Talán csak a szentek találták meg a módját annak a művészetnek, hogyan lehet a szentek tudományát a saját lelkünkből a másokéba, elsősorban a gyermekébe átplántálni. A katekizmus eredményes oktatásának legbiztosabb módja, illetve előfeltétele az életszentség, de nagy hiba és mulasztás volna figyelmen kívül hagyni azokat a módszereket, amelyek az átlagemberre nézve is lehetővé teszik, hogy hozzáférkőzzenek a lelkekhez és beléjük oltsák azokat a tanításokat, amelyek által Isten közelébe juthatnak. Most Don Bosco egyéniségének ezzel a nagyon kiemelkedő vonásával szeretnénk egy kicsit foglalkozni.
Köztudott, hogy Don Boscónak mennyire szívügye volt a vallásoktatás. Legkedvesebb tanítványa, Don Rua, ezeket mondja róla: „Don Boscót az oratóriumok alapításában főképpen az a gondolat vezette, hogy azokban vallásoktatásban részesüljön az elhagyott ifjúság. Magának a nagy szalézi műnek is ez a gondolat volt az alapköve: az a katekizmusoktatás, amelyben a fiatal Garelli Bertalant az Assisi Szent Ferenc templom sekrestyéjében részesítette Don Bosco.
Aki ismeri az ifjúság lelkének szükségleteit, az nagyon jól tudja, hogy elégtelen az a hitoktatás, amely csupán az iskolai tanórákra szorítkozik. Hogy az ott megismert igazságok az egész életet átformáló valósággá váljanak, ahhoz szükséges, hogy az iskolán kívül is folytatódjék a hitoktatás munkája.
Édesanyja, Margit mama, az írni-olvasni sem tudó parasztasszony mesterien értett hozzá, hogy apró gyermekei telkébe a keresztény hitigazságokat kitéphetetlenül belegyökereztesse. Soha nem prédikált, soha nem esett túlzásba, de mindig eltalálta a módját, hogy Isten gondolatával telítse a rábízott kis lelkeket, és életüknek minden kis mozzanatát Istennel hozza kapcsolatba.
A kis János lelkében elsőrendű talajra találtak anyja tanításai. Első könyve a katekizmus volt, s amint József bátyja elbeszélte, attól soha egy percre sem vált meg. Bármerre járt, mindenhová magával vitte. Tette pedig ezt azért, mert már akkor égett kis szívében a vágy, hogy egyszer majd pap legyen. Mikor később, mint született játékrendező maga köré gyűjtötte a tanya gyermekhadát, először a délelőtti prédikációt ismételte el előttük, azután keresztet vettetett velük, s csak azután indult meg a játék. Hitünk igazságait annyira szerette, hogy ahol csak tehette, azokról beszélt, otthon csakúgy, mint kint a mezőn a pajtások közt. Annyira megszokta ezt, hogy Becchiből elkerülve, a Moglia-tanyán is ugyanezt csinálta: összetoborozta a gyermekeket az udvarra, a szénapadlásra, s létrán állva, vagy egy magasabb szénarakáson szónokolva beszélt nekik a jó Istenről, olyan melegen, olyan mélyreható nyomatékkal, hogy azt soha többé senki el nem felejtette.
Kilencéves kora óta valósággal megszállottja volt a lélekmentés gondolatának. Úgy érezte: minden áron valóra kell váltania az álmot, amelyet látott, s amelyben Üdvözítő Urunk a dulakodó, káromkodó kamaszokra mutatva, ezeket mondta neki: „Környékezd meg őket szelíden, értesd meg velük, milyen undok a bűn.” A kis János hiába tiltakozott, hiába erősítgette, hogy hiszen ő maga is gyermek még: az elhivatás az egész életre szólt. Nem tudott tőle többé szabadulni. Valóban, az az ember ő, aki megtalálta az igazgyöngyöt. Azonban nem egymagában gyönyörködik benne, hanem azt akarja, hogy mások is élvezzék, mások is éljenek belőle. Mihelyt tud kissé latinul, buzgón tanít egy sekrestyést, aki pap akart lenni. Ugyanígy tesz vallási ismereteivel is. Tele marokkal osztogatja boldog-boldogtalannak. Egészen odaadja magát másoknak, Isten pedig őneki adja át magát.
Néhány hónappal pappászentelése után, 1841. dec. 8-án történt meg sorsdöntő találkozása a fiatal Garelli Bertalannal, ami a kiindulópontja lett az Oratórium nagy művének. Garelli és társai, akik hamarosan csatlakoztak hozzá, eleinte ugyancsak azért jártak el hozzá, hogy kissé foglalkozzon velük, katekizmusra tanítsa és első áldozásra előkészítse őket. A vidám játékok, a kirándulások csak lassankint sarjadtak ki a törzsből, az eredeti elgondolásból, amely egyedül a katekizálás volt.
Nagyon rövid idő múlva már nemcsak vasárnap, de a hétköznapok estéin is ellátogattak a melegszívű paphoz a szegény kis lurkók, akiket nappal már igába fogott a kenyérkereső munka, s ő mindaddig tanította őket, magyarázott nekik, amíg csak meg nem értették a katekizmus szavainak az értelmét. A fiatal apostol egészen egyéni módon kezelte innen is, onnan is összeverődött tanítványait. Mindenekelőtt a hitigazságok csodálatos egymásba kapcsolódását, észszerű összefüggését állította szemünk elé, majd a jövendölések beteljesülésére hívta fel a figyelmüket.
Don Bosco egyébként nem érte be azzal, hogy csak a szegény kis utcagyerekeket tanítgassa, de vagy tíz éven keresztül rendszeres hitoktatója volt a Keresztény Iskolatestvérek iskolájának, s esetenként más iskoláknak is, sőt és ez nagy szó volt abban az időben — egyes nagynevű tanárok szabad előadássorozatainak keretében is tartott katekizmus-magyarázó előadásokat.
A szeretet, az apostoli tűz terjedni akart. A tanítás egymagában már lassankint nem elégítette ki az apostol izzó lélekszomját. Megtalálta a módját, hogy jómódú, iskolázott, részben előkelő családok fiai is zászlaja alá álljanak, és segítsék tanítani az élet számkivetettjeit. Egyiknél-másiknál persze csak szalmaláng volt a lelkesedés, de Don Boscót ez nem csüggesztette el. Tovább folytatta toborzását részben a város közép- és főiskolásainak körében, részben a férfitársadalomban. Az volt a jelszó: „Önkéntes hitoktatók, előre!” Don Bosco itt, ezen a téren is úttörőként mutatkozik be, s munkája nyomán csakhamar önkéntes munkatársak raja lepi el a külvárosi iskolák, játszóterek egész sorát. A torinói társaság, az arisztokrácia nemcsak hogy egyre élénkülő érdeklődéssel nézi a lánglelkű fiatal pap újszerű munkáját, de mellé is áll. Sőt, éppen az arisztokráciának nem egy nagytekintélyű férfitagja maga is részt vállal ebből a munkából. Egy alkalommal Cavour márki jött egy idegen barátjával Don Boscóhoz, hogy neki a már akkor szépen virágzó Oratóriumot bemutassa. A szent éppen a gyermekek közé indult, hogy az esedékes katekizmusoktatást megtartsa. A maga megszokott közvetlenségével fordult előkelő vendégeihez:
– A legnagyobb készséggel állok rendelkezésükre és kalauzolom a vendégurat, de csak akkor, ha a márki úr olyan kedves lesz és addig kikérdezi a gyermekeket.
Cavour márki még csak meg sem ütközött ezen a szokatlannak látszó kérésen. Hiszen nem először történt, hogy Don Bosco ilyenféle szolgálatokat kért tőle.
Don Bosco érthető módon nagy gondot fordított hitoktatói kiképzésére. Ő maga látta el őket jótanácsokkal, s figyelmeztette őket a legapróbb részletekre: hogy soha le ne üljenek tanítás közben, mert állva könnyebben tudják fegyelmezni az izgő-mozgó gyermeksereget; hogy ne nyújtsák hosszúra a magyarázataikat, de intézzenek el mindent röviden, érthetően. Félóránál hosszabbra soha nem engedte megnyújtani ezeket a katekizmusoktatásokat. Öt perccel a befejezésük előtt csengettyűszó hangzott fel, mire felragyogott a fiúk szeme és tele torokkal kiabálni kezdték: „A példát! A példát!” - Don Bosco ugyanis mindig valamely példabeszéddel igyekezett belerögzíteni a tanultakat az ifjú fejekbe.
Segítőtársai mindig akadtak a szerzetesek és a papok soraiban is. Egy alkalommal két pap jött hozzá, hogy intézményét meglátogassák. Don Bosco nagy örömmel fogadta őket:
- Milyen szerencse, hogy jönnek! Nagy a gondom, mert két emberem távol van, s éppen azon tépelődtem, vajon ki fogja a mai katekizmusoktatást megtartani! Úgy-e, önök elvállalják ezt a szívességet? Azután majd beszélgetünk nyugodtan.
A vendégek nagy előzékenységgel vállalták a megbízást, és azonnal munkához is láttak. Don Bosco pár percet benn töltött velük az iskolateremben, és azonnal észrevette, hogy az egyiknek kiválóan világos, meggyőző az előadása. A bemutatkozás alkalmával nem is nagyon figyelt a vendégek nevére, de most, az előadás befejeztével mégis csak szerette volna megtudni, kik is tulajdonképpen az ő rögtönzött hitoktatói? Elképzelhető, mekkora volt a meglepetése, mikor megtudta, hogy a különösen jól bevált hitoktató nem volt más, mint Rosmini nagynevű filozófus.
Don Bosco a maga számára a hallgatóságnak két osztályát tartotta fenn: a felnőtteket és a különösen nehéz természetű suhancokat. Ezeket aztán ott vette munkába, ahol éppen lehetett. Egyszer egy előkelő vendége éppen akkor érkezett, amikor Don Bosco a kertben, krumplibokrok mentén kezdte el a hittanóráját. A torinói csirkefogók elitgárdája csoportosult körülötte. Így szólította meg őket: „Ti vagytok az én legkedvesebb barátaim!” És igazat mondott. Hiszen az anya is a beteg, veszélyeztetett gyermekét szereti a legjobban!
Don Bosco fáradhatatlan önfeláldozásának a példája hűséges követőkre talált segítőtársaiban is. Mikor a valdoccói Oratórium mintájára Torino ellenkező részein is nyíltak oratóriumok, a fiatal szárnysegédek ide is hűségesen eljártak, mit sem törődve az időjárás viszontagságaival. S amennyiben az anyaintézet nagyobb növendékei közül kerültek ki ezek a hitoktatók, akárhányszor arra sem volt idejük és alkalmuk, hogy az ebédjüket elköltsék. Szalézi Szent Ferenc példája szerint kis kamaszokat futtattak szerte a közeli utcákba, hogy csengettyűszóval hívják a gyermekeket katekizmusoktatásra.
Egy alkalommal egyik torinói főpap néhány angol vendéget hozott az Oratóriumba. A házigazdát, Don Boscót azonban nem találták sehol. Végre is egy kerítés tövéből gyermekhangok zsivaja hangzott feléjük. „Jó helyen járunk már — kiáltott fel a főpap —, ahol gyerkőcök vannak, ott kell lennie Don Boscónak is!” Nagyon találóan jegyezte meg erre az egyik látogató: „Ha minden pap ilyen buzgó volna, hogy még az Isten szabad ege alatt is tanítja a rábízottakat, hamarosan megváltozna a világ képe!”
Megváltoztatni a világ képét! Ez volt az álma annak a nagy apostolnak, aki a tudatlanokat s névleges keresztényeket tanítva Szent Ágoston és Szent Ignác, Páli Szent Vince, Szalézi Szent Ferenc és az arsi plébános mellett legnagyobb hitoktatója volt az Egyháznak.
Szaléziak.HU
