Főoldal / Szalézi világ / A jövő emléke - a rendfőnök novemberi üzenete
A jövő emléke - a rendfőnök novemberi üzenete
2023-11-30 Csütörtök | #Szalézi világ | KIEMELT
Van egy álmunk. Ez a legnagyobb gazdagságunk.
Kétszáz évvel ezelőtt egy kilencéves szegény kisfiúnak, aki előtt nem állt más jövő, mint földművesnek lenni, volt egy álma. Reggel elmesélte az édesanyjának, a nagyanyjának és a testvéreinek, akik kinevették. A nagymama azt a következtetést vonta le: „Ne törődjetek az álmokkal.” Évekkel később az a fiú, Bosco János ezt írta: „Nagyanyám véleményén voltam, mégsem tudtam soha kiverni a fejemből azt az álmot.”
Mert ez nem csak egy álom volt a sok közül, ami hajnalra eltűnik.
Máskor is visszatért, újra meg újra. Mindent elsöprő lendülettel. Örömteli biztonságot és kimeríthetetlen erőt jelentett Bosco János számára. Életének forrása lett.
Don Bosco boldoggá avatási ügyének egyházmegyei folyamatában Don Rua, az első utódja így vallott: „Lucia Turco mesélte el nekem, aki egy olyan család tagja volt, ahol Don Bosco gyakran megfordult, hogy egy reggel a szokásosnál is vidámabban érkezett. Arra a kérdésre, hogy mi az oka, azt válaszolta, hogy az éjszaka folyamán álmot látott, ami felvidította. Kérték, hogy mesélje el, erre azt mondta, hogy látott feléje közeledni egy Asszonyt, aki mögött egy nagyon nagy nyáj volt, és aki hozzá közeledve nevén szólította őt, és azt mondta: „Itt van János: ezt az egész nyájat a te gondjaidra bízom. Aztán megkérdezte:
− Hogyan fogok ennyi juhra vigyázni? És ennyi bárányra? Hol fogok legelőt találni, ahol legeltetem őket? A Hölgy így válaszolt neki: − Ne félj, segítek neked − majd eltűnt.
Ettől kezdve egyre hevesebbé vált a vágya, hogy papnak tanuljon, de komoly nehézségek merültek fel családja szorult helyzete miatt, valamint féltestvére, Antal ellenkezése miatt, aki szerette volna, ha hozzá hasonlóan földműves munkát végez.”
Valóban, az egész olyan lehetetlennek tűnt, de Jézus parancsa „kötelező érvényű” volt, a Szűzanya segítsége pedig egészen bizonyos.
P. Lemoyne, Don Bosco első életrajzírója így foglalta össze az álmot: „Úgy tűnt neki, hogy az isteni Megváltót látja fehérbe öltözve, a legpompásabb fényben ragyogva, amint éppen egy nagy csoport fiút vezet. Hozzá fordult, és így szólt: − Gyere ide! Állj e gyermekek élére, és vezesd őket te magad. − De én erre nem vagyok képes − felelte János. Az isteni Megváltó azonban ragaszkodott hozzá, míg végül János a fiúk élére állt, és elkezdte vezetni őket, ahogyan azt az Úr parancsolta neki.”
A szemináriumban Don Bosco csodálatra méltó alázatossággal írt erről hivatásának okaként: „A morialdói álom nagy hatással volt rám, sőt máskor sokkal világosabban láttam ezt az álmot, ezért a papságot kellett választanom, erre éreztem hajlandóságot magamban: de nem akartam hinni az álmokban, és az én életmódom, valamint a papsághoz szükséges erények teljes hiánya kételyt ébresztettek bennem, és nagyon megnehezítették ezt a döntést.”
Mi biztosak lehetünk abban, hogy felismerte az Urat és az Édesanyját. Bár szerényen fogalmazott, egyáltalán nem kételkedett abban, hogy a Mennyország látogatta meg őt. Abban sem kételkedett, hogy ezek a látogatások arra voltak hivatottak, hogy feltárják előtte a jövőjét és a feladatát. Ő maga mondta ezt: „A Szalézi Kongregáció nem tett egyetlen lépést sem anélkül, hogy valamilyen természetfeletti dolog azt ne tanácsolta volna. Az Úr különleges parancsa nélkül nem jutott volna el oda, ahol most van. A múltunk egész történetét le tudtuk volna írni előre a legapróbb részletekig…”
Ezért kezdődnek a szalézi Alapszabályok egy hitvallással: „Alázatos és hálás szívvel valljuk, hogy a Szalézi Szent Ferenc Társasága nem pusztán emberi elgondolásból, hanem Isten kezdeményezésére született.”
Don Bosco végrendelete
Maga a pápa kérte meg Don Boscót, hogy írja le fiai számára az álmát. Így kezdte: „Nos, mire is lehet jó ez a munka? Leckét ad a múltból a jövőbeli nehézségek leküzdésére. Feltárja, hogyan vezérelt minden időben minden dolgot maga Isten. Kedves időtöltésül szolgál fiaimnak, amikor elolvassák, mi mindenben volt része atyjuknak, és még nagyobb örömöt okoz majd ez nekik akkor, amikor nem leszek már közöttük, mert Isten magához szólított, hogy számot adjak tetteimről.”
Don Bosco egyértelműen kinyilvánítja azt a szándékát, hogy az olvasót bevonja az elbeszélt kalandba, egészen addig a pontig, hogy részese legyen annak, mint egy olyan történetnek, amely őt is érinti, és amelynek folytatására felszólítást kap. Az álom elbeszélése egyértelműen Don Bosco „végrendeletévé” válik.
Itt van a küldetés: a világ átalakítása, kezdve a legkisebbekkel, a legfiatalabbakkal, a legelhagyatottabbakkal. Itt van a módszer: jóság, tisztelet, türelem. Itt van a Szentháromság erős védelmének biztonsága és Mária gyengéd, anyai oltalma.
Az Oratóriumi emlékiratokban Don Bosco elmeséli, hogy húsz évvel az első álom után, 1824-ben újra álmot látott. „Álmomban farkasok, kecskék, kecskegidák, bárányok, kutyák és madarak serege vett körül. Mindezek együtt olyan zajt, lármát vagy inkább pokoli hangzavart keltettek, hogy még a legbátrabb embert is megfélemlítették volna. Én is éppen azon voltam, hogy a nyakam közé szedem a lábam, amikor egy pásztorviseletbe öltözött, szépséges Hölgy intett felém, hogy kövessem és kísérjem el ezt a különös nyájat, melynek ő az élén haladt. Különböző tájakon jártunk; három megállónk vagy állomásunk volt. Az állomásokon az állatok közül egyre több változott át báránnyá, így ezek száma egyre nőtt. Hosszas vándorlás után egy mezőn találtam magam, ahol az állatok békésen, egymás bántalmazása nélkül együtt szökdécseltek és legelésztek. A fáradtságtól kimerülten le akartam ülni a közeli út szélén, de a pásztorlány intett, hogy folytassuk az utat. Rövidesen egy tágas, oszlopcsarnokkal övezett udvaron találtam magam, amelynek egyik végében egy templom állt. Ekkor észrevettem, hogy a nyájnak már a négyötöd része átváltozott báránnyá. Most már rengeteg bárányunk volt. Ebben a pillanatban egy csomó pásztor is előkerült, hogy őrizzék a nyájat. De nem maradtak sokáig, hamarosan odébb álltak. Ekkor csoda történt: egy sereg bárány pásztorrá változott és gondját viselték a többinek. Amint a pásztorok száma megsokasodott, szétváltak és elmentek másfelé, hogy más különös állatokat is összegyűjtsenek, és más aklokba tereljék azokat.
Én már szerettem volna elmenni, arra gondolva, hogy miseidő van, de a pásztorlány felszólított, hogy nézzek dél felé. Odanézve egy mezőt láttam, ahol kukorica, krumpli, káposzta, cukorrépa, saláta és más zöldségek termettek.
– Nézz oda még egyszer – mondta, és én újból odapillantottam.
Ekkor egy gyönyörű, magas templomot láttam. Énekszó és muzsika hívtak a misére. Odabent a templomban fehér zászló hirdette hatalmas betűkkel: Hic domus mea, inde gloria mea. (Itt az én házam, és innen az én dicsőségem.)”
Ezért van az, hogy amikor belépünk a Mária a Keresztények Segítsége Bazilikába, Don Bosco álmába lépünk be.
Amely arra kér, hogy a mi álmunkká váljon.
Fordította. Szabó Judit
