Főoldal / Szalézi világ / A rendfőnök októberi üzenete - Az isteni magvető „őrültsége”, aki a sötétben vet
A rendfőnök októberi üzenete - Az isteni magvető „őrültsége”, aki a sötétben vet
2025-10-27 Hétfő | #Szalézi világ | KIEMELT
rendfőnök • Fabio Attard • üzenet •
A magvetőről szóló példabeszéd, amelyet a szinoptikus evangéliumok, a kereszténység egyik alapvető üzenetét hordozzák. Első pillantásra egyszerű allegóriának tűnhet Isten Igéjének különböző fogadtatásáról. Azonban mélyebb vizsgálat során radikális igazságot tár fel számunkra, különösen ha a nevelési és lelkipásztori folyamatokra alkalmazzuk.
Ez az igazság benne van a magvető gesztusában, amelyet úgy is definiálhatnánk, mint „sötétben vetés”: végtelenül nagylelkű cselekedet, amely látszólag hatástalan, és ellentmond annak az emberi logikának, amely az eredményre és az ellenőrzésre törekszik.
Az elmélkedés középpontjában nem annyira a négyféle talaj típus áll, hanem inkább a magvető és a cselekedete. Kijön és széles, szinte meggondolatlan mozdulattal szórja szét a magokat. Nem készít előzetes térképet a mezőről, nem választja ki a legígéretesebb parcellákat, nem kerüli gondosan a köveket vagy a töviseket. Mindenhova vet. Ez nem egy modern gazda technikája, aki a források optimalizálásával a termés maximalizálására törekszik. Inkább isteni logika, a bőség és a feltétel nélküli adakozás logikájának megjelenése.
A nevelés és a lelkipásztori munka területére átültetve, ez a gesztus felfedi egyik legnagyobb kísértésünket: a hatékonyság és a mérhető, azonnali eredmény iránti vágyunkat. A tanár, a hitoktató, a pap, a szülő gyakran szenved a „számító földműves szindrómától”. Hajlamosak vagyunk arra, hogy csak abba fektetünk időt és energiát, ami ígéretes eredményt hozhat: a tehetséges diákba, a buzgó plébánosba, a legfogékonyabb ifjúsági csoportba. Tudat alatt kockáztatjuk, hogy elhanyagoljuk a megkeményedett szívek „útját”, a gyorsan kihunyó lelkesedés „köves talaját” vagy a bonyolult és fojtogató életek „tövisét”. A példabeszéd viszont azt mondja nekünk, hogy az Ige, a gondoskodás, a tudás, a tanúságtétel magját mindenhová el kell vetni, előzetes számítgatás és előítéletek nélkül. „A sötétben vetni” elsősorban ezt jelenti: pusztán önzetlenül cselekedni, nem a siker valószínűsége, hanem a mag értékébe vetett rendíthetetlen hit által vezérelve. Ez a szeretet, amely nem tesz különbséget, mindenki számára elérhető, mert nem befektetés, hanem túlcsorduló ajándék.
Másodsorban, a „sötétben vetés” mély igazságot tár fel a mi alázatos szerepünkről. A sötétség nem csupán a magvető közömbösségét jelenti a talaj minőségével szemben, hanem az emberi szív áthatolhatatlan rejtélyét is. A nevelő és a lelkipásztor nem „lát” a másik lelkébe. Nem ismerik teljes mértékben a múltbeli sebeket, a rejtett félelmeket, a tudatalatti ellenállást, amelyek a szívet keménnyé teszik, mint egy sziklát, vagy felszínessé, mint a vékony talajréteg. Nem tudják előre, hogy melyik világi gond vagy új szenvedély fogja elfojtani a jó szándékot.
Ebben a „sötétben” cselekedni azt jelenti, hogy elfogadjuk, nem tudjuk ellenőrizni a növekedés folyamatát. Feladatunk a vetés, nem a csíráztatás. A növekedés egy titokzatos folyamat, amely magában foglalja az ember szabadságát (a talajt), a magban rejlő erőt (az Igét, a szeretetet) és a Kegyelem működését (a napot és az esőt, amelyek nem a magvetőtől függnek). Ennek a felismerése megszabadít minket két ellentétes, de egyformán káros tehertől: azoktól, akik arrogánsak, mert mások sikerének megalkotóinak érzik magukat, és azoktól, akik frusztráltak, mert felelősnek érzik magukat a kudarcért. A sötétben vető nevelő tudja, hogy munkája elengedhetetlen, de ő maga nem mindenható. Ő csak kínál, javasol, kísér, de végül tisztelettel visszavonul a másik szabadságának szent területéről, ahol a mag és a föld valódi találkozása történik.
Végül, a „sötétben vetés” radikális reményt jelent. Miért folytatja a magvető olyan nagylelkűen a magok szórását, tudva, hogy nagy részük elveszik? Mert bizalma nem a cselekedete hatékonyságában rejlik, hanem a mag kimeríthetetlen életerejében. Tudja, hogy az utak, a kövek és a tövisek ellenére a magban olyan életerő rejlik, amely „harminc-, hatvan, százszoros gyümölcsöt” hozhat, ha csak egy kis darabka jó földet talál.
Ez egy alapvető tanítás a cinizmus és a fáradtság ellen, amelyek az oktatási és lelkipásztori területen dolgozókat támadhatja meg, hiszen az apátia, a közöny vagy az ellenségeskedés láttán megnő annak a kísértése, hogy abbahagyjuk a vetést, és arra a következtetésre jussunk, hogy „nem éri meg”. A példabeszéd azonban arra hív minket, hogy a föld minősége helyett a mag minőségére összpontosítsunk. Feladatunk nem az, hogy megszállottan a termés miatt aggódjunk, hanem hogy jó magot vessünk: hiteles szavakat, hiteles tanúságot, türelmes szeretetet, stabil műveltséget.
A magvető reménye nem homályos optimizmus, hanem annak a bizonyossága, hogy az Igazság, a Szépség és a Jóság, ha nagylelkűen kínáljuk őket, olyan saját erővel rendelkeznek, amely előbb-utóbb, előre nem látható és ellenőrizhetetlen módon, megtalálja a módját, hogy kihajtson.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy a magvetőről szóló példabeszéd megszabadít az azonnali eredmények zsarnokságától, és bevezet minket egy olyan cselekvés lelkiségébe, amely az önzetlenségen, az alázaton és a reményen alapszik. „A sötétben vetni” nem vak vagy naiv, hanem a lehető legreálisabb és legtermékenyebb cselekedet, amely az emberi szabadság rejtélyén és azon a valóságon nyugszik, hogy Isten mindig mérték nélkül ad. A nevelő és a lelkipásztor számára ez azt jelenti, hogy szeretni kell anélkül, hogy ellenszolgáltatást várnánk, tanítani kell anélkül, hogy átalakítani akarnánk, hűségesen tanúskodni kell anélkül, hogy aggódnánk a gyümölcsökért. Talán ennek a nagylelkű vetésnek az első és legfontosabb gyümölcse nem az, ami a mezőn terem, hanem a magvető szívének átalakulása, aki megtanul ugyanolyan isteni, nagylelkű és reménnyel teli „őrültséggel” cselekedni és szeretni.
P. Fabio Attard SDB, rendfőnök
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
