Főoldal / Szalézi világ / Don Boscóvá lett - 180 éve szentelték pappá Giovanni Boscót
Don Boscóvá lett - 180 éve szentelték pappá Giovanni Boscót
2021-06-05 Szombat | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
1841. június 5-én a torinói érseki kápolnában Fransoni érsek rátette kezét Bosco János fejére. Lehívta a Szentlelket, hogy szentelje pappá ezt a 26 éves fiatalembert, aki Castelnuovo dombjairól jött. Körülötte a Mindenszentek litániáját énekelték. Az akkori szokás szerint Szent Szilveszter, Szent Gergely, Szent Ambrus, Szent Ágoston, Szent Benedek, Szent Domonkos és még más, összesen 38 szentet hívtak segítségül, hogy a jelölt még egyszer rágondoljon a példaképekre, akiket attól a naptól utánoznia kellett az életben.
Midőn felállt, az a fiatalember Don Boscóvá lett. Nem szentté, nem mítosszá, de egy jóakaratú fiatal pappá, aki kereste a maga útját.
Ezt nem csak úgy mondom. Az akkori statisztikák szerint Torinóban minden 100 lakosra jutott egy pap, Piemontban pedig éppenséggel minden 22-re. Ez már túl sok volt. Chiaverotti érseknek (Fransoni elődjének) főtt is a feje miatta. Ennyi pap nem is kaphatott lelkipásztori beosztást. És ezt sokan maguk se akarták. „Családi papok” lettek (mintegy a jólszituált keresztény családok díszei), vagy tanítók, vagy községi alkalmazottak. Sokan a politikára adták a fejüket és a kávéházi életre, ahol poharazgatás és pletykák között éldegéltek. Egyszóval sokaknak a karrier első lépcsőfokául kellett a papság. - Don Bosco pappászentelése után mit fog csinálni?
Don Boscónak, mint fiatal papnak a jó tulajdonságai
Legalább 3 van: értelmes, akar dolgozni és szegény. Értelmességét kimutatja, midőn meglopja az éjszakáit, hogy tanuljon és többre jusson a földművességnél. Munkás kedve arra viszi, hogy naponta kilométereket gyalogoljon, hogy iskolába juthasson, és fél tucat mesterséget kitanuljon, hogy könnyebbé tegye anyja számára iskoláztatása terheit. A szegénység elkíséri felszenteléséig, midőn József bátyja odakölcsönzi neki vagyonát, hogy megvehesse a kelengyét, amit akkor a méltó élet biztosítékául minden papjelölttől megköveteltek.
De a legjobb jótulajdonsága, hogy komoly keresztény akar lenni, amit sajnos nem lehetett elmondani az akkori papokról. Bosco János, segítve anyjától és az Úrtól, egyesítette magában a nagy keresztény értékeket: az Isten iránti érzéket, mások szeretetét, az imádkozás képességét, a kellemetlenségek elviselésének képességét, az Úr iránti bizalmat, a reménységet.
Ezeken kívül még egy elemmel több is van Don Boscóban, ami Isten ingyenes ajándéka. A 9 évesen látott titokzatos álom, amely kijelölte, „bekarcolta” életének irányát, ahogyan egy szeg bekarcolja a kristály felületét. És ahogyan a fény, midőn áthalad az így készült rácsozaton, különféleképpen polarizálódik, ugyanúgy a most következő éveket az a bizonyos, még kétszer megismétlődött álom irányította. Az anya és fia útmutatást láttak benne és mindketten vállalták a fáradságot és a mélységes megaláztatásokat, csakhogy János pap lehessen. Azok a szegény fiúk, akiket az álomban látott, mint valami mágnes húzták-vonzották Jánost a papság felé.
A lehetséges választások
Az említett jótulajdonságok szerepet játszanak abban, hogy Don Bosco milyen életpályát választ.
Ahogyan minden derék és szegény papnak a szentelésénél megtörténik, a barátok mindent megtesznek (legalábbis abban az időben így volt), hogy az illetőnek biztosítva legyen a megélhetése. Egy nemes genovai család felkéri, vállalja el gyermekeik oktatását, busás (de nem túlzott 1000 lírás) stipendiumot ajánlva neki. Földijei a megüresedett kápláni állással kecsegtetik, tudomására hozva, hogy miatta hajlandók megduplázni a rendes stipendiumot. Don Cinzano, Castelnuovo-i plébános, aki már tapasztalta az ifjak közötti lelkipásztori képességeit, felajánlja neki a helyettes-plébánosi állást és garantálja a „jó bevételt”.
Mindezeket a baráti megmozdulásokat egy közös cél irányította: odahatni, hogy a fiatal Don Bosco „jó állást” kapjon, annyira jót, hogy biztosítva legyen számára az illő stipendium, egy kényelmes karriernek a kezdete. Ez akkoriban normális volt és senkit se botránkoztatott. A jó állással annyi pénzhez akarták juttatni az új papot, ami kárpótolhatta volna őt magát és a családját is az addig vállalt áldozatokért.
Egyedül Margit mama - az az asszony, aki kénytelen volt mindig fogához verni a garast, hogy a mérleg fel ne boruljon - emlékeztette fiát kemény szavakkal: „Ha gazdag leszel, be nem teszem többé lábamat a házadba.”
Ennek az 53 éves asszonynak az állásfoglalása olyan mélységről és bölcsességről tesz tanúságot, ami bámulatba ejt. A földet túrta és hetente egyszer jutott csak templomba, de ez a családanya megértette a piemonti egyház, a piemonti papság krízisét: és egyben a modern kor még kiterjedtebb krízisét, amely itt vette kezdetét. Megértette, ha nem is részleteiben, de azért teljesen.
Az egyház, most a papság képében szemlélve, olyan krízis felé megy, amelyben a következő néhány tíz évben papok és szerzetesek százai hagyják el zajosan hivatásukat. Ha 1841-ben Torinóban 100 lakosra jutott egy pap, 1870-ben (29 évvel később) ez a szám 390-re változott. Tehát a papok száma 70 százalékkal csökkent. S miért? Mert a pénz, a karrier, a tisztes állás volt a vonzerő a papsághoz. De mihelyt (1848. után) a papi állás már nem járt társadalmi és gazdasági előnyökkel (sőt üldözésekkel és kellemetlenségekkel a papi birtokok szekularizációja miatt) a papság sorai megritkultak.
Mint mondtam, az írástudatlan Margit mama megsejtette a mi korunk még kiterjedtebb krízisét is, amely akkoriban kezdődött s amelyben most nyakig benne ülünk. Erich Fromm kirívó egyszerűsítéssel azt állítja, hogy a nyugati világ krízisét egy tragikus szóösszecserélésben lehet összefoglalni: feltétlen fontosságot tulajdonítottunk a "bírni" szónak, mert azt hittük, hogy az emberi boldogság a dolgok termelésében, birtoklásában, fogyasztásában áll. Az emberi boldogság ellenben - mondja Fromm - a "lenni"-ben áll. Jobban felelősnek lenni, jobban barátnak, apának, anyának és a saját gyermekek nevelőinek lenni. Egyszóval: jobban emberi személynek lenni. Charlie Chaplin Önéletrajzában van egy egyszerű és tragikus frázis. Testvérének, Sidneynek írja első filmsikerei után: "Ma olyan ember vagyok, aki heti 100 dollárt ér. Ha így megy tovább, hamarosan olyan leszek, aki heti 1000 dollárt ér.” Mondják, hogy az amerikai zsargonban mindennapos ez a kifejezés: ez az ember ér annyit, mint a fizetése; ér annyit, amennyivel rendelkezik. Azt hiszem, kevés olyan evangéliumellenes kifejezés van, mint ez. Ha igaz lenne, akkor Cottolengo összes betegei "nem érnének semmit", mindazok a személyek, akik hivatásból nem bérért dolgoznak, "nem érnének semmit!” Először is azonban Jézus Krisztus élete nem érne semmit. A dolgoknak ilyen értelmezése - mondja Fromm - hozza ránk a bajt, a boldogtalanságot.
Már Fromm előtt Jézus azt mondta: Nagyobb boldogság adni, mint kapni. Jézusnak ebből az állításából kiindulva mi keresztények nyugodtan kijavíthatjuk és kiegészíthetjük Fromm-ot. Az emberi boldogsághoz a legfontosabb szó biztosan nem a "bírni." De nem is a "lenni" (bár nagyon fontos és keresztényi: jobban embernek, jobban Isten fiának lenni), hanem az "adni." Te érsz valamit, boldog vagy, megvalósítva érzed magad (hogy ezt a modern és félreérthető kifejezést használjuk) nem akkor, amikor "bírsz" valamit, nem is amikor "vagy" valaki, hanem amikor adsz valamit: adod magadat, az idődet, ajándékodat, életedet. Maga Fromm is így vélekedik A szeretet művészete c. könyvében: "Adni... örömmel tölt el. Túlcsordul bennem az élet és a boldogság. Adni több örömmel jár, mint kapni, nem azért mert megfosztom magam valamitől, hanem mert ebben a tevékenységben élet van. Nem az a gazdag, aki sokat birtokol, hanem aki sokat ad."
Margit mama a maga falusi józanságával sokat megsejtett ezekből a dolgokból s ebben a kemény mondásban juttatta kifejezésre: „Ha gazdag leszel, be nem teszem többé lábamat a házadba.” Talán nem tudta megmagyarázni, de megértette, hogy meggazdagodva az ő Jánosa bukott pap lesz, s ha papságában elbukik, mert gazdag lett, kereszténysége is csődöt mond.
Kérdezzük meg magunktól:
Mint nevelők milyen ideálokra esküszünk? Milyen életideált képviselünk? Azt-e, ami a „bírásra” épül: ha tanulsz, ha megszerzed a diplomát, meglesz mindened; vagy azt-e, ami keresztényibb s ami a „lennire”, sőt még inkább az „adnira” épül: ha tanulsz, ha megszerzed a diplomát, felelősségteljesebb leszel, többet adhatsz, jobban szolgálhatod testvéreidet? Látva, hogy annyit látogatjuk volt növendékeink otthonát, Margit mama kijelentése nem kerül-e abba a veszélybe, hogy tréfa lesz belőle?
Bosco János nem hallgatott a genovai családra, sem földijeire, sem Castelnuovo plébánosára. Anyjának a szavát fogadta meg. Köszönjük meg ennek az anyának, hogy Don Boscót szépen nyersen távol tartotta olyan pályaválasztási lehetőségektől, amelyek messze estek attól, ahová Isten hívta őt.
In: Teresio Bosco: Lelkigyakorlat Don Boscóval
Szaléziak.HU
