Főoldal / Szalézi világ / Antonio de Almeida Lustosa, Fortaleza érseke
Antonio de Almeida Lustosa, Fortaleza érseke
2019-08-14 Szerda | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
szentség • megemlékezés • DélAmerika •
Augusztus 14-én van az égi születésnapja Isten szolgája Antonio de Almeida Lustosa szalézi püspök-érseknek, rá emlékezik a Szalézi Család.
Antonio de Almeida Lustosa a brazil Minas Gerais államban, egy Sáo Joáo dél Rei-beli földműves családban született 1886. február 11-én, a Lourdes-i Szeplőtelen Szűz megjelenésének évfordulója alkalmából, édesanyja mindig úgy tekintett rá, mint „a Szűzanya ajándékára”. Családja nyugodt és kiegyensúlyozott légkörében nőtt fel, szilárd keresztény alapokon nyugvó patriarchális környezetben, ahol nem féltek az izzadságtól és a fáradságos munkától.
Antonio 1895 novemberében 9 éves volt, amikor az újságok egy vasúti baleset tragikus híreit jelentették be, amelyben egy nagyon fiatal szalézi püspök vesztette életét, aki néhány évvel korábban érkezett Dél-Amerikába, és Brazíliában megnyitotta első műveit. A fiatal püspök neve Luigi Lasagna volt talán az első szalézi, akiről Antonio hallott. A "szalézi" szó azonban ismét felmerült életében a következő évben, amikor eljöttek Cachoreira do Campóba, hogy megnyissák Don Bosco Kollégiumukat, egy olyan iskolát, amely azonnal felvillanotta a tanulmányok komolyságát és lehetőséget nyújtott a sok szegény család számára, hogy fiaik fölemelkedhessenek.
Antonio Lustosa tizenhat éves korában belép. Két évvel később, lenyűgözve Don Bosco alakjától, elhatározta, hogy szalézi szerzetes lesz, és engedélyt kért szüleitől, hogy beléphessen a rendbe. Apja csak azt kérdezte Antoniótól, hogy a döntése komoly-e, és jól megfontolta-e, mielőtt döntött. Anyja megáldotta.
Antonio Lustosa 19 éves korában novíciusként belépett a lorraine-i szalézi házba Szellemi képességeivel és buzgó vallási életével kitűnt a többiek közül. 1912-ben, 26 éves korában pappá szentelték, és 27 évesen kiválasztották novíciusmesternek.
Ladislao Paz, aki püspök lesz, így beszélt róla: „Antonio Lustosa igazi szent volt. A lélek teljesen uralta a testét, és engedelmessé tette. Ez a tökéletesség iránti elkötelezettség finomította vonásait is, aszketikus megjelenést kölcsönözve neki, azonban tekintetének őszinte derűje és állandó mosolya gazdagította és igazi szalézivá tette.
1916-ban Don Antonio alig volt 30 éves, amikor igazgatónak nevezték ki Lavrinhasba, ahol a szalézi jelöltek képzésével, továbbá teológia- és filozófiatanítással bízták meg. Ezenkívül a szalézi apostolság szerzeteseit is képezte, velük együtt szervezve a plébániák és a közeli oratóriumok életét. Szalézi lelkiségét Don Bosco életrajzi emlékeinek meditatív olvasásával finomította, amit akkoriban szerkesztettek (1917-ben a kilencedik kötet jelent meg). Don Bosco példája minden nap élő módon jelen volt életében és szava egyértelműen szalézi lenyomatot adott Don Lustosa szellemének és cselekedeteinek. A lavrinhasi évek alatt több építési munkát végzett a hatalmas házban. Segítséget kapott a munkatársaktól, de fiatal papjait és papnövendékeit is bevonta a munkába, saját példájával járulva eléjük. Másoknak, akik a kemény munkára panaszkodtak, és a kérges kezüket mutatták neki, bátorító mosollyal válaszolt: " Don Bosco keze is ilyen volt." A szomszédos plébániák felbecsülhetetlen segítséget élveztek a szalézi papok érkezésével. Megkezdték az első ünnepi oratóriumot Cruzeiróban, egy labdával és hat fiúval a réten. Aztán Pinheiro, Queluz, Campo Belo (ma Itatiaia) és természetesen Lavrinhas következett. A képlet a következő volt: futball, katekizmus és szimpátia. Olyan jól működött, hogy a Campo Belóban a fiúk még egy cirkusz zsonglőrét is otthagyták, hogy találkozzanak Don Lustosával és kispapjaival, akik vasárnap délután érkeztek.
1925-ben felajánlották neki Uberaba, egy munkások és bányászok lakta egyházmegye püspöki tisztét. A felelősség gondolatára, hogy püspök, az apostolok utódja lesz, remegni kezdett, és megtagadta a kinevezést. De az apostoli nuncius megismételte ezt, jóindulatú "elutasítási tilalmával" kísérve. És Don Lustosa beleegyezett, hogy a testvéri szolgálat kötényét a csípőjére övezi, mint Jézus. Február 11-én szentelték fel, azon a napon, amikor született és amikor a Szűzanya megjelent Lourdes-ban. 39 éves volt.
Uberaba, egy nagy mezőgazdasági város, az egyházmegye lelkévé lett. Azonnal megkezdődött a lelkipásztori látogatás. A hosszú és nagyon nehéz utak elvitték az összes plébániatemplomba és a nagyon kiterjedt egyházmegye minden lakott területére. A csendes emberek és uraik mellett elhaladva érezte az Egyház tanítása szerinti társadalmi igazságosság sürgősségét. Visszatérve lelkipásztori látogatásaiból, fenntartotta magának a katekizmusoktatás feladatát a katedrális kicsinyei számára. A szemináriumot gyakorlatilag üresen találta. Egy évvel később már harminc szeminarista vette körül a gimnáziumban. Foglalkozott a társadalom peremére szoruló emberekkel, és lehetőségeihez képest sürgette a társadalmi igazságosság létrejöttét.
Azonban az egyház vezetői Lustosa püspök első pozitív próbája után nagyobb feladatok elé állították. Még négy év sem telt el, amikor 1928-ban egy nagyobb, és több nehézséggel járó székhelyre, Corumbába, Mato Grosso állam nagyvárosába helyezték át. Corumbá Bolívia határán fekszik, ahol a szegénység bizonyos területeken a tűrhetetlenség határát súrolja. Emberek sora, mint a csendes hangyák, áthaladtak a határon, és letáboroztak Corumbá körül. A nehézségek, amelyekkel a püspöknek szembe kellett néznie, másfajták, de ugyanazzal a tartalommal bírtak: nyomorúság és bizonytalanság, amely megalázza Isten ezen gyermekeinek méltóságát; a polgári és politikai hatóságok közömbössége.
Alig két évvel később Belém do Pará érsekének nevezték ki, a hatalmas Amazonasz folyó torkolatánál. Családok végtelen sora érkezik ide az ország északkeleti részén tomboló szörnyű aszály alatt. Otthont és munkát keresnek, és talán egy kis csónakot, amellyel összekapcsolódhatnak a nagy gőzösökkel, amelyek minden nap felmennek a folyón. Itt tíz évig dolgozott.
1941-ben egy másik fontos székhelyre, Ceará állam fővárosába, Fortalezába helyezték át, az Atlanti-óceán partján. Itt 22 éven keresztül adja tudásának legjavát, intenzíven megélve Don Bosco „Da mihi animas” mottóját.
Azokban az években Brazíliában (az Egyesült Államok nyomása alatt) lassan megkezdődött a "teljes kapitalizmus modelljének" kialakítása. Ezt a modellt látjuk ma (még mindig az Egyesült Államok és a Nemzetközi Valutaalap nyomása alatt) az összes európai államban. Egy olyan gazdasági modell ez, amely a nemzetet a maximális műszaki fejlődéshez vezette volna, de a népesség két különálló részre is osztotta: a szupergazdagok és a szegény emberek hatalmas tömegére, akik egyre inkább a társadalom peremére szorultak. A társadalmi igazságosság problémáira legérzékenyebb Lustosa érsek volt, Isten Igéjének hordozója és keresztény közösségek szellemi atyja. De emellett az Egyház társadalmi doktrínájának energikus végrehajtója is volt. Az első probléma, amit meg kellett oldani a szegény emberek egészségvédelme volt: a táplálkozás, a higiénia és az orvosi ellátás voltak a konkrét célok. Lustosa érsek, miközben harcolt a politikai és civil hatóságokkal azért, hogy mindent megtegyenek, orvosi rendelők egész láncolatát hozta létre. Az elsőt 17 orvos és négy keresztény fogorvos bevonásával alapította meg, amit további tizenkettő követett.
Arra is gondolt, hogy létrehozza a Szent József Kórházat, ingyenes népiskolákat és munkásköröket létesített. A szegények számára leveskonyhákat állított fel és megalapította az érsekség szociális szolgálatát. Az Érseki Szociális Szolgálat által koordinált elosztási posztok jelentősen hozzájárultak a legszerencsétlenebb emberek túléléséhez. Az érsekség védelme alá helyezte a Waessen atya által alapított Casa del Bambino Jesút, ahol orvosi segítséget és kórházi ápolást nyújtottak az egyedülálló anyáknak. A vincés nővérek segítségével megsokszorozta keresztény segítségnyújtási szolgálat munkáját. A Iracema rádióban támogatta Paixão atya által közvetített „Szegények óráját” azzal a céllal, hogy felébressze a keresztény társadalmi lelkiismeretet a hallgatókban. Mivel jogilag elismerték, állami és magán támogatásban részesülhetett.
A második probléma, amelyet az érsek megpróbált megoldani, a szegényeknek nyújtott ingyenes oktatás volt. Ez arra késztette a munkavállalókat, hogy újból fedezzék fel méltóságukat, és felbecsülhetetlen szavazati jogot biztosított nekik (amelyet az írástudatlanoktól törvény által megtagadtak). Lustosa érsek tizenhárom népszerű iskolát nyitott, amelyeket napi két turnusban működtettek: reggel és este. Háromban sikerült behelyezni egy harmadik, éjszakai turnust is. A Szociális Szolgálati Iskola volt a legigényesebb munka, egyetemi szintű oktatással, professzorok bevonásával. Később beolvadt a Ceara Szövetségi Egyetembe. Keresztény gondolkodású szociális munkások százai kerültek ki ebből az iskolából. A legszembetűnőbb gyümölcse volt mindennek az Első Szociális Hét 1957 májusában, amelyen az érsek elnökölt.
Lustosa érsek társadalmi elkötelezettségének másik területe az agrárprobléma volt. Mobilizálta az egyház és az állam minden erejét, hogy javítson a parasztok nagyon nehéz életkörülményein, amelyeket az időszakos aszály sújtott. Tanulmányozta a csatornázást, a mesterséges tavakat. Amerikai szakértőket kért fel, hogy tegyenek javaslatokat a vízszegény területek növénytermesztésére. A földművelő családok megsegítése érdekében női szerzetes rendet alapított (Instituto Josefino), akik mostanra már Brazília több államában jelen vannak, csendes és értékes apostolkodást hajtanak végre.
Don Boscóhoz hasonlóan Lustosa érsek is termékeny író volt, több műfajban is: teológia, filozófia, lelki tanulmányok, szentek élete, irodalom, geológia, botanika. Művészi téren is nagyon tehetséges volt: a fortalezai katedrális üvegablakai az ő munkáját dicsérik.
1963-ban, 77 évesen, 38 év aktív püspöki munka után Lustosa érsek benyújtotta lemondását a pápának. Istennek fiatalabb és erősebb munkásokra van szüksége, mint amilyen ő volt akkor. Úgy érezte, ha egyre gyengülő erejével továbbra is az egyházmegye élén marad, azzal hátráltatja a fejlődést, holott annak továbbra is gyümölcsözőnek és fejlődőnek kellett maradnia.
Visszavonult a carpinai szalézi házba, ahol életének utolsó tizenegy évét töltötte, amennyi még adatott neki. Élte az idős szaléziak életét, aki imádkozik és annyit dolgozik, amennyit az egészsége engedi. 1968-ban eltörte a combcsontját, ami tolószékbe kényszerítette egy időre. A Szűzanya 1974. augusztus 14-én jött rá. 88 évet élt. Aki kinyitotta a végrendeletét, csupán három szót olvashatott benne: "Nincs semmim sem." Mindent átadott Istennek és rendtársainak.
A boldoggáavatási eljárást ügyében 1992-ben indították meg.
Teresio Bosco
www.santiebeati.it/Szaléziak.HU
