Bosco János Chieriben diákként alapította meg és vezette a "Vidámság Társaságát." Megszerezte társai barátságát azzal, hogy segített nekik a házi feladatok megoldásában. Együtt lenni jó. Csapatba verődtek, még szabályzatuk is volt, igaz, a lehető legegyszerűbb: semmi olyan cselekedet vagy társalgás, ami pirulni kényszerítené a keresztényt; eleget tenni a vallási és iskolai kötelességeknek; vidámnak lenni.
A vidámság és a játék pedagógiai alkalmazásának gondolata már ott lappang Don Boscóban, amikor 1832-ben Chieriben megalapítja a Vidámság Társaságát, s ezt az elvet később mint tudatos nevelési módszert használja. A "Vidámság Társaságának" a neve és a szabályzat 3. pontja: "vidámnak lenni", ráirányítja figyelmünket erre az értékre, ami feltűnő helyen van Don Bosco életében: a vidámságra.
A vidámsághoz körömszakadtáig fog ragaszkodni mindig. Legkedvesebb növendékeinek egyike, Savio Domonkos, azt fogja mondani: "Mi az életszentséget a vidámságba helyezzük. Csak a bűnt akarjuk kerülni, amely elrabolja tőlünk Isten kegyelmét és a szív békéjét". A falusi Don Bosco részére a vidámság a szegények orvossága. A keresztény és pap Don Bosco részére a vidámság a mély megelégedettség, amely abból születik, hogy az ember az Istennél, vagyis a legjobb kezekben tudja magát. Annak a nagy értéknek szegényes kifejezése ez, ami a keresztény remény.
Az első időkben, midőn Don Bosco elkezdi a maga oratóriumát, közel és távol sok pap vállalja ugyanazt a feladatot: jót tenni a szegény gyerekekkel. Magatartásuk közös jellemzője a "komoly barátságosság". Elég elolvasni Ludovico Pavoni, a bresciai oratóriumok alapítójának szabályzatát, a Keresztény Iskolatestvérek kézikönyvét, azt a szabályzatot, amelyet mons. Gastaldi ad a torinói szemináriumnak. Barátságosnak kell lenni a gyerekekkel, de nem szabad megengedni nekik, hogy nagyon felemeljék a hangjukat, nehogy zajosan vidámak legyenek. Meg kell követelni a csendet, az összeszedettséget, másképp a gyerekekben elszabadul a "kis állatocska".
Don Bosco barátságosságának más a jellemzője: "vidám". Ő, aki gyerekkorában sokat szaladgált a becchi dombok közt, aki ifjúként sorra járta a torinói dombokat, ismeri a zajos öröm értékét, az elfojtott energiák vidám felszabadulását abban a robbanó töltényben, amit ifjúságnak nevezünk. Néri Szent Fülöp szavaival maga noszogatja a fiúkat: "Játszatok, ugrándozzatok, lármázzatok. Engem csak az érdekel, hogy ne vétkezzetek".
A pap jelenléte „az igaz szeretet” jele volt, irányította a vidámságot és mellőzte az ordibálást. Don Bosco kezdte el az oratóriumban alkalmazni a „szeretetteljes vidámságot”, ahol a jelenlévő pap irányította a zajos játékokat és az öröm túláradását.
A szabad levegő, az udvar, ahol lélekszakadtáig lehet futkározni, jelenti Don Bosco számára az ideális környezetet. Természetesen asszisztál fiaira, nehogy rosszat tegyenek vagy ártsanak maguknak. De asszisztálása nem megalázó, hanem ösztönző. Ő vezeti be, hogy a nevelőnek nem szabad kívül maradnia a gyerekek vidám játékán. Részt kell abban vennie, s ha nem indul el magától, neki kell azt megszerveznie és meg kell akadályoznia mindent, ami elrontaná. Don Bosco vidám és örömmel vegyített életre nevel. Olyan örömre, amely nem üres, hanem abból születik, hogy az ember Isten kezében, tehát a legjobb kezekben tudja magát.
Napjainkban Don Boscót a vidámság szentjének ismerjük. „Az evangélium öröme Don Boscóval” című kötet előszavában Ferenc pápa ezt írja:
„Kedves szaléziak! Szerencsések vagytok, amiért alapítótok, Don Bosco nem „nagypénteki” szent volt, szomorú arccal és lógó orral… hanem inkább „húsvétvasárnapi” szent. Mindig örült, befogadó volt a mindennapos fáradság és nehézségek közepette.” Ferenc pápa úgy definiálja a szalézi rendalapítót, mint az „evangélium örömének egészséges hordozóját”, akinek az életszentség a vidámságot jelentette.
Az nem véletlen, hogy Don Bosco számára a szentség magába foglalta a vidámságot, hiszen ő az evangéliumi öröm hordozója volt. Ezt javasolta első nagy tanítványának, Savio Szent Domonkosnak és a szaléziaknak is, mint autentikus és mindig időszerű módját a hétköznapi keresztény élet "magasfokú" megélésének. (II. János Pál - Novo Milleniu Ineunte, 31.)
Maga Ferenc pápa is személyesen megtapasztalhatta a szalézi család örömteli légkörét, amikor gyerekkorában a hatodik osztályt Ramos Mejíában náluk végezte a Wilfrid Barón de los Santo Angeles kollégiumban. „A szaléziak a szépségre, a munkára neveltek és nagy vidámságra neveltek” – írja a pápa. „Segítettek félelem, kényszer nélkül növekedni. Segítettek, hogy előrejussak az örömben és az imádságban”.
Források: Tersio Bosco – Lelkigyakorlat Don Boscóval; Evangelii Gaudium Don Boscóval - Antonio Carriero szerk.
Szaléziak.HU
