Don Bosco nagyon intelligens és kíváncsi ember volt. 1858-ban Rómába utazott, miután – az akkori szokásoknak megfelelően – végrendeletet készített. Számos engedélyt kellett kérnie és sok ügyet kellett intéznie a Vatikánban a terveihez. IX. Pius pápa és a bíborosok nagy szívélyességgel fogadták. Még Rómában is mindenki szerette Don Boscót, így kedve szerint barangolhatott a városban.
Húsvét vasárnapján Don Boscónak sikerült felosonnia Szent Péter bazilika loggiájára, arra a hatalmas erkélyre, ahonnan a pápa megáldotta a tömeget. Onnan fentről figyelte a téren lévő tömeget. Emberek ezrei fordultak arccal a loggia felé. Aztán a pápai gyalogság, a lovasság és a tüzérség zászlóaljai; Bernini oszlopcsarnokai közelében és hátul, a házak közelében pedig hintók ezrei álltak meg, rajtuk pedig emberek csoportjai álltak. Leírhatatlan rajzás volt, lópaták csattogása, fülsiketítő zaj.
A látványosság szemlélésébe merülve Don Bosco észre sem vette, hogy egyedül van az erkélyen. Éppen távozni készült, de beszorult a gesztori szék lábai közé, amelyen a pápa ült ünnepélyes ruhában, fején a drága koronával.
Don Bosco zavart és tanácstalan volt, nem tudott mozdulni. És mintha ez nem lett volna elég, a pápa a vállára tette a lábát.
Minden nézőnek úgy tűnt, mintha Don Bosco a vállán cipelné a pápát.
A loggia padlóját levelek és virágok borították, ezért Don Bosco lehajolt, hogy szedjen belőlük emlékbe, és így kiszabadult a pápa lába alól.
Április 6-án este visszatért a Szentatyához, és amint az meglátta, komolyan így szólt hozzá:
„Bosco apát, hová bújtál húsvétvasárnap, a pápai áldás idején? A pápa elé! És a válladdal a lábam alatt, mintha a pápának szüksége volna Don Bosco támogatására!”
– Szentatya – felelte a szent nyugodtan és alázatosan –, meglepődtem.
A pápa elmosolyodott, majd átadta Don Boscónak a dossziét, amelyben minden kérése szerepelt. Mindent teljesített neki.
„Szentatyám, Szentséged méltóztatott megadni nekem mindent, amit kértem, és most már csak az van hátra, hogy szívem mélyéből megköszönjem.”
„És mégis, és mégis, még mindig vágysz valamire.”
Erre a válaszra Don Bosco szó nélkül megállt; IX. Piusz pedig: „És hogyan? Nem akarod boldoggá tenni a fiataljaidat, amikor visszatérsz közéjük?”
– Szentatyám, ezt igen.
A pápa kinyitott egy fiókot, kivett belőle egy nagy halom aranypénzt, és anélkül, hogy megszámolta volna, átnyújtotta Don Boscónak, mondván: „Vedd el, és adj a gyermekeidnek egy jó kis uzsonnát.”
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
