Főoldal / Szalézi világ / A hét boldogság kicsiny városa - a rendfőnök novemberi üzenete
A hét boldogság kicsiny városa - a rendfőnök novemberi üzenete
2022-11-15 Kedd | #Szalézi világ | KIEMELT | ARCHIVÁLT
Chennai (Madras, India) metropoliszában, a város izgalmas és élénk légkörében, a hatalmas ipari komplexumok és a csodálatos templomok között van egy kis fényes szalézi „jóság-oázis”.
Ez a történet sok évvel ezelőtt kezdődött, az első világháború után Észak-Olaszország egy kis falujában, egy tizenhárom gyermekes szegény családban.
Egy este, miután befejeződött a kukoricakása szétosztás a testvérek között, egyikük észrevette, hogy a szülőknek nem jutott. „Neked és apának miért üres a tányérotok?” – kérdezte édesanyát. Mire ő: „Ma este nem vagyunk éhesek.” „Akkor én sem vagyok éhes!”- válaszolta, és kiszaladt sírni a sötét udvarra. A szülei utána mentek. Ekkor mondta a kis Orfeo határozottan: „Amikor pap leszek, csak a szegényekért fogok dolgozni, azokért, akik éhesek, ahogy én is ma este!”
Orfeo Mantovani belépett a szalézi noviciátusba és 1934-ben misszióba indult Indiába. India lett az ő szeretett második otthona. A püspöke szintén egy szalézi „óriás” volt, akinek megvolt az ősatyák bátorsága és szakálla, Louis Mathias, aki Madras városának legszegényebb negyedeit bízta Mantovani atya gondjaira.
Ő belevetette magát a munkába. A vasút mellett, a régi szénraktáraktól megfeketedett földön elkezdte összegyűjteni az utcán élőket, akiket mindenki magára hagyott, akik már alig éltek. Velük együtt szállt szembe a „fekete tigrissel”, a nyomornegyedek kétségbeejtő éhségével.
Így a szelíd mosolyú szalézi apránként létrehozott, miként Don Bosco, egy szociális segélyközpontot: nappali és esti általános iskolákat, ingyenes klinikát és kórházat, lepratelepet, hétvégi oratóriumot. Amikor meghalt, egy másik szalézi vette át a helyét, majd egy másik, és így tovább, mert ez a szépsége annak, hogy egy nagy szerzetesi család vagyunk. És az a hely az irgalmas szeretet fellegvára lett.
Ennek a fellegvárnak léptem át a küszöbét nemrégiben Chennaiban, és csodálatos élmény volt számomra. A létesítményt úgy hívják: Boldogságok és úgy ismerik a környéken mint az a szalézi ház, amelybe Háromévesen lép be az ember és amelyből sokan életük végén távoznak, hogy az Úrral találkozzanak. Don Bosco mosolya alatt „a bölcsőtől a sírig”, ahogy errefelé mondják.
Talán meg fog lepni titeket, amit írok, de csodáltam a szalézi munkát, azt a szolgálatot, amit családok, gyerekek, fiatalok és idősek ezreinek nyújtanak. S mindez a Szalézi Család három kongregációjának együttműködésének a gyümölcse! Don Bosco Szaléziak, a Segítő Szűz Mária Leányai és a Segítő Szűz Mária Nővérek (SMA).
A gyerekek hároméves kortól és az általános iskolások a Segítő Szűz Mária Leányai által működtetett intézménybe járnak, ahová tinédzser korú lányokat is befogadnak. Az SMA nővérek az időseket látják el, akiknek nincs más hely (sem szociális támogatás), ahol élhetnének életük utolsó napjaiban. A szaléziak pedig gondoskodnak a szegény utcagyerekekről, nemtől, kortól függetlenül. Természetesen, ezenkívül látogatják a környékbeli családokat, akik nagy szegénységben élnek, és vezetik a plébániát.
Egyszóval olyan, mint egy „kis szalézi város” mindazoknak, akik ott élnek. Nagyon mélyen megérintett és megígértem nekik, hogy beszélni fogok róluk, hogy meg fogom őket ismertetni a világgal, mert amint Don Boscótól is megtanulhattuk: a jót, amit teszünk, meg kell ismertetni a világgal.
Nagyon nagyra értékelem a Szalézi Család három kongregációjának ezt a szoros együttműködését. Itt nem az a fontos, kinek a tulajdonában van a föld vagy az épület, hanem a jó, amit tesznek, amit együtt tesznek. Ők maguk mennek a szegényekhez, a leginkább törékenyekhez, gondoljunk csak azokra az idősekre, ha tudni akarjuk, mit jelent törékenység és bizonytalanság. Mi lenne, ha nem lenne ez a kis földi Paradicsom, amit úgy hívnak Boldogságok, amit a mi Urunk egészen biztosan nekik gondolt ki.
Bárki, aki megismeri a Boldogságok faluját nem tehet mást, minthogy rácsodálkozik az eredményekre, amelyeket egy cseppnyi másokkal megosztott szeretet ért el. Minden nap garantált az ellátása 300 idős embernek; több mint 1000 gyermeknek (fiúk és lányok) nyújtanak támogatást nap mint nap és több mint 15 000 emberrel állnak kapcsolatban, segítve őket a hétköznapokban, mindezt „szinte a semmiből”. Akik meglátogatják ezt a „települést”, a saját szemükkel láthatják „50 év hétköznapi csodáját.”
Ennek a háznak a jelmondatai a következők: „A betegek szolgálata a legjobb imádság.” (Mantovani) „Senkinek nincs joga egyedül boldognak lenni.” „Adni szeretet nélkül is lehet, de szeretni enélkül biztos nem lehet.”
Az emberek úgy gondolják, hogy a Boldogságok faluja a szalézi hűség kézzelfogható bizonyítéka a szegények szolgálatában és az isteni gondviselés konkrét megnyilvánulása az ő javukra. A nyomornegyed fiataljai számára egy oázis. Templom, iskola, focipálya...stb.
Gondoljatok bele, Chennaiban 15 szalézi közösség van, amelyek között vannak plébániák, általános- és középiskolák, szakiskolák, oratóriumok, ifjúsági központok, szociális központok veszélyeztetett gyermekek és fiatalok részére, formációs házak, amelyek közül az egyik szeminárium. Az érsek, a papság, a laikus keresztények és nem keresztények nagyra értékelik a szaléziak által végzett munkát, különösen az ifjúságpasztoráció területén, a szegények szolgálatában és a tanításban, mert ezek az iskolák zászlóshajónak számítanak a mindenki számára elérhető minőségi oktatás terén.
Mindez az evangélium szépségéről szól számomra, amely elterjed az egész világon, főleg a szeretet erejével és csendjével; Don Bosco karizmájáról szól és annak arról a kiemelkedő értékéről, hogy el akarta érni a világ legtávolabbi zugait is. Sohasem fáradok bele, hogy felidézzem Szalézi Családunkban ma, Don Bosco fiai és leányai 134 országban vannak jelen (a föld országainak 72 %-a), és ez azért lehetséges, mert a kezdetekkor, amikor még alig voltak szaléziak, Don Bosco azt akarta, hogy egy csoport menjen el Argentínába, hogy ott segítse az oda bevándorolt olaszokat és majd keressen kapcsolatot a bennszülöttekkel. Ha csak Olaszországban maradtak volna, akkor ma Don Bosco karizmája egészen másmilyen lenne.
Egy hindu tisztviselő szavaival fejezem be: “Ha a keresztény vallás olyan embereket produkál, mint Mantovani atya, csak isteni lehet.”
Szaléziak.HU
