Ha bárkit megkérdeznénk, vajon mi volt Don Bosco anyanyelve, biztosan rávágná: hát az olasz! Pedig nem így van. Don Bosco anyanyelve piemonti volt. Ez volt az a nyelv, amelyen Don Bosco általában beszélt, és amelyet soha nem hagyott el, még akkor sem, amikor a valdoccói Oratóriumba bevezette az olasz nyelv használatát.
És vajon milyen nyelv a piemonti? Nem csupán egyike a számos olasz nyelvjárásnak?
Bizony nem! Bruno Ferrero, a közismert szalézi lelki író, aki maga is piemonti, így vall róla:
„A piemontèis a legszebb nyelv a világon! A nyelv, amin Don Bosco beszélt! Don Bosco nem olaszul beszélt, hanem piemontiul. Ez egy nyelv, nem egy nyelvjárás és nagyon szép, közel áll a franciához! Gazdag irodalma van, gyönyörű verseket írtak piemonti nyelven…”
A Wikipédia szerint a piemonti nyelv (saját elnevezése Piemontèis, kódja ISO 639-3 pms) 1981 óta kisebbségi nyelvként elismert, valamint az UNESCO által veszélyeztetett nyelvként tartják számon. A piemonti egy nyugati újlatin nyelv, amely az Észak-Olaszországban beszélt galloitáliai nyelvek csoportjához tartozik. A piemonti nyelvben a latin nyelv jóval nagyobb fokú alterációját vehetjük észre, mint az olaszban. Megállapítható, hogy a piemonti szavak rövidebbek, hogy kilenc magánhangzó van benne (i o e/é è u eu ë a ò), ezek közül háromnak nincs megfelelője az olasz nyelvben. Bizonyos szavak, amelyek az olaszban hímneműek, a piemontiban nőneműek. A hímnemű főneveknek a piemontiban nincs többes számú alakjuk, kivéve azokat, amelyek -l mássalhangzóval végződnek. Az r hang kiejtése franciás raccsolás, az ottaniak az olaszt is jellemzően így beszélik.
A „Bosco” családnév elterjedt egész Itáliában. Francesco, Bosco Szent János édesapja, aki munkája miatt a Biglione udvarházban lakott, amely a Morialdo község melletti Becchihez (piemontiul: ij Bèch) tartozott, Castelnuovo közelében található. A Becchi-beli Boscókat a helyi nyelvjárásban mindig ij Boschèt-nek nevezték, így volt Bosco János tehát Gioanin dij Boschèt, bátyja, József (Giuseppe) pedig Pin dij Boschèt. Ezekben az „átnevezésekben” volt valami nagyon szimpatikus „helyi” íz, ami jellemző a Szent gyermekkorára.
Mivel Bosco Jánosnak göndör fürtjei voltak, diákként még egy becenevet is adtak neki. Chieriben, a szemináriumban „a göndör” kispapként ismerték, ami piemontiul így hangzott: l cérich dij rissolin. Göndör haja miatt Don Boscót más nevekkel is felruházták, később az Oratóriumban a fiúk maguk között kedveskedve Don Bèro-nak, vagyis „Bárány atyának” hívták.
Don Bosco a keresztségben a János Menyhért (Giovanni Melchiorre) nevet kapta, de csak az előbbit használta. Piemontiul a Giovanni név Gioàn-ra egyszerűsül, de mindig kicsinyítve, Gioanin-nak használják. Érdekes tény, hogy írásban Don Bosco a piemonti nyelvből származó helyesírással írta alá a nevét: Gioanni. Ezt a jellegzetes „piemontizmust” megőrizte műveiben is, mint ahogy a Sac. Gio. Bosco rövidítést.
1887 májusában, hosszú és szorgalmas munkával eltöltött élete vége felé Don Bosco még egy utolsó alkalommal elment Rómába, a Szent Szív-templom felszentelésére. Ez a templom a pápa iránti szeretetének örök emléke (és biztosan szerepet játszott Don Bosco életének lerövidítésében). Május 8-án, vasárnap az ő tiszteletére fogadást tartottak olasz és külföldi egyházi és polgári személyiségek részvételével. A fogadás végén sok vendég beszélt különböző nyelveken. Aztán valaki kíváncsi lett rá, hogy vajon Don Boscónak melyik nyelv tetszik a legjobban. Ő mosolyogva így válaszolt: "Azt a nyelvet szeretem a legjobban, amit anyám tanított nekem, mert kevés erőfeszítésembe kerül, hogy kifejezzem a gondolataimat, és nem felejtem el olyan könnyen, mint más nyelveket!"
Don Bosco ebből az alkalomból elmondott szavai nemcsak a Szent óvatosságát tárják fel, hanem segítenek jobban megérteni a Becchiből jött papot. Élete végén örömmel tért vissza gondolatban eredetéhez, ahhoz a földhöz, amelynek fia volt, a törzshöz, amelyből kinőtt, őszintén megerősítve, hogy piemonti nyelven jobban képes kifejezni magátt. Nem hiába mondják, hogy azon a nyelven gondolkodunk, amelyet attól a családtól kaptunk, amelybe születtünk.
A valdoccói Oratóriumban az első húsz évben biztos a piemonti volt az a nyelv, amit mindennap használtak, nemcsak az udvaron és a refektóriumban folytatott beszélgetésekben, hanem a szószékről mondott prédikációk és az esti jóéjszakátok alkalmával is. Don Bosca azt akarta, hogy hallgatói könnyedén megértsék Isten szavát, így azon a nyelven prédikált, amit a fiúk beszéltek. 1841 és 1850 között ő és a munkatársai kizárólag piemonti nyelven beszéltek. Miután egyre több fiatal érkezett Olaszország más régiójából, sőt, külföldről is, Don Bosco úgy döntött, hogy bevezeti az olasz nyelvet, amelyet az egész félszigeten használtak. Ennek ellenére egészen 1865-ig az Oratóriumban a napi útmutatások továbbra is piemontiul voltak. Ezzel Don Bosco nem tagadta meg szeretett anyanyelvét, és nem nyílt meg azok előtt, akik a nemzeti egység jegyében démonizálni akarták Piemontét, hanem figyelembe vette az idők jeleit.
Az otthonában és otthonán kívül élete végéig továbbra is piemonti nyelven beszélt, különösen földijeivel, a gyermekekkel, akik arról a vidékről jöttek, ahol ő született, a velük folytatott meghitt személyes beszélgetésekben. Don Bosco számára természetes volt, hogy olaszországi és külföldi útjai során bármikor, amikor bármilyen társadalmi osztályú piemonti barátokkal találkozott, azonnal saját anyanyelvükön szólította meg őket, és ezt úgy élvezte, mintha egy kicsit hazatért volna. Az 1858-as római tartózkodása alatt részt vett egy ebéden, amit Rodolfo De Maistre gróf rendezett. Az meghívottak olaszul és franciául beszélgettek, de Don Bosco a gróffal piemontiul folytatta a beszélgetést. Néhány meghívott vendég meglepődve kérdezte, hogy vajon milyen nyelv ez, a gróf pedig viccesen azt válaszolta, hogy szanszkrit. (vö. MB 5, 905)
Don Bosco számára a gróf által is jól ismert piemonti bármi más volt, mint szanszkrit, különösen 1960 előtt, természetesebb volt számára ezen a nyelven beszélni, mint olaszul vagy franciául, hiszen ez volt az anyanyelve.
Nem kevés töredék maradt Don Boscótól, amit piemontiul jegyeztek fel. Ezek beszélgetések részletei, ötletek, nyelvjárási kifejezések, amelyek levelezésében fellelhetők, piemonti versek az „Il Galantuomo” almanachban, kézzel írt ifjúsági prédikációk. Emellett Don Bosco nevelési gyakorlatában nagyszerűen tudta felhasználni a „Gianduja”*, a régió jól ismert alakjának piemontiját. Minden alkalommal használta az úgynevezett "tòni"-t, a piemonti figura alapján készült párbeszédeket és vígjátékokat, akaratlanul is szívének oly kedves nyelven fakad ki, amikor az olasz kontextusban megjelenik a túláradó szeretet. Azok számára, akik ezt észreveszik, egy még eleven, hozzájuk beszélő Don Bosco jelenik meg, mintha csak személyesen látnák őt.
Az olasz nyelv olyan nyelv volt, amelyet tágabb hazája iránti szeretetből tanult meg, de az a nyelv, amelyen gondolkozott, az anyanyelve volt. A Szent egyik tisztelője írta, néhány szeretetteljes kifejezését idézve: "Milyen édesen apai, szoros, mint egy ölelés, az a »Car ij mè fieuj« (kedves gyermekeim) megszólítás. A fordítás leszegényíti az erejét és az értelmét, míg a piemonti, amelyen annyiszor ejtették ki, teljessé teszi. Don Bosco volt növendékei soha nem felejtették el.”
Meg lehet akkor érteni, milyen nagy vonzerőt gyakorolt rájuk, pontosan azért, mert szerette őket, és minden energiáját a javukra fordította. Észrevették, bíztak benne, megszerették és már nem tudtak elszakadni tőle.
Mi volt a titka?
Egy fiatalember megkérdezte tőle, honnan ismeri a jövőt, és hogy sikerült ilyen sok mindent megtennie. Miután elnyomott egy apró sóhajt, Don Bosco így válaszolt: „Hallgass ide. Ez a helyzet, és így magyarázzuk: »òtis, bòtis, pìja tutis«; tudod, mit jelentenek ezek a szavak? A mondatban volt egy kis görög; a fiatalember nem értette és ragaszkodott hozzá, hogy magyarázatot kapjon. Don Bosco végül viccesen ezt mondta neki piemonti nyelven: »Quand chat dan ed bòte pije tute« („Amikor adnak egy hordóval, vidd el mindet”). Az összes jelenlevő nevetésben tört ki ezen a következtetésen. (vö. MB 6., 424.)
De a valódi jelentését könnyű elképzelni.
Forrás: Natale Cerrato – Bollettino Salesiano 2012/05
*Gianduja egy híres piemonti figura, amely főként a farsangi időszakban kerül elő, a piemonti rendezvényeken legtöbbször ezt a jelmezt öltik magukra a vicces kedvű ünneplők. Egy kalapos, barna kabátos fickót kell elképzelni, aki az olasz commedia dell arte műfajának egyik jellegzetes, emblematikus alakja.
Szaléziak.HU
