Főoldal / Szalézi világ / A halkan megszólító Isten - a rendfőnök decemberi üzenete
A halkan megszólító Isten - a rendfőnök decemberi üzenete
2018-12-14 Péntek | #Szalézi világ | KIEMELT | ARCHIVÁLT
A karácsony ámulattal és csodálkozással eltöltő üzenete, amely megváltoztatta a világot és örömmel töltötte be, szerény álruhában jött el hozzánk: egy újszülött gyermek képében, aki a jászolban fekszik. Mi is hasonlóképpen apró, szinte észrevétlen tettekkel hirdetjük az Istent nap mint nap, a világ legeldugottabb zugaiban is.
- Mit tegyek? – kérdezte Don Bosco Don Cafassót.
- Gyere velem, és lásd meg magad! - válaszolta barátja és tanítója.
Így találkozott Don Bosco először a börtönbe került fiatalokkal. Ez a tapasztalat mélyen felkavarta: „Azt mondtam magamban: Ezeknek a fiúknak kell egy barát, aki gondoskodik róluk, aki segíti és irányítja őket és elvezeti őket a templomba…” Apró ajándékokat és lelkesítő gondolatokat vitt nekik, azt akarta elérni, hogy elgondolkozzanak egy kicsit. Ilyenkor mindig megfogadták, hogy jobb útra térnek, de amikor legközelebb visszament, mégsem változott semmi. Egy alkalommal Don Bosco könnyekre fakadt.
- Miért sír az a pap? – kérdezte az egyik fiatal rab.
- Mert szeret minket. Az anyám is sírna, ha itt látna egem.
Ilyen volt Don Bosco szíve.
Azokért dobogott, akiknek nem volt családjuk, akik egyedül voltak a világban, akik elvesztették szeretteiket, akik soha nem ismerték meg a szeretetet, és akiket mindig elutasítottak, akik Don Boscóban találkoztak először, vagy találkoztak újra az atyai törődéssel, Margit mamában az anyai gondoskodással, és az oratóriumi közösségben a testvéri szeretettel. A fiúk nem egy papot láttak benne, hanem az apát, a testvért, a barátot. Bensőséges emberi kapcsolatra volt szükségük, egy jó és önzetlen lélekre, aki kimeríthetetlen türelemmel fordul feléjük, és szeretettel a rendelkezésükre áll a nap bármely órájában.
Don Felice Reviglio így emlékezett vissza erre: „Megengedte nekünk, hogy állandóan mellette legyünk, így általában, amikor szinte még be sem fejezte szerény ebédjét, vagy vacsoráját, a fiúk már akkor elárasztották a kis ebédlőt, és körülvették. Visszagondolva, bizonyára zavarhattuk ezzel, mégis kedvesen tűrte hálás közeledésünket. Néha képes voltam az asztal alá bújni, csak azért, hogy a fejemet az ölébe hajthassam. Talán én vágytam leginkább a törődésére.”
Don Paolo Albera pedig ezt írja: „Don Bosco a szeretetével nyert meg minket, ezen keresztül tanított, vonzott magához és formált át bennünket. Az öröm és hála légkörével vett körül, és ez szétoszlatott bennünk minden fájdalmat, szomorúságot és rossz kedvet... Őbenne minden hatalmas vonzerővel bírt számunkra: az átható tekintete, ami néha hatékonyabb volt, mint egy egész prédikáció; a fejének egyetlen apró biccentése; a mosolyra hajló szája – az a mindig játékos és sokszínű mosoly, ami mégis mindig nyugodt és békés; ahogyan szavak nélkül beszélni tudott hozzánk; és maguk a szavak,ahogy a hanglejtését váloztatgatta; a testtartása és a könnyed, magabiztos járása: mindezek olyan módon hatottak ifjú szívünkre, mint egy mágnes, amelytől nem tudtunk elszakadni; és még ha tudtunk volna is, nem tettük volna meg a világ minden kincséért sem. Olyan boldogok voltunk az ő különleges jelenlétében, ami neki semmi külön erőfeszítésébe nem került, egyszerűen a szíve mélyéről fakadt.
Don Bosco pedagógiáról szóló könyve maga az élete volt.
A pedagógusok nem azért vannak, hogy „csendőrök” legyenek: ők apák, testvérek és barátok, akik tanítják a fiatalokat gondolkodni, értékekre nevelnek. Mindennek a kulcsa jelen lenni a fiatalok között. Don Bosco szerint a nevelést a személyes kapcsolat közvetíti, ami szinte olyan, mint egy feltöltődés. Amíg csak képes volt rá, Don Bosco mindent félre tett, hogy az udvaron lehessen a fiaival. Ő így élte meg az Eucharisztiát: „Az utolsó leheletemig mindent értetek teszek.”
A fiatalokról szóló szinóduson, amelyen részt vettem, a fiatalok hangja felrázott bennünket. Udvariasan arra kértek bennünket, hogy legyünk bátrabbak, amikor az életünkkel teszünk tanúságot arról, amit hirdetünk, és amiben igazán hiszünk. Nem csak egyházi emberekre, hanem tanúságtevő felnőttekre is szükségük van, mert a világban nagy az ínség a jó apai és az anyai példák után.
Továbbra is válaszolnunk kell a hivatásunkra, de nem csak a plébániáinkon, az iskolákban, oratóriumokban, ifjúsági központokban, utcagyerekek menedékhelyein... A feladatunk ennél sokkal tágabb: ezeken az ismerős és szalézi helyeken, amelyek igazak és hitelesek, lehetőségünk van érett és egészséges anyai és apai példákat felmutatni. A pedagógus lehet egy fiatal számára barát, vagy testvér, de emellett szüksége van arra is, hogy valódi édesapa vagy édesanya legyen, mert ez az egyik legnagyobb ajándék, amelyet csak továbbadhatunk. Ez az élet bölcsességének átadása.
Karácsonykor az Atya természetének csodálatos kinyilatkoztatását ünnepeljük, akivel Jézus tökéletes egyégben van. Jézus Isten, és ezt megmutatja még úgy is, hogy egy csecsemő alakjában lép a földre. Soha nem történt ilyen, mióta áll a világ – egy gyermekarcú Isten. Hitünk középpontjában igaz gyengédség áll a kicsik, az egyszerűek, a semmibevettek iránt, és nem valamiféle „hideg ésszerűség”.
A fiataloknak hallaniuk kell tőlünk azt, hogy szeretjük őket és mellettük leszünk az életük és a hitük útján. Érezniük kell, hogy úgy vagyunk közöttük, hogy szeretjük őket és számíthatnak ránk. Érezniük kell, hogy nem irányítani akarjuk életüket, nem akarjuk megmondani, hogyan éljenek, hanem, hogy meg akarjuk osztani velük a legnagyobb kincsünket: Jézus Krisztust, az Urat. Érezniük kell, hogy miattuk vagyunk itt, és ha megengedik nekünk, akkor osztozunk velük a boldogságukban és a reményeikben, az örömeikben, bánatukban és könnyeikben, a tanácstalanságban vagy a dolgok értelmének keresésében, a hivatásukban, a jelenükben és a jövőjükben.
Hogyan bizonyíthatjuk Isten létezését?
Egy kisgyermek megkérdezte az anyját: „Szerinted létezik Isten?"
„Igen.”
„És milyen Ő?”
Az anya magához vonta a fiát, szorosan átölelte, és azt mondta: „Isten ilyen.”
„Értem” - mondta a gyerek.
A fiataloknak érezniük kell, hogy Isten suttog hozzájuk halkan a mi szavainkon keresztül. Talán nem fogjuk tudni szavakkal feltárni az istenérvek teológiai mélységeit, de a kis elmélkedéseinken keresztül érezniük kell, hogy Jézus szereti, és mindig szeretettel várja őket.
Aztán, mint ahogy Don Bosco az egyik utolsó miséjén a Szent Szív-bazilikában, egyszer meg fogjuk érteni, hogy minden erőfeszítés, amit tettünk, százszorosan megérte.
Szaléziak.HU
