentesen vendégül látni körülbelül ötven családot. Ezen kívül köszönetet kell mondanunk a sok munkatársnak, akik segítettek és támogattak bennünket, folytatva a tevékenységeket az oratóriumban.
Szaléziak Aleppóban
Szombaton július 5-én egy család kíséretében elindultunk autóval Aleppóba. Végig az úton mentünk, amely viszonylag biztonságos, de azért volt lehetőségem meglátni a nagy pusztítást, amit a hosszú háború okozott. Arra a sok emberre gondoltam, aki itt harcolt, szenvedett és meghalt. Az ádáz háború jeleit szinte mindenhol észrevettem. Láttam szinte teljesen kihalt falvakat, romos vagy teljesen elpusztított házakat. Ez a pusztítás sírásra késztet és a háború brutalitása mélyen érintette az emberek mindennapi életét. (...)
Világosan látható volt, hogy a városban káosz uralkodik, amit el is lehet képzelni, hiszen Aleppo az egyike azoknak a városoknak, amelyek a leginkább megszenvedték a konfliktust.
Mindig nagyon megindító megérkezni abba a szalézi központba, ahol szaléziként megszülettem, felnőttem és éltem. Boldog voltam, amikor megláttam a szaléziakat és a fiatalokat, akik nagyon meleg fogadtatásban részesítettek. Énekeltünk, megéljeneztek és megöleltük egymást. A szalézi központ a béke és a remény igazi oázisa! Mielőtt lefeküdtem volna, meglepődve vettem észre a figyelmességet, egy feliratot, ami a szobám ajtajára volt tűzve. Azt írta: „Isten hozott Aleppóba, amely még mindig fennmaradt, annak ellenére, hogy az egyik legveszélyesebb városnak tartják a világon.”
Vasárnap reggel szentmisét mondtam Jacques, egy 11 éves fiú emlékére, aki 2014 januárjában, hittanórára jövet meghalt az úton.
Aleppói tartózkodásom alatt megpróbáltam ellátogatni a város különböző területeire, és csak pusztítást és bánatot láttam. A mindennapi életre jellemzőek a harcok, és hogy nincs áram és víz. Kísérleteket tettek a vízhiány leküzdése azzal, hogy kutakat ástak, de a lakosság közül néhányan megbetegedtek, mert a víz szennyezett volt. Bizonyos esetekben lehetőség van vásárolni nagyon rossz minőségű vizet igen magas áron, és ez sok szenvedést okozott az emberek.
Minden családnak van legalább egy rokona, aki megsebesült, meghalt vagy elrabolták. A fiatalok tanácstalanok és készek elmenni, bárhová. Elvesztették a reményt, hiszen az elmúlt két évben nem hagyták el a várost és állandóan együtt élnek a halállal. Minden nap anélkül hagyják el otthonaikat, hogy tudnák, képesek lesznek-e visszatérni az állandó robbanások miatt.
Az emberek fáradtak, stresszben élnek és depressziósak. Ez az, amiért sokan elhagyták Aleppót és elmentek más területekre vagy kivándoroltak külföldre.
A szaléziak együtt dolgoznak a helyi egyházzal és a jóakaratú nem keresztény emberekkel és igazi csodákat visznek végbe, hogy minden lehetséges módon támogassák a lakosságot. A gyereke nyári táborában több mint 600 fiatal vett részt. (...) A szervezők, Georges Fattal atya, Simon Zakarian atya és Pierre diakónus, aki segített nekik a nyár folyamán, nagy tanúbizonyságot tettek nagylelkűségükről, szeretetükről és elkötelezettségükről a fiatalok felé.
Nagyszerű találkozóm volt a vezetőkkel, akik a számos különböző nehézség ellenére a fiataloknak szentelik szabad idejüket, örömet és egy kis nyugalmat biztosítva számukra. Találkoztam a szalézi munkatársakkal is, akik nélkülözhetetlenek, és végül lehetőségem volt találkozni néhány családdal és fiatallal. Nagyon fontos meghallgatni őket szenvedéseikben, hogy mennyire szükségük van rá, hogy legyen lehetőségük megosztani lelkileg és személyesen mindazt, amit tapasztalnak.
Az Úr pedig egy új hivatással áldott meg minket, ez az egyetlen az egész MOR tartományban, és egy olyan helyről érkezik, ahol nagy a szenvedés.
Szaléziak Damaszkuszban
Miután megérkeztem a damaszkuszi rendházba, nagy volt az öröm. Találkoztam a rendtársakkal: Alejandro Leon igazgató atyával, vikáriusával, Munir Hanasci atyával és Felice Cantele atyával. Hármuknak Mehran szíriai prenovícius segített Mezopotámia vidékéről, aki ebben az évben kezdi meg a noviciátust Genzano di Romában.
Volt szerencsém részt venni a gyermekek nyári programjában, ahol több mint 350 fiatal vett részt a városközponttól elég messzire fekvő kerületekből. Jó volt látni, hogy a fiatalok részt akartak venni a tevékenységekben, annak ellenére, hogy sok a veszélyes útlezárás. Hogy segítsenek nekik, a szaléziak összegyűjtik őket és külön busszal szállítják a táborba és haza, és biztosítanak számukra étkezést a Központban. (...)
A szentmisét az udvaron mutattuk be, mert a templomba nem fért volna be mindenki. A misét körmenettel és az Oltáriszentség kitételével zártuk, akire rábíztuk a békét Szíriában. Beszéltem a fiatalokkal arról, hogy mi történik az országban, és hogyan Szíriát megtámadta az ördög. Egyikük sem tudta megérteni, hogy lehetett elkövetni ilyen atrocitásokat.
Ezek után találkoztam a Segítő Szűz Mária Leányai két közösségével, akik egy óvodát és az olasz kórházat vezetik Damaszkuszban.
Itt is, mint Kafrounban és Aleppóban, a szaléziak társadalmi-gazdasági támogatást nyújtanak több családnak. (...) Sikerült megszervezni egy jó tábort, és elvinni a fiatalokat a Maarra befogadó állomásra, ahol néhány napot együtt tölthettek a barátság és a béke légkörében.
Damaszkuszból visszatértem ismét Libanonba, hogy meglátogassam szalézi rendtársaimat Al Houssounban, ahol van egy oratórium/ifjúsági központ és Al Fidàrba, ahol egy műszaki iskola van. Ebben a közösségben is a szaléziak és a szalézi munkatársak segítik a szíriai menekülteket, akik nehéz helyzetben élnek, de legalább számíthatnak a lelki és a társadalmi-gazdasági támogatásukra.
Összegzés
A szíriai helyzet nagyon bonyolult a különböző belső és külső elemek és erők működése miatt, és nehéz előrelátni, hogy mi lesz a megoldás mindezekre a problémákra. Eddig nincs jele annak, hogy megmutatkozna olyan akarat, amely a tartós békét helyezné előtérbe. Sokféle érdek csap össze, és ennek az árát a hétköznapi emberek és a fiatalok, és különös módon a keresztény kisebbség fizeti meg. (...)
Éppen ezért kérjük az Urat, hogy adjon nekünk igazi békét, tisztítsa meg az emberek szívét, hogy észre tudják venni az előre vezető utat, és törekedjenek a békés együttélésre, olyan békésre, amilyenre csak lehetséges. Az Úr adjon erőt, bátorságot, kitartást keresztény testvéreinknek a történelemnek ezen tragikus pillanataiban, és „a szeretett Szíria” egész népének.
ANS – Damaszkusz/Szaléziak.HU
