Amikor 1834 őszén Bosco Chieribe ment, hogy megkezdje az ötödik évét a gimnáziumban, plébánosának, Don Cinzanónak a tanácsára egy bizonyos Tommaso Cuminónál lakott. Cumino szabó volt, és üzlete volt a Szent Bernát tér mellett, a Szent Antal templomnál.
Házának már volt más lakója is, Don Cafasso. Ő, miután megtudta, hogy Bosco János szegény és nincs sok pénze, és ezért az istállóban kapott szállást, János tudta nélkül kiegészítette az ellátmányát, ami egyébként már amúgy is a plébános által felbiztatott jámbor hívek adományából jött össze. Ezzel elérte, hogy emberhez méltóbb körülményeket és kevésbé megalázó elhelyezést kapjon.
A Don Bosco életrajzát olvasók előtt ez a Cumino úgy jelenik meg, mint egy együgyű ember, akivel könnyen el lehet hitetni dolgokat, és még könnyebben ámulatba lehet ejteni. A fiatal Bosco ezt minden rossz szándék nélkül ki is használta, hogy ötleteivel meglepje, amiktől aztán többször az álla majdnem leesett a csodálkozástól, és a lába földbe gyökerezett a megdöbbenéstől. Az erszényében lévő pénzérméket papírrá változtatta, a lopóval frissen szívott bort vízzé, a diót kaviccsá, a tortát közönséges kenyérré, a kalapot hálósapkává.
Egyszer egy tál kocsonyából, ami a névnapja megünneplésére készült, mindenki meglepetésére egy kotkodácsoló tyúkot varázsolt ki az asztalra.
Másik alkalommal egy fazék tartalmát, amiben makaróni főtt, színtiszta száraz korpára változtatta.
Egy kulcsot, amit a gazda féltékenyen rejtve őrzött, egy levesestál aljára varázsolt, ott találtak meg, amikor végeztek a leves tálalásával.
(vö. Memorie Biografiche, I. 344.)
Vizsgálat a mágia ügyében
A derék Tommaso, aki igyekezett jó képet vágni a játékhoz, egy bizonyos pontot túl már nem bírta tovább. Úgy látta, ha jól belegondolt, hogy egy ember önmagától ilyen csínyekre nem lehet képes, csak úgy, ha valami más is lakik benne, egy szellem, ami segíti ebben.
Beszámolt erről Don Bertinettinek, ő pedig elmondta Burzio kanonoknak, a tanügyi megbízottnak, aki aztán megbízta a dóm harangozóját, vigye el hozzá Boscót, hogy meggyőződhessen a dologról.
Bosco János habozás nélkül, és azzal a meggyőződéssel ment el, hogy valamiféle inkvizítorral lesz dolga. Azoknak a biztonságával kopogott be tehát Burzio kanonok ajtaján, akiknek a papírjai úgymond rendben vannak. Ez a kanonok számára is azonnal világossá vált a válaszokból, amiket János adott, meg abból a biztonságból, ahogy az adott helyzetben viselkedett.
Jánosnak a szeme sem rebbent. Csak amikor megkapta az engedélyt, hogy beszéljen, kért öt percet a kanonoktól a válaszadásra. A kanonok beleegyezett, és a mellényzsebébe nyúlt, de nem találta ott az óráját. Akkor János egy ötszoldós érmét kért tőle. A kanonok a pénztárcáját sem találta! Erre viszont fenyegetőzni kezdett. János pedig higgadtan és teljes lelki nyugalommal felfedte előtte a titkát:
Amikor bekopogott az ajtón, a kanonok éppen alamizsnát adott egy szegénynek, és közben a pénztárcát az asztalra tette. Az óra sem volt túlságosan messze. János pedig fogta az egészet, és betette egy kalap alá, ami az asztalon volt. Miközben ezeket elmondta, fölemelte a kalapot és megmutatta a keresett tárgyakat. A kanonok beérte ezzel, és még kérte, hogy mutasson néhány trükköt, majd bátorítva, hogy tovább gyakorolja ügyességét, szerencsét kívánt neki és elbocsátotta.
(vö. Memorie Biografiche, I. 346.)
Szaléziak.HU
