Főoldal / Szalézi világ / Don Bosco álma élőbb, mint valaha! - a rendfőnök márciusi üzenete
Don Bosco álma élőbb, mint valaha! - a rendfőnök márciusi üzenete
2024-03-14 Csütörtök | #Szalézi világ | KIEMELT | ARCHIVÁLT
Mindannak fényében, amit a szalézi világban látok, úgy érzem, hogy bizonyos tekintéllyel kimondhatom: szeretett Don Bosco, a te álmod továbbra is NAGYON ÉLŐ.
Kedves Barátaim! Miként szoktam, ezúttal is szívélyes üdvözletemet küldöm nektek, és ezúttal is személyes tapasztalataimról szeretnék mesélni, mert hiszem, hogy amit megosztunk egymással − ha az jó − új lendületet adhat.
A nagyböjt és a húsvét újjászületésre hívnak bennünket. Minden egyes nap. Hogy újjá szülessen bennünk a bizalom, a remény, a derűs béke, a szeretet, a munka és az alkotás vágya, hogy ápolni és művelni tudjuk azt a kis vagy nagy kertet a lakóival együtt, amit Isten ránk bízott.
Nekünk, szaléziaknak húsvétkor mindig az 1846-os valdoccói ünnep jut eszünkbe, amikor Don Bosco a Filippi rét könnyei után a Pinardi-fészerben elkezdte megvalósítani az álmát.
És én látom, ahogy ez az álom tovább él.
A Dominikai Köztársaságból, Santo Domingóból írok most nektek. Előtte csodálatos, nagyon tartalmas látogatást tettem Juazeiro do Nortéban, Brazília északkeleti részén, Recife városában, és ez az elmúlt néhány nap Dominikán telt.
Néhány óra múlva utazom tovább Vietnamba, és e „nyüzsgés” közepette, amelyet nyugalommal is meg lehet élni, gazdagító élményekkel és megnyugtató tapasztalatokkal tápláltam szalézi szívemet.
Ezekről fogok írni nektek, mert a szalézi küldetésről szólnak: engedjétek meg nekem, hogy egy olyan történettel kezdjem, amit egyik rendtársam mesélt a minap, mert nagyon meghatott és a „szalézi szívről” szólt.
A kis kődobáló
Amikor ez a rendtársam nemrégiben úton volt, egy olyan településen haladt át, ahol néhány gyereknek az volt a szokása, hogy kövekkel megdobálták az autókat, hogy kisebb kárt okozzanak – például a szélvédőn –, és a zűrzavart kihasználva elcsenjenek valamit az utazótól.
Nos, ez történt vele is. Éppen egy falun hajtott keresztül, amikor egy gyerek megdobta kővel az autója szélvédőjét. Megállt, kiszállt az autóból, megfogta a fiút és rávette, hogy a szüleihez vezesse őt. Csakhogy abban a családban nem volt apa (ő már régen elhagyta őket). Csak egy küszködő anya volt, aki egyedül maradt ezzel a fiúcskával és a húgával. Amikor a szalézi rendtársam elmondta az anyának, hogy a fia betörte az autó ablakát (amit a fiú elismert), és hogy ez sok pénzbe fog kerülni, amit neki kell majd kifizetnie, a szegény asszony sírva kért bocsánatot, de világossá tette, hogy nem áll módjában fizetni, mert szegény, de meg fogja büntetni a fiát... Ekkor a kislány, a „kis Magone Misi” húga félénken, összezárt tenyérrel odalépett, kinyitotta, és átadta neki az egyetlen, szinte értéktelen pénzérméjét. Ez volt minden kincse, majd így szólt hozzá: − Tessék, vegye el, uram, hogy kifizesse az üveget.” A rendtársam annyira meghatódott, hogy nem jött ki hang a torkán, és végül ő adott az asszonynak pénzt, hogy egy kicsit segítsen a családon.
Először nem tudtam, mit gondoljak erről a történetről, de annyira tele volt fájdalommal és emberséggel, hogy megfogadtam, megosztom veletek. Majd néhány órával később megmutattak nekem egy kis szalézi házat, ahol olyan gyerekeket fogadunk be, akiknek nincs senkijük, és az utcán éltek.
Legtöbbjük haitiről származik. Ismerjük a Haitin kibontakozó tragédiát, ahol nincs rend, nincs kormány, nincs törvény... A szervezett alvilág az úr. Nos, örömmel tölti el a szívemet, hogy tudom, ezeket a kisgyerekeket, akik ki tudja, hogyan érkeztek ide, akiknek nincs fedél a fejük felett, befogadjuk a házunkba (jelenleg összesen 20-an vannak), majd miután egy kicsit megszokták a körülményeket, más, számukra megfelelő szalézi intézményekbe kerülnek, ahol szalézi és világi nevelők foglalkoznak velük (további 90 kiskorú fiatalról van szó). Így született meg Valdocco, így születtünk mi, szaléziak. A valdoccói fiúk egy kis csoportja, Don Boscóval együtt, „de facto” életet adott a Szalézi Kongregációnak azon az 1859. december 18-án.
Hogyan lehet nem látni „Isten kezét mindebben”? Hogyan lehet nem látni, hogy mindez a munka sokkal több, mint emberi stratégia eredménye? Hogyan lehet nem látni, hogy itt és a világ több ezer más szalézi házában továbbra is jót tesznek rengeteg nagylelkű ember segítségével, akik osztoznak a nevelés iránti szenvedélyünkben?
Idén Spanyolországban, Madridban és máshol is (Amerikában) bemutatták a Canillitas című csodálatos rövidfilmet, amely sok ilyen fiatal életét mutatja be. Boldog voltam, hogy a kezemmel és a szememmel megérinthettem ezt a valóságot. És valóban igaz, barátaim, hogy Don Bosco álma ma, 200 évvel később is élő valóság.
Tegnap aztán az egész napot a szalézi világ fiataljaival töltöttem, akik egy olyan mozgalom vezetői Latin-Amerikában, amely arra törekszik, hogy legalább a szalézi világ nagyon komolyan vegye a teremtésről és az ökológiáról való gondoskodást, Ferenc pápa Laudato Si-ben kifejtett iránymutatása szerint. Tizenkét latin-amerikai ország fiataljai voltak jelen (személyesen vagy online) a „Fenntartható Latin-Amerika” mozgalom tagjai. Jó volt látni, ahogy a fiatalok álmodnak és elköteleződnek egy ügy mellett, ami jó nekik, a világnak és mindannyiunknak azért, hogy a világ megmeneküljön: ez megőrzést jelent, hogy semmi se menjen veszendőbe, sem egy sóhaj, sem egy könnycsepp, sem egy fűszál, egyetlen nagylelkű erőfeszítés, egyetlen fájdalmas türelem, egyetlen gondoskodó gesztus sem, legyen az bármilyen kicsi és rejtett. Ha meg tudjuk akadályozni, hogy egy Szív összetörjön, nem éltünk hiába. Ha egy Élet fájdalmát enyhíthetjük, vagy egy Fájdalmat csillapíthatunk, vagy egy gyermeknek segíthetünk felnőni, nem éltünk hiába.
Mindezek fényében úgy érzem, kimondhatom: szeretett Don Bosco, az Álmod még mindig NAGYON ÉLŐ.
Érezzétek magatokat jól és legyetek boldogok!
Msgr Ángel Fernábdez Artime SDB, rendfőnök
Szaléziak.HU
