Don Bosco sokat használta a zenét a fiatalok nevelésében. Már kisfiúként is szeretett énekelni. Mivel gyönyörű hangja volt, Giovanni Roberto úr, a plébánia főkántora megtanította neki a gregorián éneket. Néhány hónapon belül János csatlakozhatott a zenekarhoz, és kiváló eredménnyel játszhatott zenei szólamokat. Ezzel egy időben elkezdett gyakorolni a spinéten, ami egy billentyűzettel ellátott pengetős hangszer volt, és hegedűn is játszott. (BM I, 173)
Torinói papként az első oratóriumi fiúk mellett zenetanárként is tevékenykedett, fokozatosan igazi kórusokat alakítva ki belőlük, amelyek énekükkel kivívták a hallgatóság rokonszenvét.
A hospice megnyitása után gregorián énekiskolát indított, és idővel fiatal énekeseit a városba és Torinón kívüli templomokba is elvitte, hogy előadják repertoárjukat.
Olyan himnuszokat komponált, mint például a Kis Jézushoz szóló: „Ah, si canti in suon di giubilo…” Tanítványait is beavatta a zenetudományba, köztük Cagliero Jánost, aki később zenei alkotásaival vált híressé, kivívva a szakemberek megbecsülését. 1855-ben Don Bosco megszervezte az első hangszeres zenekart az Oratóriumban.
Mégsem előzte meg a jó Don Boscót! Már az 1860-as években az egyik szabályzatába beépített egy fejezetet az esti zenei órákról, amelyben többek között ezt mondta:
„Minden zenésznövendéktől hivatalos ígéretet követelünk, hogy nem megy és nem énekel vagy játszik nyilvános színházakban, sem más olyan szórakozásban, amelyben a vallás és az erkölcs veszélybe kerülhet.” (MB VII, 855) .
A gyermekek zenéje
Egy francia szerzetesnek, aki ünnepi oratóriumot alapított, és megkérdezte tőle, hogy illik-e zenét tanítani fiúknak, így válaszolt: "Az oratórium zene nélkül olyan, mint a test lélek nélkül!" (BM V, 222) .
Don Bosco elég jól beszélt franciául, bár bizonyos nyelvtani és kifejezési szabadsággal. Egyik válasza a fiúk zenéjéről híres volt ebből a szempontból. L. Mendre marseille-i apát, a Szent József plébánia plébánosa nagyon szerette őt. Egyik nap mellette ült a Szent Leó Oratóriumban való mulatság közben. A kis zenészek időnként eljátszottak egy-két hamis hangot. Az apát, aki sokat tudott a zenéről, minden alkalommal összerándult. Don Bosco a fülébe súgta franciául: „Mendre atya, a gyermekek zenéjét szívvel hallgatják, nem füllel.” A pap később számtalanszor felidézte ezt az alkalmat, amely Don Bosco bölcsességéről és jóságáról árulkodott. (BM XV, 58 n.3).
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Don Bosco az Oratóriumban a zenét a fegyelem elé helyezte. Mindig kedves volt, de nem hagyta könnyen figyelmen kívül az engedelmesség kudarcait. Néhány éven át megengedte a fiatal zenekari tagoknak, hogy sétáljanak és vidéki ebédre menjenek Szent Cecília ünnepén. De 1859-ben az incidensek miatt betiltotta az ilyen szórakozást. A fiatalok nem tiltakoztak nyíltan, de egy részük, a vezetőtől felbujtva, aki megígérte nekik, hogy Don Boscótól szerez engedélyt, és a büntetlenség reményében úgy döntött, mégis elhagyja az oratóriumot, és saját elhatározásából ebédet szervez Szent Cecília ünnepe előtt. Úgy hozták meg ezt a döntést, hogy azt hitték, Don Bosco nem veszi észre, és nem fog intézkedni. Október utolsó napjaiban tehát elmentek ebédelni egy közeli fogadóba. Ebéd után ismét a városban bolyongtak, este pedig visszatértek ugyanoda vacsorázni, és késő éjjel félrészegen tértek vissza Valdoccóba. Csak Buzzetti úr, akit az utolsó pillanatban hívtak meg, nem volt hajlandó csatlakozni hozzájuk, és figyelmeztette Don Boscót. Ez utóbbi higgadtan kijelentette, hogy a zenekar feloszlott, és utasította Buzzettit, hogy gyűjtse össze és zárja le az összes hangszert, és gondoskodjon új növendékekről, akik hangszeres zenét kezdhetnek tanulni. Másnap reggel egyenként elküldte az összes rakoncátlan zenészt, és elmondta mindegyiküknek, hogy nagy szigorúságra kényszerítették. Aztán visszaküldte őket rokonaikhoz vagy gondviselőikhez, néhány rászorulót beajánlva a városi műhelyekbe. Később a huncut fiúk közül csak egyet fogadtak be, mert Rua atya biztosította Don Boscót, hogy ő egy naiv fiú, aki hagyta magát megtéveszteni a társai által. És Don Bosco egy ideig próbaidőn tartotta!
De a bánat mellett nem szabad elfelejteni a vigasztalást. 1868. június 9. emlékezetes dátum volt Don Bosco életében és a Kongregáció történetében. Végre felszentelték az új Segítő Szűz Mária templomot, amelyet hatalmas áldozatokkal épített fel. Az ünnepségen jelenlévők mélyen meghatódtak. A túláradó tömeg zsúfolásig megtöltötte Don Bosco gyönyörű templomát. A torinói érsek, Riccardi végezte az ünnepélyes felszentelési szertartást. A másnap esti istentiszteleten, az ünnepi vesperás idején a Valdocco kórus intonálta a nagy antifónát, amelyet Cagliero atya megzenésített: Sancta Maria succurre miseris. A hívek sokasága izgatott volt. Három hatalmas kórus adta elő a művet tökéletesen. Százötven tenor és basszus énekelt a templomhajóban a Szent József-oltár mellett, kétszáz szoprán és kontralt állt magasan a kupola alatti korlát mentén, a karzaton, amely aztán a templom hátuljára nézett egy harmadik kórus állt, amely további száz tenorból és basszusból állt. A három, elektromos eszközzel összekapcsolt kórus a maestro parancsára szinkronban maradt. Az előadáson jelen lévő életrajzíró később ezt írta:
„Abban a pillanatban, amikor az összes kórus képes volt egy harmóniát alkotni, egyfajta varázslat keletkezett. A hangok összekapcsolódtak, és a visszhang minden irányba elküldte őket, így a közönség úgy érezte, hogy elmerült a hangok tengerében, anélkül, hogy képes lett volna felismerni, hogyan és honnan jöttek. Az ekkor elhangzó felkiáltások jelezték, hogy mindenki leigázva érezte magát az ilyen magas mesterségtől. Maga Don Bosco sem tudta visszafogni heves érzelmeit. És ő, aki soha nem engedte meg magának, hogy a templomban egy szót is szóljon az imádság alatt, könnyektől nedves szemmel egy kanonok barátjára tekintett, és halkan így szólt: „Kedves Anfossi, nem gondolod, hogy ez olyan, mintha a mennyországban lennénk?” (BM IX, 128).
P. Natale CERRATO – donbosco.press/Szaléziak.HU
