Főoldal / Szalézi világ / Don Bosco és a gondviselő nagynénik
Don Bosco és a gondviselő nagynénik
2021-03-04 Csütörtök | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Don Bosco mindig bátor alázattal kopogtatott az isteni Gondviselés „ATM-jén”, és a Gondviselés mindig kegyes volt vele.
1887. február 23-án reggel erős földrengés rázta meg Liguria nyugati részét. Ez volt a legveszélyesebb földrengés, amely valaha történt ezen a tájon, feltehetően 6,4–7-es erősségűnek minősíthető. A halottak száma meghaladta a 600-at, ezeknek majdnem egyharmada a földig rombolt Diano Marinában, a másik harmada Bajardóban volt, ezeket maga alá temette a templom, ahová a nagyszerdai istentiszteletre gyűltek össze. Számos szárazföldi város szó szerint megsemmisült, és a Ligur-tengeren még szökőár is előfordult, amelynek következtében a genovai kikötő vize 10 méterrel, Alassiónál pedig öt méterrel visszahúzódott a víz. Halottak és sérültek voltak mind a kilenc helyszínen, ahol a szaléziak és a Segítő Szűz Mária Leányai jelen voltak.
Don Bosco március 1-i körlevelében azt írta a szalézi munkatársaknak, akiktől segítséget kért: "Most, Isten iránti hálával teli lélekkel először is azt jelentem, hogy ennyi sebesült és halott közepette nekünk nem voltak személyi veszteségeink. A szaléziak és a nővérek, minden ház növendékei és tanítványai között nem csak hogy nem volt halott, de még a sebektől és a zúzódásoktól is megmenekültek. Az egyetlen rossz a megdöbbenés, a rettegés, a leírhatatlan szorongás volt, amely mindenkin eluralkodott, valamint az a felülmúlhatatlan félelem, hogy bent ragadnak az épületekben, amiért néhol több nappalt és éjszakát kellett eltölteni legjobb esetben a tengerparton, vagy a szabadban az udvarokon és a kertekben. De, eltekintve a személyes kellemetlenségektől, sajnos minket is súlyos anyagi károk sújtottak.”
Ezután felsorolta a piemonti és toszkánai házakat, valamint a nyugat-liguriai tengerpart házait ért sokkal komolyabb károkat."Ezek közül a Collegio di Alassio templomának homlokzata leomlással fenyeget, és a Bordighera melletti Vallecrosia ház annyira megsérült, hogy drága javítási munkálatok nélkül lakhatatlan lenne. Már kiürítették az állami iskolákat és a szomszédos leánykollégiumot be kellett zárni, a lányok egy részét a családjaikhoz küldték, a többiek pedig, akik árvák voltak vagy nem volt otthonuk, Nizza Monferratóba költöztek. Megjegyzem többek között, hogy a Vallecrosia-ház, az egyik legszükségesebb a vallás és a lelkek érdekében, mert a protestánsok letelepedtek azon a helyen, akik minden módot felhasználva vonzzák magukhoz mindkét nem fiatalságát és ellopják a hitüket, ezért mindenáron helyre kell állítani.”
Az első nagynéni
Anélkül, hogy talán tudott volna erről a felhívásról, március elején egy Don Bosco által ismert pap, egy bizonyos Don Tribone nagynénje nagy pénzösszeget küldött neki, kérve, hogy imádkozzon egy sajátos szándékra.
Don Bosco ebben a Gondviselés kezét látta, és március 4-én azonnal megköszönte nekik:
„Kedves kanonok úr, pont most kaptam 1000 L nagylelkű adományát váltóban. A levelét elolvasva úgy éreztem, hogy vigasztalanul sírok. Néhány nappal ezelőtt a földrengés híre nem kevéssé sújtott engem ... Ezért éppen az Úr ihlette tiszteletreméltó nagynénjének azt a jótékony gondolatot, hogy küldje el nekünk ezt az összeget. Isten áldja meg mindenben, és áldott legyen nagylelkű szeretete. Biztosítsa arról is, hogy Mária a Keresztények Segítsége nem kevésbé lesz nagylelkű, és hamarosan beteljesíti a megkezdett kegyelmet.”
Újabb vészhelyzet
Don Bosco Valdoccóban mindig valamilyen módon gazdasági vészhelyzetben élt, vagyis a számlái pirosban voltak, mert több pénzt költött a fiatalokra, mint amennyi a rendelkezésére állt. Bízott az isteni Gondviselésben, hogy időben ki tudja fizetni adósságait, és a Gondviselés - ez dokumentálva van – többször is csodálatos módon közbelépett.
Ez egy másik nagynéni esete, aki Eugenio De Maistre gróf nagynéje volt; arról a családról van szó, amely különösen nagylelkű volt Don Boscóval az Oratórium korai éveiben. Don Bosco 1887. március 6-án, a földrengés utáni vészhelyzetben ezt írta:
„Tisztelt Eugenio úr, örömmel vettem, hogy Torinóban járva meglátogatott minket, és látogatása valóban jótékony tett volt. Egy 6000 frankos adósságunk volt, a határidő lejárta előtt néhány perccel, és pontosan ez volt az egyik összeg, amelyet misszionáriusainkra költöttem, amikor Patagóniába indultak; tegnap reggel 10-kor ezt az adósságot a hitelező csodálatára és csodálkozására kifizettem, aki nem hitt abban, hogy még teljesíthetjük ezt a kifizetést. Isten áldja meg önt, kedves Eugenio uram, aki elhozta nekünk és áldott legyen a jótékony nagynéni, aki a nagylelkű adományozó volt.”
A szavakban mondott köszönetet a lelki jutalom követte: „Minden misszionáriusunk és mind a kétszázötvenezer árva imádkozni fog, hogy Isten megbecsülje nagylelkűségét és kárpótolja mind az időben, mind az örökkévalóságban."
Bizalom Istenben
Don Bosco, más alapítókhoz hasonlóan, nem adott a szaléziaknak olyan nevet, amely az isteni Gondviselésre emlékeztetett, de a Gondviselés nem egykönnyen téveszthette el Don Bosco Oratóriumának ajtaját: ezerféleképpen kereste meg személyesen: szüntelenül dolgozott élete végéig, gyakran különféle megaláztatásoknak vetette alá magát, nagyon fárasztó utakra indult Olaszországban, Franciaországban és Spanyolországban, több ezer levelet írt, igényes lottósorsolásokat szervezett, könyveket adott ki és megjelentette a Szalézi Értesítőt, több ezer embert fogadott, erős szorongás pillanatait élte át...
Bízott Istenben, és tekintettel arra, amit élete során sikerült megtennie, különösen azt, amit "fiai és leányai", valamint munkatársai tettek halála után, valóban elmondható, hogy "Isten keze" vagy "Isten ujja" vele volt.
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
